Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


GYENGESÉG, ÁLMATLANUL,MEDITÁCIÓ

2012.06.11

fenykepezo-063.jpg

 

Június 11.

Kicsi Tündérem, Enikő!

Ma különösen rosszul éreztem magam. Nem a testem fájdalmai miatt. Igyekszem talpon maradni, ahogy kéred mindig tőlem, de nem mindig sikerül. Apának a születésnapja van… (75) lenne, és annak az emléke, hogy tavaly ilyenkor tortát sütöttél neki... hát az, a lelki bajaim még inkább tetézte. Alig csináltam valamit: egy mosás, egy kis fokhagymáshús sütése, a városba is lementünk Csabával, hogy fekete anyagot keressek ruhára… Hát, nem a legvidámabb dolog, amikor egy anya a gyerekét gyászolandó, fekete ruhát vesz magára!

A „Kőfaragó mestert” is felhívtam, aki elmondta, hogy mindent meg tud faragni. Hívtam a sziklakert ügyében is egy szakembert, aki adott egy másik telefonszámot, de őt már nem volt erőm felhívni. Síremlék készíttetés ügyében ennyi is elég volt, hogy elgyengüljek.

Le kellett feküdnöm.  Kőmarok szorította a szívem, a nyaki ütőereimben éreztem fáradt dobbanásait. A belső feszültség, amely leszorítva lüktet – mert „viselkedni” kell – olyan nyomást gyakorol, hogy úgy érzem olyankor, hogy már egy lépést se tudok tenni.

Ilyenkor válik nyilvánvalóvá a számomra, hogy mindig is – születésünk pillanatától – halálos betegségben szenvedünk. Csak amíg reményünk, terveink vannak, amikor arra várunk, hogy gyermekünk legyen, aztán amikor létezik, gyönyörködjünk bennük, ezt a betegséget könnyen hordozzuk. Amikor mindez összeomlik, amikor az Égi Világból eljő a szólító, és nem engem hív, hanem szívem gyökerét szakítja ki…

...azóta érzem oly sokszor ennek a mindenkit elérő kórnak az elviselhetetlen terheit.

Ma este Kata misét mondat értetek a zagyvai templomban. Ki visznek autóval. Ott leszek… és ott lesz Edi és Gábor is.

Remélem Ti is!

Várom!

Édesanyád

 

 

Június 5.

Drága Tündérem!

Félek. Nagyon. Attól, hogy nem fogom bírni nélküled. Undok, kiállhatatlan vagyok és türelmetlen. Anyával, Csabával és egyébként a világgal. És… most már többször se sikerült elnyomnom hangos zokogásom. Főleg amikor otthon vagyok. Már nem bírom energiával… mert tudod, ahhoz is nagy erő kell, hogy csöndesen, ne pedig üvöltve sírjak. Mostanában… ahogy egyre több idő telik el, most már kiabálok, hogy „Gyertek vissza!” … „Ne menjetek el!”… „Kicsi lányom! Nagyon hiányzol!”… meg hasonlók. Most már olyan teher elnyomni a hangos szót, hogy nem bírok vele, túlárad felettem.

Csillagom!

A Petinek küldött üzenet óta a meditációk se úgy sikerülnek, ahogy eddig. Hiába mondtad, hogy bármikor hívlak, itt vagy velem… valahogy mintha most nem lenne olyan intenzív a „kép”.

Napsugaram!

Mondd meg nekem, hogyan szabadulhatnék meg azoktól a borzalmas képzelet látomásoktól, amit minden áldott este látok? Azoktól a borzalmaktól, amikor meghaltatok, hogy hogyan égett el drága szépséges, tündéri testetek? Mindig valami elementáris gonoszságot érzek, ami ott lebegett a környék felett. Szinte letaglóz, mintha az emberiségben még létező összes szeretet is kevés lenne legyőzéséhez. És ez félelmetes!

Mondd Kicsim! Hol él az a gonosz, aki ilyen engesztelhetetlen gyűlöletet táplál? Hol van az, aki annyira romlott, hogy az okozza neki a legnagyobb örömöt, ha anyák szenvedésében fürdőzhet? Ó, ha tudnám! Ha megtalálnám! Örök életre ítélném… olyan szűk cellába zárnám, amilyenben most a lelkem vergődik.

Ma éjjel szinte semmit nem aludtam. Csak ömlöttek a képek… beledübörögtek elmémbe, mint valami vadló ménes, és mind az ezer végigvágtatott testemen. Rémülten, bénán meredtem a plafonra és csak kapkodtam a levegő után. A szívem meg úgy dörömbölt a mellkasomon, hogy azt hittem felszakítja a csontot is. Még a karjaim is elzsibbadtak, mozdulni se bírtam, ömlöttek a könnyeim, amikor képzeletem halálsikolyod… „Anyaaaa! Meghalok!” … hallatta velem.

Jaj, nekem Édes Csillagvirágom! Jaj, nekem!

Csaba se tudott miattam aludni, pedig reggel korán kellett ébresztenem, hiszen ismét itt ülök a büfé teraszán, mert a kicsi hapsi bent van a suliban.

