Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


AZ ÉLETÜNK EGY "KALANDTÚRA"

2014.06.25

Dóri, két autista fiú anyukája, ezt írta:

http://tdori.blogger.hu/2014/06/24/toborbol-godorbe-integralas-es-mas-nyalankagok#.U6mucfhqh8c.facebook

 

Hozzászólásom a FB-on:

Nyilván nem megnyugtató, hogy a gond- és probléma halmok, a hozzáadott környezeti-közöny, a társadalom tehetetlensége (magyarul a sok töketlenkedés), a "korrumpálj már ha jót akarsz a gyerekednek"... testi tünetekhez vezet. A lélek vergődése megmutatkozik a testen. Majd minden autistát (de lehet, más problémával küszködő gyereket nevelőnél is így van, csak őket én nem ismerem) nevelő szülőnél felbukkannak egy idő után. Zsibbadó kéz, iszonyatosan fájó lábak, szinte már-már összemorzsolt gerinc, folyamatosan feszülésben lévő izomzat... lehetne még sorolni annak a jele, hogy napi 24 órában éveken át készenlétbe, ugrásra készen kell álljon az ember. De hiszem, hogy a világ nem független tőlünk, mindenkinek "sara" van abban, hogy milyenné válik. Dóri Te mindent megteszel azért, hogy ez megtörténjen. Példát mutatsz. Ne add fel! A többiek még félnek. Tudom, hogy "zok-szavaid" nem a sajnálatra hajaznak, hanem a kemény tényeket akarod bemutatni. Nem múlik el nap, hogy ne gondolnék rád, rátok, pedig soha nem találkoztunk, csak olvaslak (sorstársam ) és "imádkozom", hogy jobb legyen az életetek, oldódjanak meg a gondok és, hogy sikerre vigyük a emberek aktivizálását!

 

 

2012. ÁPRILIS  1.

A március 30-át, a pénteki napot, nem szívesen ismételném meg.

Olyan hideg és erős szélben követtünk el egy „kalandtúrát”, hogy a legmélyebb csontjaimba is jutott levegő.  Az meg hab volt a tortán, hogy késett a balassagyarmati busz, és megvalósult az egyik „rémálmom”: lekéstük a 15:45-ös helyi járatot. (Az új menetrend, ami mától érvényes megtartotta ezt az időpontot, és a pallos, hogy esetleg megint lekéssük, minden alkalommal továbbra is a fejünk felett lebeg.)  Kénytelen-kelletlen ráhúztunk a napra még 45 perc szélben való várakozást. Kicsit bőgtem a Pécskő mögött, mert bármennyire is próbálom szépnek látni a világot és a problémákat megoldhatónak mondani, időnként elhagy az erőm. Főleg, ha a napjaim folyamatos várakozással telnek, amikor se rendesen enni, se normálisan tisztálkodni egész álló nap nincs lehetőségem. (Elhihetitek ez is hozzá tartozik az autizmus kérdéséhez, mert ha itt Salgótarjánban lenne Csabának megfelelő iskola, akkor nem kellene naponta elbújnom, hogy senki ne lássa elgyengülésem. És valószínűsíthető, hogy más autistát nevelő szülő, valahol máshol bújdokol, szintén hasonló ügyben.)

Sz-szó... délutánra már nem maradt erőm ahhoz, hogy hazasétáljunk a 15%-os lejtésű dombocska tetejére, ahol a lakótelepünk csücsül.

Azon már nem is csodálkozom, hogy ismét a bürokrácia hálójába találtam magunk. Ott vergődik az egész ország.

A B.gyarmati szülőkkel alakítottunk egyesületet (most a bíróság egy sor hiánypótlást kér, amit majd a tavaszi szünet alatt igyekszem kijavítani). Az egyik családról írtam már, őket csapta be egy szélhámos két éve, aztán elillant a pénzzel és a reményekkel együtt. Felvetetett velük 3 millió forintos hitelt, és elhitette velük: ez az ára annak, hogy az autista farm létrehozására megkapjanak egy ingatlant. Ez a család az, akik régóta tárgyalnak egy elhagyott honvédségi üdülő használatáról a bánki polgármesterrel. A polgármester meg a honvédelmi minisztériummal, amibe most a vagyonkezelő is bekapcsolódott. (Ugye érzed már a bürokrácia szelét?)

