Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KÉPZELETÜNK VALÓSÁGOSABB...

2012.07.23

 

272978_194599857263841_100001414850212_579657_3603806_o.jpg

 

Július 19.

 

Drága Kislányom!

Képzeld csak! Három napon át jóformán nem zokogtam. Csak időnként telt meg a szemem könnyekkel és szaladtak patakot szántani arcomon. Ez nagy önfegyelem ám, ahhoz képest, hogy az ezek előtti napon egész nap nem bírtam abbahagyni. Még a boltban se, amíg az eladó szeletelte a párizsit. Aztán Marcsi felszaladt hétfőn hozzánk és hozott megint olvasnivalókat, melyek arról szólnak, mi várja „odaát” a lelkeket testük pusztulása után. Aznap este, amikor még nem volt időm… kedvem se nagyon olvasni, lefekvéskor, amikor elsötétült és elcsendesedett a szoba, a képzeletem elém vetítette drága tested. A tested, amely az enyémből szakadt, melyre oly nagyon vigyáztál… a testet, amelyet évek óta edzettél, erősítettél. A tested, amely lelked, szellemed temploma volt, amellyel átöleltél, mellyel oly fürgén mozdultál, hogy sokszor utánad kellett szólni: „Kicsikém, lemaradtam”. Elképzeltem a percet, amelyben ez a csodálatos anyag befejezi gyönyörű, megismételhetetlen, ragyogó lelked szolgálatát…

 

Július 21.

 

Szia, Kicsikém!

Két nappal ezelőtti levelem is elküldöm, amely csonkán félbe maradt. Nem volt erőm folytatni, mert elázott volna a füzet. Előbújt a képzelet, tudatom rejtekéből és több betűt a kezem már nem volt képes a papírra rajzolni.

Írás tekintetében „édesanyád lánya vagy” – ahogy szokás mondani -, ezért aztán Te jól tudod, micsoda legyűrő ereje van a képzeletnek, amely egy író ember számára, hol áldás, hol meg átok. Ó! Mennyire izmosan, erősen élt bennem a remény, hogy ha már én abbahagytam az írást, ha már én nem jutottam el a kiadásig, majd Te befejezed ezt az Álmot! Majd Te író leszel. Tervezted is a könyvedet, itt van a tartalomterve előttem… Jaj! Istenem! És Te elmentél, itt hagytál porrá zúzott álmaim/álmaid közepén!

Gyöngyvirágom!

A hatóságok egyetlen lépést se haladnak előre… és minél inkább tötyörésznek, mert szerintem ez már így is marad, hiszen a félvállról, lazán, felületesen elvégzett helyszínelés, és mintavételek vannak csak a kezükben, az én képzeletem ettől és ezáltal csak még inkább terebélyesedik.  Nem számoltam, de már nagyon sok variációban elém vetítette az eseményeket. Mindig új és új féle változatban… Talán mert anyai ösztöneim irányodban nem szűntek meg működni, hiába, hogy az emberek anyagról megszerzett tudása szerint, Te megszűntél létezni, amely kitaláció, mert minden porcikám tiltakozik ellene, még akkor is, ha ezen anyagok érzékelésére állították be test-gépünk minden érzékszervét. Azt a nagyon finom másféle anyagot pedig, amiről azt mondja a Teozófus, hogy a lelkek, a szellemek élettere, azt még egyetlen ember gyártotta gép se tudta érzékelni, hiába, hogy én magam is beszéltem már róla a „Szeretetnapon”, hogy ez az a bizonyos sötét anyag- és energia, amit a tudomány most kutat.

Amikor e sorokat írom, Feri-bácsid konyhájában ülök Debrecenben, a kilencediken. Eljöttünk, mert ebben az évben nem voltunk a HungaroCon-on. Nem találkoztunk… de nekem látnom kellett őt. Idefelé a több mint négyórás úton meditáltam és most azon töprengek egy rosszul átaludt éjszaka után, hogy a meditációban felmerülő gondolatfüzérek, az akaratomtól függetlenedett, lejátszódó események vajon ebből a nagyon finom anyagból szövődnek-e? Azért teszem fel magamnak ezt a kérdést, mert kapcsolódva a Ti világotokhoz, a rengeteg gondolatszó úgy elreppent, amikor valami megzavart (már azt se tudom mi volt az), mintha nem is lett volna. Ahogy kinyitottam a szemem egy pillanat alatt elfeledtem, mintha az agyam ebben az egészben részt se vett volna. Pedig nem aludtam. Ha nem az agy, akkor mi az, ami bennünk a meditációban kapcsolódik a szellemi hazához?

Olyan volt ez, mint az álom. Amíg kiér az ember a fürdőbe, el is feledi. Más álmok meg úgy törlődnek, hogy csak a hangulatuk nyomja rá bélyegét az egész napunkra. Vannak olyan álmok, melyek délután mégis eszünkbe jutnak, már ha kellő erőszakot alkalmazunk memóriánkra.

