Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ÉN MÁR NEM TUDOM...

2013.04.14

Etes, 2013. Április 13.

 

Édes Kis Csillagom!

 

Itt vagyok, a Te mamikádnál, akit annyira nagyon szerettél, innen írok most a hajnal sötétjében. Nem tudtam aludni. És az az ébresztő álom….!

De nagyon jó is volna, ha itt lehetnél velünk! De nem lehetsz…

Szeretnék neked mindent elmesélni. Mindent, ami történik, amit érzek, gondolok, de hiába minden kísérlet. A gondolatok, mint a vízzel átitatott föld, oly nehézzé válnak, mikorra szavakká váltom őket. Mint a rám zuhant vasbeton úgy nyomják elmém és percekre döbbent némaságra, mozdulatlanságra ítél. Úgy bámulom a konyhai csempét, mintha átlátni akarnék rajta, de csak rémisztő alakot ölt a megfakult matrica és a világ homályba vész.

Mosolyogsz. Csak a fényképről mosolyogsz… de bármerre nézek a kicsi konyhába, mindenhol téged látlak, kezed nyomát… a tárgyak őrzik emléked. Igen, ott, azon a széken szerettél ülni, ott kávéztál… jobb lábad a bal combod alá tetted, rákönyököltél a sokszor festett régi kredenc pultjára és hozta hangod az öreg vályogházba az új világot, hogy felsóhajtottak a vakolattal fedett gerendák is és mama ámulva itta szavaid.

Kicsikém! Mióta nem vagy velünk, mami is tönkre ment, velem együtt. Rohamosan felejt… mindent… szárazra sírja naponta szemét… meséli, hogy naponta hányszor tör rá a halálvágy az élet értelmetlensége… a hét legtöbb napján a magány veszi körbe, amit nélküled sokkal nehezebb leküzdeni.

Mit tegyek, én a földön fekvő, akit leterített a sors? Hogyan támogassam a mellettem fekvőt? Riad a lelkem, amint tudok, futok hozzá, most is éppen azért aludtunk itt, hogy enyhítsük befalazó magányát. Hátha így, nem lesz annyira erős benne a túlvilág ígézete, amely oda húzza őt, ahol téged sejteni vél.

Kicsikém! Borzasztó volt az éjszakám. Próbáltam nyugtató nélkül aludni, de csak forgolódás lett belőle, meg egy furcsa és félelmetes belső remegés, amit ahhoz lehet hasonlítani, amikor fázik a test és reszketni kezd. Úgy remeget a belsőm, mintha földrengés rázná, és amint elszunnyadtam, máris ébredtem, fordultam… Kincsem! A sikolyodra ébredtem.

Ahogy riadtam, úgy röppent el az álom, törölte az elme, csak emléknyom maradt, csak sejtés… Kijöttem ide a konyhába, 3:16 volt. Csak tudnám, csak elmondaná végre valaki, hogy honnan vágtáznak elő ezek a borzalmak olyan váratlanul, hogy nem csak az éjszakák sötétjéből kerülnek elő, hanem a nappalok legváratlanabb pillanataiban is… buszon, vásárláskor, séta közben, vagy bármi házimunka végzésekor. Te se tudod Kicsikém? Az emberi elme kegyetlen játékai ezek, vagy valódi emléknyomok, melyek visszagördülnek a múltból? Képzelgések, melyek a rettegésből, az anyai szív féltéséből erednek, vagy a mágnesesség által megörökült képkockák, melyek visszacsapódnak a múltból?

Én már semmit nem értek, és nem is tudok!

Ma már minden álmot, meditációs képet megkérdőjelezek.

Nem tudom eldönteni már, hogy a világ gonosz elemei gyötörnek-e, vagy az elmúlt idők valóságaiból részletek, melyeket lassan adagol a lelki világ, hogy apró részletekben elviselhetőbb legyen!

Mint az a régebbi álom, amikor is te haza jöttél, vállaidon, mint az indiánok pancsúja, fehér, sárga, barna csíkos, derekadon széles övvel összefogva. Kontyba tűzött hajjal, fáradtan érkeztél, hátadon zsák és oly fáradt voltál, mint aki nagyon hosszú útról érkezett. Ölelni akartalak, de mire léptem az álommadár elreppentett téged, engem meg felébresztett. Mi másnak nevezhetném az ilyet, mint kegyetlennek? És ha félelemtől remeg a hangod az álomban, vagy kiáltasz, sikoltasz... az egész nappalom görcsös ténfergés.

Hogyan tudhatná meg elmém a valóságot? Nem jön senki, hogy mesélje… marad a titok, hisz senki nem is keresett se okokat, se tényeket, még hajlandóság sem volt sehol…

Ó, hogy mentem volna! Miért is nem adatik meg a szerető anyai szíveknek, hogy ha gyermekük veszélybe kerül, akkor repülni tudjanak, mint a gondolat!?

Mondd el nekem Kicsi Csillagom, hogy miért olyan kegyetlen az élet? Miért értetlen oly sok ember? Tudod hányan és hányan gyűlölnek, mert keresem az igazságot? Én nem tudom, de sokszor érzem, amikor azt mondják: hagyd már!

Drága kicsi Lányom! Naponta elmondom számtalanszor: Szeretlek! Nagyon hiányzol! Hazavárunk.

Drága Kincsem! Remélem, hamarosan mehetünk hozzád. Remélem a Te világod ezerszerte jobb, mint ami itt van, mert itt élni, már csak létezés… bús ez a világ.

Édes Angyalom!

Nagyon szeretlek!

 

Édesanyád