Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZAVAKAT MÉG NEM TALÁLTAK...

2015.07.07

tomi-es-eniko-2015-nyaran.jpg

2015. július 7.

 

Kicsi Lányom, Kincsem!

 

Harminckilenc hónapja nem láttalak. Mint egy mesekönyvet, fényképeid nézegetem, egyre öregebb szemem elhomályosul. Ködös világomban szédülten kapaszkodom. Ezerszer feltett kérdéseimre tisztes választ senki nem ad, magamra hagytatok.

Én nem csak Ti… Igen, igen emberek maradtak el… szinte mind.  Nem tudni hol… fent, vagy lent, kívül vagy belül.

Én már azt se tudom, hogy a való életbe vagy azon kívülre kerültem, de máshol vagyok. Csak bámulok, mert a tér az mérhetetlen, oda tömegek zsúfolódtak én mégis távol állok… egymagam.

Azt mondják… mindegy, hogy barátnak hitt, vagy soha nem ismert… mindegy, hogy idegen, vagy rokon… azt mondják „beletörődtem”.

Azért mondják, mert elhallgattam, mert nem minden nap mondom el, hogy megszakadt a szívem, hogy zokogtam.  Tényleg sűrűn hallgatok.

Elhallgattam, mert volt/van körömben valaki, aki álnok és fürkészi, mit szándékozok tenni, hogy lépéseim elé akadályokat emeljen, és próbál lejáratni, hiteltelenné tenni.

 

Mondom neked Kincsem, ne hidd! Ne hidd, hogy már nem fáj úgy, mint rég! Jobban fáj hiányod, mint valaha fájt, mert a napok fájdalma összeadódik. Mindennap kínja az előzőhöz adódik és egyre nehezebb, amit hátamon cipelek, egyre több a batyumban a súly. Képtelenség feledni, hacsak nem betegszik meg az emléktároló. Nem tudom, más anya miként van ezzel, én csak a magam fájdalmát érezhetem.

És nem adom fel… azt sem… a keresését annak, hogy ki vette el tőled, tőlünk az életet.

Írnék meséket Kincsem, mert készülődik a világra az én drága unokám, és szeretnék neki minden nap mesélni, de… mesét írni nehéz, mert most Te tragédiád vált mesévé. És a mesék azért szépek szoktak lenni, bennem meg üvölt egy farkas és nem enged a csodák tájára. Nincsenek csipkés várak, csengő-bongó meseerdők, cikázó manók, varázsló pillangók.

Hol volt, hol nem volt… kezdeném, de földre zuhanok, mint szárnya vesztett madár és csak vergődök a sárban. A sárban, ami egykoron kristálytiszta történethordozó vízcsepp volt odafenn a felhőpaplanban, aztán reményekkel telve útra kelt és itt a földön sárrá lett a szerencsétlenje.

Kicsikém! Lehúz a valóság, a hazug világ, a félelmekkel teli reszketők tömege, kik eladják álmaikat pillanatnyi gazdagságért, kicsi jóért, örömökért és azt mondják nekem: „Sírni kár, mert örülni jöttünk, hát tessék nevetni és mindent feledni, jobb úgy se lesz a világ.” Meg az mondják: „Ne járj az igazság nyomába, hagy elveszni, mert a mocskos, a gonosz világ mindenképp győz, te nem nyerhetsz, csak eltapos a korrupt világ.”

Szánalom nincs.

Nincs lélek, melynek ismerete lenne a jóságról, igazságról, szépségről, arról, hogy ha mi mind, együtt kérnénk, megadatna a Teremtő? Pedig a lélek valahol mélyen nagyon jól tudja mi a helyes, miért jöttünk, csak az anyagi világ bemaszatolta az ablakot, melyen át látható volna, amit mennyeknek neveztünk el.

Tudod Kincsem, ha nem lehet jobb a világ, minek ezernyi kacagás, mert így az is hamis hang, erőltetett… homokba dugott fej… eltakart szem.

Elmentél és veled mentek, kiket barátoknak hittem. Senkim se maradt azoktól, akikért valaha sokat tettem. Jól mondtad Kicsim: „… hálátlan népség, akik csak kihasználnak, és közben nem tisztelnek téged.”