Az őrző-védő csapatot, akik most a terület biztonságáért felelősek, nem sikerült a polgármesternek elérnie.

Nem is akadt senki, aki beeresztett volna minket a területre.

A kerítésen, napokkal korábban volt egy rés – mondta a település vezetője -, amit viszont péntekre betakartak egy halom kivágott gazzal, és fával, így csak a kalandpark (K.P.) felőli oldalon tudtunk beosonni a területre.

Gazos patakpartot képzelj el, hároméves száraz fűvel, a talajtól nyolc centire kimagasló keményre száradt gazmaradványokkal, melyek, ha rosszul léptünk volna, simán felsérthették volna a bokánkat. Megúsztuk. (A vadkacsák viszont szépek voltak!) Még jó, hogy kapaszkodni tudtunk a K.P. kerítésébe! Azután egy meredek, homokos part következett, ami szerencse, mert így a cipőnkkel lépcsőt tudtunk vágni magunknak.

A lépcsőkészítés után, az erdő csipkebokros, szedres szakasza szaladt elébünk, és amikor kabátszakadás nélkül ezt is leküzdöttük, akkor már ott is voltunk a 8 apartmant rejtő épületnél. A kb. nyolcvan lépcsőn megközelíthető másik két épülethez már nem mentünk föl, pedig az más gyerekjáték lett volna, de arra gondoltunk, hogy még meg kell küzdenünk, és nadrágfék nélkül, a visszaúttal is. Hát persze, hogy be se nézhettünk az apartmanokba, mert hát az őrző-védők közül egy se volt a környéken, aki megmutathatta volna milyen az épület belülről.

Adnák a területet (Tudni kell azonban, hogy az apartmanok, autóval csak föntről megközelíthető, mert alul beépítették a K.P.-al.), ha a polgármester vállalja, hogy ifjúsági és/vagy szociális célra használja fel, de ... ha az átadás évének utolsó napjáig nem tudja igazolni, hogy ott ténylegesen ilyen tevékenység folyik, akkor ködbért vetnek ki a hivatalra.

Nesze neked...!

Nekünk meg nincs pénzünk (és az ÉFOÉSZ-nek se), hogy garantálni tudjuk: ha májusban a javunkra döntenének, akkor bekötjük a házakat a csatornarendszerbe (most emésztőgödrök vannak, ahogy az régen szokás volt), és rákötjük a fűtést a gázhálózatra, mert az meg tartályból valósult meg annakidején.

Maga az épületegyüttes ideális, csak ezek a nehézségek azonnal nyilvánvalóvá tették a számomra, hogy ez a terület nem jó az autistáknak. Mezőgazdasági munkára alkalmatlan, legfeljebb sziklakertet, dísznövényeket telepíthetnének, gondozhatnának itt, és csak lakóotthonnak felelne meg, de ahhoz meg sok.

Bánk tehát ugrott. Ez az én szerény véleményem.

A visszaúton, volt némi probléma a család felnőtt gyermekével, néhányszor meg kellett állni, hogy kiszálljon, toporogjon keveset az autó mellett, majd visszaugorjon, és közben féltünk, nehogy rohama legyen, mert úgy fújtatott, mint valami gőzgép. Állítólag olyan érzése volt, hogy nem kap levegőt. Így kissé késve - az ÉFOÉSZ elnöke már régen ott volt, mert ő külön autóval jött velünk -, érkeztünk meg a balassagyarmati polgármesterhez.

Ő, azonnal azt kérdezte, hogyan tudjuk majd fenntartani a létesítményt, ha adnának is valami házat művelhető földterülettel. (Kérdéséről, akaratlanul is, a tojásból  majdan kikelő csibék árát is felszámoló vendéglős meséje jutott az eszembe.) De nem tartottam mesedélelőttöt. Inkább azt mondtam, hogy termelő tevékenységet szeretnénk majdan végezni, vagyis az autisták dolgoznának, és azt értékesítenénk. Mi ebben gondolkodunk.

