Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A SZERETET VÉGTELEN

2013.07.07

 

 

ancika-es-enci2.jpg

 

Etes, 2013. július 6.

Szia, Édes Kislányom!

Ahogy elkezdtem írni a levelet, megszólalt a falu templomtornyában a harang. Öt óra van. Egyébként meg csönd van, az ember még nem zavarják a természetes hangokat. A szürke fátyolfelhőkben most jelentek meg rózsaszín csíkok, ahogy a fény leküzdi lassan a dombok meredekét.

Az előbb félórát néztem mamikád egészen burjánzó virágoskertjét… kevesebb lehet, több lenne. Kapa kellene, meg szelíd szigor, ami eldöntené: ki marad, ki megy. Ahogy Istenpárosunk teszi mióta e világot fölállította.

Csaba névnapja van, meg Orsi esküvője.

Drága Kincsem, megígértem Neked, hogy megnézem… megnézem a ruháját is, amit Te az idén terveztél fölölteni… de nem tudok elmenni. Kérlek, értsd meg! Ne haragudj!

Attilával már megbeszéltem, hogy délután kimegyünk a temetőbe, pontban akkor, amikor az anyakönyvezető előtt körülbelül kimondják az igent. Ott leszünk emlékműved előtt és arra kérem az Istent: tegye semmissé a múltat, legyen az egész csak álom és gyertek szembe velem az úton, mint rég.

Arra gondolok most kicsikém, hogy tényleg voltak csodák e planétán. Tényleg. Csak a csodákat nem mindig éljük csodaként. Amikor miénk a csodák boldogsága, azt gondoljuk róla: ez természetes.

Hát ma már tudom, hogy nem.

Az csoda volt, hogy Te az én pocaklakóm voltál. Csoda volt, hogy édes szőke mosolyoddal bearanyoztad életem. Csoda volt, hogy tündéri durcis, cumis lényed irányított egy egész óvodai csoportot… csoda volt, hogy gyógyító kezed nyomán kinyílt a tulipán, elmúlt a hátfájásom, vagy olyan rend lett a lakásban, hogy az ember félt megmozdulni.

Tegnap Andi mesélte, hogy se ő, se a férje nem tudta nézni, hogy egy nő a salakpályán fut reggelente. Meg is kérték: ne tegye, mert ott te szoktál futni. Az a hely úgy tűnik csak a tiéd. Örökre.

Mindegy, hogy esetleg rossz óment éreznek-e benne, vagy minduntalan Te jutottál az eszükbe. A te kitartásod, ahogy a szemük láttára varázsoltad át tested szépről, szépségessé. Talán még ma is látják lelki szemeikkel, amint reggelente rovod a köröket. Örökre.

Itt nő a kertben az amarillisz, amit tavaly Edit ültetett emlékművetek közé, és amit én a fagyoktól mentve novemberben kiástam. Levittem a pincébe és elfelejtettem. Egy hete szólt Tamás, hogy valami hajt a szatyorból kifelé. Úgy döntöttem mamikádhoz hozom, mert tavaly, mire kiértünk a temetőbe, valaki levágta a virágját. Azt se tudom milyen színű.

Sárga levelei mára vöröses zöldek lettek. Az egyik virág szára már meg van vagy húsz centi, a másik most bújt elő az óriás hagyma mellett. Igazságos. Elvégre kettőre lesz szükség. Kiviszem majd az emlékművetekhez őket, ha kinyílnak, bár itt a kertben is csodálhatjátok, mert ez a tiétek.

Ha igaz, ez az egész.

Ha igaz…

Belebámulok a világba, hogy nem látok semmit és azon jár az eszem, hogy nem valóság úgy sem, inkább valami átkozott mátrix, amibe beleragadtam.

Még nem tudom, hogyan kellene felébrednem.

Mond csak Kincsem! Ha itt lennétek, akkor az esküvőtökre készülnénk?

Lelkem persze most is tombol, veri testem falát. Régen az emberi testet a lélek templomának neveztem, mára letisztult a kép és látom, börtön.

Többen kérdezték már: Te még mindig gyászolsz?

Nem értik.