Ezernyi mesében éltem, azt találtam ki, hogy én vagyok a főszereplő, de ma már látható a csupasz vázuk, a képzelet játéka volt minden egyes „mező” a sakktáblán. Királynő is voltam, míg mellettem álltál. Nélküled semmitmondó paraszt lettem. Lehullott minden máz, az összes szép mese elveszett és én hiába hajlongok alázattal, hiába esek térdre, hiába sírok folyót… Isten előtt, hogy úgy szedjem össze életem szép meséjének darabjait. Isten kegyetlen, ragaszkodik a szabályokhoz: nem adja vissza szerelmetes lányom.

És az emberek is kegyetlenek. Azt mondják mindez büntetés azért, mert tettem valami rosszat. De én nem tudok róla, hogy tettem… megmondhatná valaki mit vétettem! Azt mondják: Mindenki visszakapja.

Hajad szőke tengere szertefoszló álom, mosolyod kacagó mese, hangod képzelgés, illatod érzéki csalódás.

Végem ott kezdődött, amikor magamra hagytál. Pocaklakó korodban erről nem szóltál! Nem mondtad, hogy távozol és cserbenhagyod anyát! Olyan, mintha hazudtál volna. Csaltál.

A vég után, a ravatalom mellől, szép lassan mindenki távozott… de miért maradt volna bárki is, hiszen nem is akarom?

Veszhet illúzió, tűnhetnek el mellőlem emberek, halottá feledhetnek, büntethetnek szótlansággal, nézhetnek levegőnek, vonhatják el tőlem mosolyuk, emléked akkor sem adom, fogantatásodtól eltűnésedig emléked az enyém, őrzöm… mindazt, mit együtt éltünk, ami a teljesség volt…

 

Ölellek Téged, magasba emelve, hűséggel!

 Szerető édesanyád

 

2015. március 16.

 

Drága Kincsem! Édes Lánykám! Encsikém!

Lásd csak!

Milyen szép álomra kelt hajnalban könnyesen szemem!

Öleltelek!

De jó is volt! Pont olyan, mint hűvös utak után melegedni.

Mint hideg szelek után napfényben fürödni.

Bőrödhöz értem (érhettem), arcod, az arcomon simogatózott.

Miközben szoros ölelésben álltunk (ölelhettelek) etesi mami udvarán.

Tettél-vettél, szorgoskodtál és én már nem bírtam tovább.

Magamhoz vontalak (vonhattalak), füledbe súgni (súghattam), tudod-e…

Ha nem, akkor tudjad, hogy a poklok pokla volt nekem e föld,

Míg azt hittem meghaltál!

Réges-rég volt, ami mintha most lenne,

kicsi, finom, puha orrod vanília illatú duridurira adtad…

- Tudom anya, tudom, és sajnálom is… - mondtad.

Én meg?

Felébredtem…

(Jaj, de mire is ébredtem!?).

 

2014. Július 8.

 

Drága Kincsem!

Kislányom, ma megint nyolcadika lett. Az lenne a célja ezeknek a leveleknek, hogy megtudd: elengedlek, mert ha nem itt vagy (ha nem), akkor Neked „odaát” dolgaid vannak. Én viszont (nem tudni miért kell ennyi éven át szenvednem, tán karmikus tartozásom van) itt maradtam és számozom a hónapfordulókat (27). Havonta számolom a kínnal teli időt, és azt remélem ez az egész nem igaz, és egy napon betoppansz. Csabának elmondtam, hogy Angyali jelzés, ha az órán egyforma számokat látunk, olyat, mint pl.: 12:12. Azóta, ha látunk – és képzeld csak! Naponta van, hogy kétszer is előfordul -, mindig azt kívánjuk, hogy „Enikőék, gyertek vissza. Most.” Vagy „Azt kérem az Angyaloktól, hogy küldjék vissza Enikőéket!” Csaba szavai ezek kicsim. Sokat gondol rád ő is. Van, hogy játszik csöndben aztán felnevet. Kérdezem mi az, hát csak mondja például, hogy eszébe jutott egy nyelvtörő mondat, amit mindig te játszottál vele. „ Mondd el gyorsan: Egy kupac kopasz kukac, meg még egy kupac kopasz kukac, az két kupac kopasz kukac. És ezt is mondd el gyorsan: Te meggymag vagy, vagy vadmeggymag vagy? És ezt is: Akkor jó a jó hajó, ha jó hajó a jó hajó.”