Mivel mi még nem vagyunk bejegyzett egyesület, a megyei ÉFOÉSZ égisze alá vonulnánk, és más egyesületekkel is tartanánk a szoros kapcsolatot, de már partnerünk a munkák előkészítésében a Mikszáth Kálmán Oktatási és Művelődési Központ is.

Mindenkivel szövetkeznünk, akik egy apró jelét is adják annak, hogy segíteni szeretnének az autisták fejlesztésében, foglalkoztatásuk és majdan lakhatásuk megoldásában.

Ha azt akarjuk, hogy kapjunk egy bérleti díj nélküli ingatlant, amit mi újítanánk fel, saját költségen, akkor minket minden megoldás érdekel. Csak legyen már egy hely, ahová az autistáink eljárhatnak, hogy ne süllyedjenek otthon a saját magányukba, és legyen egy ház, meg egy falatka művelhető föld, mert máskülönben még pályázni se tudunk a tevékenység megkezdésének támogatására. Most lett volna jó, hogy már el is kezdhettük volna a tavaszi munkákat. De nem olyan egyszerű ez!

A polgármester azt kérte: írja le az ÉFOÉSZ elnöke, hogy mit szeretne, és utána lehet nézni majd, hogy mit tehetnek.

Hát ez történt pénteken.

És hogyan tovább? Mi van az álmokkal?

Mindig vágyódtam egy lottóötös után, ez most erőteljesebb. Ha megnyernénk (remélem a következő héten!), kihagyhatnánk ezt a sok bürokratát és nem kellene bizonygatnunk, hogy az autisták és családjaik megérdemlik, hogy a társadalom egyenjogú tagjai legyenek, mert most... a kutyát nem érdekli, hogy beledöglünk a kirekesztettségbe, és abba, hogy totál megoldatlan a fejlesztés, a terápia, az iskoláztatás, a szakképzés és a foglalkoztatás is. No meg a családok megélhetése is, hiszen az ápolási díj (a méltányossági gyes is) olyan szégyenletesen alacsony, hogy abból egy ember se tud megélni, nem még kettő (Mármint az anya és a gyerek).

És... Az emberek annyira egyszerűen elintézik! Nem értik, mi a nehéz egy gyerek nevelésében, legyen az akár egy autista is. Még egy nagyon régi ismerősöm is azt mondta a múltkor, amikor szokásához híven felhívott, hogy elrontottam a gyerek nevelését, és hogy ő majd megmutatná, hogyan kell gyereket nevelni, ha én nem értek hozzá a harmadik után se.

Írjátok meg, milyen ötleteitek vannak (az ismeretlen, dúsgazdag nagybácsi illúziója felejtős!),  mert most már tényleg komolyan neki kellene kezdenem egy komplett terv elkészítésének, ami tartalmazná a kicsi autisták szükségleteit is, egészen a felnőtt autisták foglalkoztatásáig, lakhatásáig, és ez a tervezés valahogy nem megy egyedül.

Számítok rátok, akik nem kihasználni, hanem valóban segíteni akarjátok az autistákat és a magukra maradt családokat!

utóirat:

2014. június 26.

Fenti írás megszületése utáni héten nem a nyeremény jött el, hanem a halál. :-(  Meghalt a szerelmetes egyetlen lánykám és én éppen azon a hajnalom még mielőtt tudtam volna, hogy mi történt kijavítottam azt a bizonyos Alapszabályt. Elküldtem az elnöknek, és azután nemsokára jöttek a rendőrök, hozták a borzalom hírét. :'(

Azóta képtelen vagyok bármiféle civil szerveződésben részt venni, nem hogy vezetői munkát vállaljak. Magányos harcos lettem, bár egy éven át, szinte semmit nem tudtam Csabámért tenni, annyira letaglózott mindaz, ami történt. És még most is tart, csak fél erővel létezem, egyre betegebb vagyok. Azt hiszem már csak keveset tudok tenni. Nektek kell átvenni a stafétabotot.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.