Metsző, hideg szél fúj, de sajnos nem elég hideg ahhoz, hogy megfagyjanak sejtjeim és lelkem szabaduljon.

Miért történt… miért kellett ennek így történnie Édes Enikőm? Miért?

Kinek volt szüksége erre a borzalmas tragédiára, erre a szívet darabokra tépő halálra? Hol van olyan lélek… ha van neki egyáltalán! … hol létezik olyan kéz, amivel megtette ezt a végzeteset?

Itt maradtam nélküled Édesem! Árván, félemberként.

Itt, ebbe a közönyös világban, ahol a legtöbb ember nem tud mit kezdeni a másik szenvedésével. Inkább szótlanul elmennek mellettem és szívük repdes az örömtől, hogy nem ő van szilánkosra törve. Némelyik ember, amikor néha mosolyogni lát, felkiált: „Na, látom, már jobban van! Helyes.”

Mintha lepra lenne a bánat, valamiféle ragály, amit a „betegnek” egyedül kell legyűrnie, és senki nem mer a közelébe menni, mert még a végén megkapja… mert mintha, ha vigaszt adna, ha egy kedves mondatot mondana, akkor lehet vele is ugyanaz történne, ezért inkább távol marad. Kósa Katának lehet igaza. Ezt írta egyik levelében: „De ne csodálkozz nagyon, az emberek ilyenek. Gyávák, gyengék, félszegek, gátlásosak. Nem is biztos, hogy ez a részükről gonoszság, részvétlenség, közönyösség, vagy érzéketlenség.

Inkább arról lehet szó, hogy zavarban vannak. Végtelen nagy zavarban.

Hiszen Te a szemükben egy felkiáltójel vagy, ami arra figyelmezteti őket, hogy ők sincsenek biztonságban, hiszen bárkivel bármikor bármi megtörténhet, hogy ami veletek történt, az velük is történhetett volna.

És talán azt a sunyi, de érthető örömet is szégyellik az arcukon, ami azért tölti el őket, mert most nem velük történt.

Aztán ahogy múlik az idő, elkezdi majd őket furdalni a lelkiismeret, mert elszalasztották, elbliccelték azt az alkalmat, amikor együtt érzőek és segítőkészek lehettek volna.”

Hát nem tudom!

Egy biztos, sok dolgot másképp tennék, ha újra kezdhetném… Veled.

Mindenképp gyakorolnánk lelkünk párbeszédét, mert túlságosan fizikai érzékszerveinkre vagyunk utalva, és a lelki kapcsolatok így elsorvadnak. Mindenképp mondanám Neked, hogy gyakoroljuk lelki beszélgetésünket – mondanám, hogy azért, mert bármi megtörténhet -, és akkor most, amikor csak ez a kommunikációnk maradt, olyan lenne, mint tikkasztó hőségben a mélyről kiemelt hűs kútvíz.

Most kell megtanulnom, ezt a beszélgetési módot.

De mások? Mások még megtehetnék, gyakorolhatnák. Mondom is nekik:

Édesanyák! Gyakoroljátok sokat gyerekeitek lelkével a beszélgetést! Meditáljatok egy-egy nagy beszélgetés után és simogassátok meg gondolatban is egymást! Halmozzátok el csókokkal… gondolatcsókokkal is őket!

Kicsi Lányom!

Vigasztalhatatlan vagyok.

És… Nagyon féltem a fiúkat, imádom, szeretem őket… halálod rámutatott, hogy nem vagyunk… egyáltalán nem vagyunk biztonságban. Még a legóvatosabb, a legkörültekintőbb ember se!

Hiányzol! De ez a szó, ahhoz képest, amit érzek, semmitmondó.

 

A világ végezetéig Téged Szerető édesanyád.

 

Június 1.

Szia, Gyönyörű Virágom!

 

Nem gondoltam volna, hogy nélküled kell tovább élnem!

Nem gondoltam volna… nem akarom!

Amikor e sorokat írom, Balassagyarmaton ülök a törzshelyemen, az óriás napernyő alatt, amire most azért van szükség, mert szitál az eső. Valamit segít, de úgy fúj a szél, hogy sok vízcsepp az asztalon és a lábamon landol, de nem érdekel, landoljon. A Nap, erőtlen próbálkozásokat tesz, hogy lekukkantson hozzánk, de a felhő réseit gyorsan tovafújja a szél. Az előbb a büfében dolgozó fiatal férfi átment a túloldali raktárba kávéért és mivel senki más nem olyan őrült, hogy esőben, szélben a teraszon ücsörögjön, hát engem kért meg, hogy ügyeljek, nehogy ellopjanak valamit. Míg várakoztam a keményfedelű füzetemet kinyitotta a szél és az első oldalakhoz rakott fényképet, rólatok, kikapta és vitte. Még szerencse, hogy épp akkor néztem vissza az asztalomhoz, és elcsíptem a szökevényt. Olyan, mintha Ti huncutkodnátok velem.