Napocskám! Gyere és lelked kapcsolódjon fáradt édesanyád lelkéhez! Mi annyira sokáig össze voltunk nőve, hogy ez nem lehet nehéz. Most mondd Csillagom, hogy ne akarjam tudni, ki okozta azt az átkozott tüzet! Most, így ölelve súgd a fülembe Csillagom, hogy nyugodjak bele, hogy további életem bizonytalanságban fog telni, és ne akarjam megtudni, hogy valóban ti voltatok azok a holtak. Te és Tomi. Vagy ki tudja? Valaki más. Egyikőtök, vagy mindketten.

Gyere Kicsim, és szeress megint úgy, ahogy régen, mert engem úgy más soha többé senki szeretni nem fog, ahogyan te. Most még egy kicsit! Kérlek! Szánd meg édesanyád, kinek lassan emésztődik szíve, és tüdeje. Mondd az arcomba nyugodtan – hisz mindig őszinték voltunk -, hogy miattam szenvedsz, mert kegyetlen és önző vagyok – egy némber -, aki nem engedi békével a mennyek országába gyermekét!

Hallani kell lelkemnek lelked. Közöld, amit egyesek gondolnak, hogy egy undorító háj- és hústömeg vagyok, aki nyughatatlanul az igazságot szomjazza, és képtelen elfogadni, amit a becsületes hatóságok bizonyítékok nélkül – pusztán a hitre alapozva – mondanak, és szintén elég undorító, hogy minden bánatát kibeszéli, elmeséli életét, azt hiszi, hogy csak az elmondott élet igazi, és ennek tetejébe még a világ valódi korrupt aljas természetét is felmutatja és kritizálni meri!

Tudod Kislányom, nem hiszem el, hogy megváltoztál. Nem hiszem el, hogy már nem akarnád, hogy jobb legyen a világ. De ha súgnád, vagy ha ide szólnál, hogy fogjam be a szám és maradjak nyugton, komolyan megtenném. Hagynám elvetélni a világot, meghalni, mert azt látom, hogy az emberiség agonizál és felejti Isteni erejét, Isteni származását. Ha te azt kívánnád most tőlem, hogy hagyjam a rosszal pusztulni a jót, és hogy soha nem kell a gyilkosokat megbüntetni, és nem kell átnevelni a kínzókat, a kegyetlenkedőket, és nem kell megszüntetni a tolvajlás eredetét, akkor leteszem a tollat.

Tudom, hogy nem teszed, mert tudod, hogy a világra tanulni jöttünk és a tanultak alapján változtatni. Csakhogy az emberek jó része elfeledte küldetését, és eltereli gondolatait feladatáról.

Kicsikém! Szabad vagy. Ha haltál, szabad a lelked. Ha élsz, szabad a tested is. Tőlem igen. Hogy mástól is szabad e, azt nem tudom. Ezt szeretném biztosra tudni. Mert ha rab vagy, rabszolga… ha kínoznak, ha zsarolnak… Hogyan lehet mindezen gondolatokról azt mondani, hogy nem létezők? Hogyan lehet nem gondolkodni? Mindig azt tanácsolják, hogy tereljem el a gondolataim. Igen ám, de sokszor még annyi erőm sincs, hogy a söprőig elmenjek…

Ó, bárcsak hallanám hangod és mondanád: „Anya, boldog vagyok!”

De nagyon vágyom rá!

Oly sok éven át törölgettem könnyeid és sírt szívem, lelkem együtt veled, és oly sok éven át imádkoztam, hogy végre a kicsi lányom boldog legyen! No de így? Szénné égve? Kiderítetlene tragédiával? Melyik anya engedné elveszni gyermeke emlékét? Létezik ilyen? És miért ne akarjam megtudni melyik az embertömegből az a lény, aki porrá égette lábaid, hogy többé hozzám jönni nem tudsz?