Azért nagyon érdekes, hogy milyen sok ember hitetlen ezzel kapcsolatban, mármint, hogy a képzelet valóságosabb lehet, mint a díszletként megfestett, hazug valóságnak mondott életünk. Rengetegen nem hisznek az álmoknak, a megérzéseikben, a látomásoknak. Ezeket mind úgy vetik szemétre, mint a kémiai anyagokat alkalmazó biogép játékát. Tudom, tudom! Az elme valóban uralja testünket, és világunkat is egyben. Uralja, mert ami rajta kívül történik, azt törli, mint meg sem történtet, mint ahogyan törölte a pénteki, a buszon megélt találkozásom, és beszélgetésem is Veletek.

Azért elgondolkodtató ez a szkeptikus gondolkodás, meg az is, amikor valaki azt mondja: ez „összeesküvés elmélet”, mert a dolgok csak a véletlenek egymásutánja. Pedig hát…

 

Holnap megint írok, csak győzd olvasni, édes szerelmetes gyermekem , mert még rengeteg mindent szeretnék Veled megbeszélni!

A te szerető édesanyád

 

Július 22.

Szia, Kis Csillagom!

Feri, Tamás és Csaba még alszik. Hát persze, hiszen három óra valahány perc volt, amikor kibotorkáltam. Mariann nincs itthon, valami céges hétvégi banzájra ment. Egyre tovább tart, amíg az éjszakaiból, nappali gondolkodásba megyek át. Megittam egy kávét – még este lefőztük, hogy hajnalba ne csörögjek – elszívtam két cigit, mire épkézláb gondolatokat tudtam elcsípni magamban. Arra gondolok, talán azért van, mert amíg pihen ez a jól elhasznált test, addig a lelkem veletek van odaát.

Tegnap arról írtam, hogy sokan elvetik a lélek-, vagy szellemhaza létezésének gondolatát, pedig hát ugyebár vannak hangok, melyeket még nem, illetve melyeket már nem hallunk, mégis elfogadjuk, mint létezőt, mert vannak gépeink ennek bizonyítására. És hát azt is elfogadjuk, hogy vannak fények, sugárzások, melyeket a mi emberi szemünk szintén nem érzékel. De nem látjuk az atommag körül keringő elektronokat se, se a laza, se a szoros kötéseket, mégis elhisszük tudósainknak ezt valóságként. És a levegőt se látjuk, de belélegezzük…

Na, tessék! Már megint egy gondolat, ami eszembe juttatta a kicsike víkendházat, amelyben minden szinte 1-2 méterre volt, ti mégse jutottatok az éltető levegőig, az erkélyig. A szénmonoxid… Egy átlagos emberi lépés 63-65 cm. Ti mégse tudtatok hármat lépni… az életért. Az utolsó lélegzet… és utána a tűz, amely testetek mindennél jobban kedvelte…

Őrület!!!!!

Az őrület itt kering köröttem, mintha én lennék számára a legvonzóbb közeg. Igen. Őrület, mert ha a gyöngyhalászokra gondolok, akkor azt mondom 4 perc. Ha egy átlagos emberre gondolok – akinek életösztönét nem tompították le -, akkor is kitart egy percig úgy, hogy nem vesz levegőt. Ennyi idő alatt még lassú léptekkel is nagy távot tehet meg az ember… és hiába tiltakozom... kísérletezik az elmém.

Eszembe jut a hatóság, aki azt mondta: „Az ember munkája során rengeteg furcsasággal találkozik, és már semmin nem csodálkozik.”

Döbbenetes!

Mert, hogy kellene csodálkozni.

Valami tudásának nem szabadna akadálynak lennie, hogy másféle tudást is birtokoljon az ember.

Szemellenző? Mint a lovakon?

Bizonyos dolgok megváltoztathatatlannak való elfogadása – állandóan változó világunkban – lezárttá teszi az elmét, és ezáltal sokrétű világunkból kizár egy sor lehetőséget. A képzelet elszárad, mint a napra kitett virág, és mások képzelete a számára képzelgődéssé lesz. Nincs olyan, hogy a dolgok csak fehérek vagy feketék! Az sem igaz, hogy a dolgok csak vagy jók, vagy rosszak, mert minden attól függ, hogy mely oldaláról nézzük.

Az ilyen lezárt elmének nem létezik a lélek, csak az anyag van, amely egy napon elfoszlik és valami más anyaggá alakul.

De Te, vagy nekem kicsikém! Mondhat bárki bármit, hogy megőrültem... akár azt is!

Biztosan van a hatóságoknak ilyen-olyan esetük és sokkal egyszerűbb előszedniük a régi mintázatokat, ezt a mi esetünket hasonlítani, mint új mintázatot felvázolni.