A buszon idefelé mutattam nektek a világ ezerféle zöldjét, a napraforgóval bevetett földeket, melyek ha eljő a virágzás ideje, zöld helyett sárgában pompázik majd. Mondtam Neked Kicsi Lányom, hogy nézz a szememmel, ha kell, fordítsd kedved szerint a tekintetem, hiszen Szécsényig Te törődtél énvelem!

De jó is volt ez a meditáció!

Kézen fogtál és repültünk. Leültettél és párnát tettél a hátamhoz, zsámolyt a lábam alá. Csókokkal halmoztál el, felkaptál, magasba emeltél és pörögtél kicsit velem. Tomi meg csak mosolygott bolondos, játékos kedveden, azzal az általam igen kedvelt titokzatos mosollyal, amivel akkor is szokott, ha Te, beverted a durcát, a szokásos anya-lánya vitánkkor, amikor még velünk éltetek.

„Tessék csak hagyni Ildikó néni!” – mondta Tomi ezzel a gyönyörű mosollyal, amikor utánad akartam menni olyankor.  „Majd én elintézem.”

Utánad ment, és elintézte. Mintha mi sem történt volna, úgy jöttél elő a szobádból, Tomi oldalán, arcodon csillagok mosolyával.

Tegnapelőtt este, megint rám tört a zokogás. Ez sokkal erősebb volt, mint azok, melyek nappal érkeznek. Akkor jött, amikor aludni kellett volna, amikor Csaba átment mellőlem az ágyába. Akkor azonban Tomi elképzelt, lehetséges érzései törtek rám.

Persze nyilvánvaló, hogy azok a pillanatok igazából örök titkok maradnak. A valós eseményeket egyetlen élő ember se tudhatja meg most már soha. A képzelet marad, amely valóságára nincsenek bizonyítékok, se műszerek úgy, mint ahogy vannak az újlenyomatra.

Fantáziám által Tomi testében találtam magam, amint a friss álomból rémülten kiszól Petinek és visszafordul a gyilkos füstbe, hogy keresse az Ő kis szerelmét. Minden, mint éles penge úgy hatolt belém, a fizikai fájdalom olyan élethű volt, mintha valóban velem is történne mindaz, amit Ő átélt. Az Ő gondolatai cikáztak át elmémen, a hátrahagyott anyákról, az élet végéről, a miértekről, szerelme féltéséről. Inkább nem írom le mit képzeltem, hogy élt át!

Csak zokogtam. Nem volt semmi vigasz. A lázálom ébren tartott, és én hiába is akartam eltüntetni elmémből a képet, sokáig ott lebegtem kínlódva, tehetetlen kínban, drága, szépséges testetek felett, amint a tűz emészti el őket…

….

A hangyák vonulnak rendületlenül oda és vissza a kijárt, a megtervezett, a szagmintával bejelölt úton. Így járnak most számomra az emberek is saját útjaikon. Amennyire nem látom sok értelmét az egyik vonulásnak, olyan értelmetlen a másik is. Csak egyetlen kivétel van az örökös vándorlásnak, ha azért történik, mert a napok szeretetben, mások segítségéért telnek.

Kicsikém! Emlékszem, jó pár éve már, hogy elmesélted egy álmod, amiről azután írtál egy verset is. Azután teltek a hónapok, amikor egy napon kiszóltál a szobádból: „Ezt hallgasd meg anya!”

Előbb kezembe adtad a versed, majd elindítottad a dalt, amit az interneten találtál. Félelmetes volt a szövegi hasonlóság. Nem a szavak – bár azok is -, sokkal inkább a mondanivalója. Ezt a dalt megosztottam tegnap a facebook-on. „Ki szívét osztja szét”

Ige. Te szétosztottad a szereteted, a mosolyod. Nem válogattál, még a bánatát borba ölő hajléktalanoknak is bőven jutott belőle, mert a valódi szeretet nem ismer akadályokat, nem érdem szerint osztódik. A valódi Isteni szeretet nem ismer kifogásokat, rendeket, kasztokat, vallási hovatartozásokat, bűnöst és bűntelent. A SZERETET áthatol a dimenziók határán is… érzem! És mégis fáj, mint ezer méh csípése, mert nem kaphatlak közben ölbe, nem ölelhetlek, nem csókolhatom már csak a ruháid, az ágyadban hagyott nyomod.

A férfinépem megadással, csöndben hallgatja sokszor hangos zokogásom. Attila időnként szelíden azt mondja: „Ne sírj anya!” Csaba meg az ágy sarkába húzódva várja, hogy véget érjen a roham. Tamás fejét a kezébe temeti, úgy várakozik.

Mindig Veletek szeretnék lenni. Egész álló nap. Pedig tudom, nektek most más dolgotok is van bőven, mint hogy állandóan engem vigasztaljatok. Azért is próbálok úgy élni, mintha itt lennétek, beszélek hozzátok, kérdezlek benneteket. Reggel viszem a kávét boldogan. Ez jó. Ám, a délután rossz, amikor kihozom a szobátokból, mert… nem ittátok meg.

 

Szeretlek… Nagyon szeretlek Titeket Szépséges Kicsikéim!

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.