Ki az, aki meg tudja mondani, hogyan ne üvöltsek, ha sütök és kezem megégeti a tepsi, mert eszembe jut, hogy ha ez ennyire fáj, akkor neked mennyire fájhatott, amikor elevenen marcangolt a tűz?

Szerelmetes Gyermekem!

Jöjj és hajtsd fejed ölembe megint, hagy simítsalak végig!

Hol fájt neked Kicsim? Megcsókolgatom, ahogy régen tettem, amikor fájt valamid.

Gyere! Betúrok dús, szőke hajadba és te csak beszélj addig, hallgatlak! Beszélj nyugodtan, nem hallja senki. Tudnod kell, hogy én akkor is szeretnélek, ha azt mondanád, hogy gyűlölsz. Olyannyira rajongok érted, hogy ha azt mondod, hogy miattam ragadtál egy masszába, akkor erőnek erejével leragasztom a szám (Hogy erről is mi jutott a fantáziámba? Inkább nem is mondom.) és nem szólok semmit. Ha te boldog vagy, akkor én is. Ha az a kívánságod, hogy semmit ne tegyek, ne akarjam tudni az igazságot, ne akarjak becsületes ügyintézést. Ne tegyek semmit, ne akarjam tudni halálod körülményeit, akkor minden eddigi lépésem visszavonom.

Visszakozok… de te tudod, hogy akkor élni már többé nem tudok. A létezés, a vegetálás, a leledzés lehet meg lesz, de igaziból élni - hazugságban, becstelenségben, egy elnyomottak világában -, nem tudok, de nem is akarok. Undorodnék önmagamtól, de ha te akarod, akkor meg teszem és várakozom a halált, és vállalok egy új életet, ahol tán több lesz a „felébredt ember” és együtt majdan többre jutunk.

Hogy sírok?

Igen. Minden nap sírni fogok (csöndben, vagy jajongva), de legyen ez természetes neked. Számomra azok a napok furcsák, amikor egyetlen könnycseppet se hullatok, hiszen napjainkban a világ maga is sírásra késztet, hiszen azt látom, hogy embermilliók hajtják fejüket az megalázó igába, halnak éhen, betegednek meg, kínlódnak, szenvednek… néhány harácsoló által megfizetett bérencek erőszakos parancsára.

Hát… ez már önmagában vezeklést követel. Könnyek tengerét, és a világ jobb sorsáért is esdeklek Isten díszes kapuja előtt… az élőkért és a holtakért.

 

Elengedlek Drága Kincsem! Életem értelme, Gyöngyvirágom! Édes Kicsi Mindenem! Menj, hiszen szabad vagy, az én szívem örökké őrzi drága emléked, és mindig hívni foglak, hogy segíts, és megyek, ha hívsz, de addig teszem én is itt a földön, amit mondasz, amit kell, mert tennem kell.

Kapcsolatunk él, és élni fog, amíg csak világ a világ.

 

 

Véget nem érő szeretettel, ölellek Virágom!

 

 

 

Július 7.

// Az első levél itt van:

http://www.kezirat.eoldal.hu/cikkek/anyukam-naploja/azt-mondjak--eresszelek-el-.html

//

 

 

Szia, Édesem!

Megint itt vagyok, és ismét arra kérlek, hogy ülj mellém! Ha sok is a dolgod, a figyelmed itt legyen, gondolj rám, érezzem.

Tudod, mindig úgy volt és lesz is, amíg az eszem tiszta, hogy ha boldogságot érzek felőled, ha harmóniád átring az én felemre, akkor vidámkodok. Mostanában csak Csabinkóval, mert egész nap ő van velem, te nagyon messzire kerültél, Ati meg nem nagyon volt vevő rá soha.

Tudod ugye, hogy ha érzem az elégedettséged, akkor nyugodtabb vagyok? Ha viszont feszültség árad az éterből, akkor elsírom magam. Hiába mondja Attila sokszor: „Anya ne sírj!” Hiába minden szó, ez csak jön, és elborít.

Mondják a barátok sorra mind, hogy ne fájjak, ne gyötörjem magam, ne kínlódjak, de hát olyan ez, mint amikor ha éppen megvágod késsel magad, és azt mondanák a sebnek, hogy ne vérezzen. Persze lehetne olyan erőssé és hatékonnyá fejleszteni a tudatunkat, hogy képes legyen a sebeket azonnal behegeszteni, no, de hát hol vagyunk még attól!