Hát! Nem vagyunk ilyen száraz elmék között biztonságban. A biztonság egyébként is illúzió, mert elhitetik velünk – mi meg el akarjuk hinni -, hogy az események mintázata véges, nincs végtelen variáció.

Értem én! Elménk zavarttá lesz, ha elé vetítik a végtelent, ezért inkább nem is akar rágondolni. Ha rágondol, „kiakad a számláló”, mint ahogyan az 50 fokot mérő hőmérő is kidurran, ha 60 fokra teszik.

Akkor ilyenkor rossz a hőmérő, vagy nem létezik 60 fok? Persze tudom. Ez egy rossz példa.

Ha nem bírjuk a gyűrődést, vagy rengeteg a dolgunk, vagy nincs felszerelés, vagy, mert nincs rá pénz (az emberi életekre?), akkor nem igazán latolgatunk az új mintázatok kutatásával. A problémákat senki nem szereti. Az új mintázatnak utána kell menni. Az meg időigényes, mozogni kell a térben, és ami elengedhetetlen kemény agymunkát is igényel. Be kell kapcsolni képzeletünket, variálni kell a lehetőségek között. És valljuk be, hogy legtöbbünk ezt kemény munkának tartja, és inkább verne szét bunkóval egy sziklatömböt.

Valójában gondolkodni, variációkon elmélkedni lusták vagyunk.

Istenem! De nagyon sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról Veled Édes Kincsem! Most meg itt vagyok magamban és egyedül töprengek és már nem is tudom, hogy jó-, vagy éppen tévúton járok-e!

Elég a közösségi oldalt végig nézni. Az esetek 80 %-ban, arra a kérdésre, hogy mi jár a fejedben, egy-egy másoktól vett beszólást, idézetet, viccet, fotót, zenét stb. találunk. Kevés a saját gondolat, vagy a saját fotó, vagy a mellé tett emlékezés, életérzés vagy saját élettapasztalat. Pedig ezek adnak nekem erőt, melyekkel tovább léphetek a magam megtömött, súlyos batyujával. Megyek tovább, mert mások megosztották velem gondolataikat, mert megtaláltam és megragadnak emlékeimben, és jobban érzem magam, mert tudom, hogy az író, a fotót készítő használta teremtő képzeletét... amiért a Földre érkezett.

Tudom, tudom! A tudás terjesztése is nagyon fontos, de a csak megismételt megosztás, megjegyzés nélkül olyan, mint amikor a diák bemagolja a tananyagot. Tudja, mégse épül sajátjává, mint ahogyan téglákból lesz majd a fal, vagy mint elfogyasztott táplálék lesz a sejtek ereje. Ha csak szajkózzuk, amit érzékeinkkel felfogunk, de nem engedjük, hogy szellemünk tápláléka legyen, hogy beépüljön… vagy éppen, hogy: ez aztán, ne épüljön sehová mondattal, elvetendőnek találjuk… ha nem engedjük át elménk tápcsatornáján, akkor igazából semmit nem tettünk, hogy világunk akár csak egy fokkal is, de jobb, vagy szebb legyen.

Jaj, Kicsikém!

Gyere és beszélgess velem!

Mondd el, Te erről mit gondolsz! Javíts, csiszolj rajtam még! Gyere és taníts!

Ha beszéltem erről, hogy azért mégis utána kéne járni a hatóságoknak kideríteni igazából mi történt, volt, aki azt mondta: a tragédián úgy se változtat.

Valóban. Igaz.

Se Te Édesem, se Tomi nem térhet már vissza közénk, abba testbe… hiszen porrá lettek.

De akkor most nyugodjunk bele? Hagyjuk, hogy "hozzánemértők" is a helyükön maradjanak? És mi meg igyekszünk majd elkerülni őket?

Drága Szépséges Tündérem! Van, aki azt mondja: ez a sors keze, vagy Isten akarata… nagyon sürgősen szükség volt rátok… jóságotokra, szeretetetekre, tudásotokra… odaát.

Vannak, akik azt mondják: ez több mint gyanús. Ez lehetetlen.

És hiába minden...

Marad a szívet szaggató hiány.

Maradnak a könnyek.

A ruháid illata. A hajszálaid, melyeket féltve őrzök.

kep-082.jpg

Marad a párnád, a paplanod, amely érintette bőröd.

Marad, a kedves poharaitokban töltött kávé,

kep-063.jpg

amit aztán délután szertartásosan én vagy Attila iszunk meg.

Ébredezik a férfinép, befejezem levelem.

Csak még annyit Kicsikém… annyit még tudnod kell, hogy az emberiség még nem találta ki azt a szót, amellyel leírhatnám Neked pontosan, hogy mennyire nagyon SZERETLEK.

 

A Te édesanyád, aki mindörökké szeretnék lenni, mert jó, hogy a Te édesanyád lehetek.

Köszönöm, hogy az lehetek! Köszönöm, hogy annakidején engem választottál anyukádnak!

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.