Nem értik és haragszanak rám… talán. Lehet csak kicsit, de a harag az harag.

Mondd meg nekem Te! Szerelmetes Gyermekem, te mondd meg, hogy minek lenne rajtam cifraság, festék és ékszer, ha a lelkemből kiszakítottak téged, ami olyan seb… olyan, ami soha nem gyógyul?

Jaj! Most olyan sokáig ölelnélek szótalan! Ha itt lennél…

Örökké szerető édesanyád, aki alig győzi kivárni, hogy ismét találkozzon Veled!

 

 

Salgótarján, május 1.

 

Édes Kicsi Lányom!

Alig maradt szavam. Mindent, mit gondoltam elmondtam már a világnak. Nem is értem, miért tart még itt, ebbe a közönyös világban Isten. Akivel mindent megbeszélhettem, aki átsegített minden romos hídon, Te Édesem, Te már nem vagy velem. Átbeszéltük a világ dolgait, száz és száz új gondolat született, megoldások, ha más nem akkor a lélek nyugalma lepte el a házat.

Megbecsülté, szerettél. Óvtál, öleltél.

Ma már nem vagyok más, mint egy sérült öregedő nő, aki a régihez ragaszkodva nem halad a korral, aki nem illik már e modern világba. Egy lejárt szavatosságú ember lettem, akit nem érdekel ruha, cipő, akinek nem kellenek illatosító vegyszerek, se villogó ékszerek.

Bosszúszomjas némbernek hisznek, ki mindenkiről csak a rosszat mondja, jobbját nyújtja és baljában kést tart, mert minek keresni a válaszokat, és minek a beszéd, a szem tekintete, ha az igazság már úgy is odaát van?

Egy olyan anya lettem, akire már nem vigyáz senki, s ha fáj, akkor nincs senki már, aki gyógyít. Nem véd meg még szótól se senki. Nem áll mellém egyik gyermekem se. Az egyik, mert nem érti a világot, s magát is képtelen megvédeni, a másik szerint meg jobb, ha nem gondolkodunk, és egyébként is; minek az a sok szó.

Olyan ember lettem, akinek nincs semmi tehetsége, se ízlése, aki még szép kertet se tud készíteni sírod fölé.

Értéktelenné váltam a világ számára. Elveim felett eljárt az idő.

Tetteim elfedi a múlt; oly rég volt, tán igaz se volt.

Amit adtam természetes, amit most kérek: teher.

Mennyire hiányzol Kicsikém! Ordítom hangok nélkül: ENIKŐ!!!!

Hol vagy Édesem? Hol vagy Kicsikém? Te, aki ha láttad fáradt, fénytelen szemem, csak mögém álltál, hűsítő tenyered a szememre tetted; Anyuci! Ne szólj, csak pihenj és figyelj! A végtelenből hívok neked fénylő szeretetet.

 

Most meg… siratlak.

Siratom a múltat, a jelent és a jövőt, és siratom meg nem született gyönyörű gyermeked!

 Anya vagyok...

Istenem! Segíts!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Ildikónak !!

(Márti, 2013.07.07 15:38)

Drága Ildikó ,szeretettel ölelek.

Ildikónak szeretettel

(Senga, 2013.05.01 20:35)

Fájdalmad érthető, hihetetlen kín, el nem képzelhető, el nem múló. Én a természet rendjébe, a betegség erejébe, az öregkor súlyába nem vagyok képes belenyugodni, nem találhatok tehát vigasztaló szavakat bánatodra.
DE, mint kivülálló, mint igaz - remélem hiszed, érzed, hogy az - barát, szeretném elmondani a gondolataimat. Vannak szeretteid, akik itt maradtak veled, neked, melletted. Enikő iránti érzelmeid, gondolataid építsd be az életedbe. Csabi és Attila szintén a te gyerekeid, és ők még élnek! Vigyázz rájuk, nehogy azt találják hinni, hogy jobb lett volna, ha ők mennek el. Tamásnak is szüksége van rád, és neked is rá, rájuk, mind a hármójukra. Hívd magad mellé Enikőt, nézzd kislányom, Csabi mit csinált, Attila mivé lett, Tamás mit gondol...