Mennyit beszélgettünk erről is! Jaj, Istenem! Mennyire hiányzik! Nincs már senki, aki ilyen dolgokról beszélgetne velem.  Naponta elolvasom, amit a naptárad kartonlapjára írtál: „Mindig tökéletes állapotban fogom tartani testemet és elmémet! Egészséges vagyok! Szeretem az életet és boldog vagyok!” Mosolygó fej és egy szív követi a szöveget. A naptárad ott van még ma is a helyén… kinyitva, ahol kinyitva hagytad.  (14. hét 2012. Április)

Sorra veszem a családot… Édes Kincsem! Értetek éltem élek, leszek. De te azt is tudod, hogy a másokért való tevékenység nélkül létezni nem tudok. A világ sétálgat velem, mellettem és maga nyitogatja fel a szemem. Van, hogy csak lassan eszmélek, van, hogy a világ óvatos, tán, hogy ne rémüljek meg, és hogy az iszonyat ne öljön meg egy szempillantás alatt. Mondd meg nekem Kicsim, honnan van az „ébresztő ököl”? Miféle erő az, amelyik szobádba belök, kinyittatja velem a szekrényed ajtaját és hátamba kést döfve üvöltésre kényszerít? Vagy honnan ered a suttogás: „Túl sokat ültél csöndben! Cselekedj már!” Nem akarom elhinni, hogy csak belőlem fakad, hiszen soha senki és semmi nem állhat egyedül ebben a végtelenben, hiszen az életnek hálózata összefonott. Ha egy szál megremeg, az egész hálón szerte fut.

Gyere Kincsem és ülj ide mellém! Érthető legyél! Mondd el remegő lelkemnek, mit csinálsz mostanság? Valóban úgy érzed, hogy magamhoz, vagy ehhez az anyagi világhoz kötöttelek? Tényleg azt érzed, hogy nem engedlek a létezésbe elfutni, tenni a dolgod?

„Te azt hiszed anya, hogy ilyet lehet?”

Én egyáltalán nem hiszem, hogy ilyet lehet, de sokan azt mondják nekem, hogy te odaát szomorú vagy, mert én itt rosszul élek. Tényleg képtelen vagyok elfelejteni, hogy szinte szénné égett drága tested… Kérdéseimre, melyeket Istenhez intézek, válaszokat nem kapok: Őt miért hagytad így halni, amikor gazemberek, meg aljas gonosztevőket álmukban éri a kegyes halál?

Valóban nem tudok megnyugodni, hiszen nem adhattam kezedre, homlokodra búcsúcsókot, mert az egyik se volt már… és egyébként se engedtek tested közelébe se, nem hogy búcsúzóul még akár letakarva is, de megérinthettem volna, azt, ami a testemből nőtt és kiszakadt egykor.

Kicsi Csillagom! Gyere és ölelj át! Így. Így, ölelve mondd, hogy valóban nem akarod, hogy lépéseket tegyek, hogy kiderülhessen mi és ki okozta a tüzet!

Nem szólsz.

Súgd a fülembe, hogy azt akarod, hogy csöndben tűrjem az aljas kíméletlenséget, amivel „szétmaszatolták” az egész esetet, és írmagod is eltörölték a Föld színéről, csak mert költséges lett volna a toxikológia, a szénmonoxid és a DNS vizsgálat! Mondd, hogy ne tegyek semmit és adj mellé egy tablettát, ami amnéziát okoz!

Kérlek Kicsim! Kérlek, kérlek! Gyere és szeress megint úgy, ahogy éveken át kényeztettél!

Ó, te drága édes kicsi lány! Hol vagy?

Hová lettél? Ki tette ezt és miért? Ha szellemed nem segít, akkor ki marad, aki élni itt még segít a családért? Ha ilyesmi megtörténhet, akkor nekik is… az ő életük is… mit ér az élet ezen a sárgolyón? Akkor aljas a létezés és bemocskolódott minden.

Próbálkozom Kincsem! Próbálok még élni, és nem félek a megkísértésektől, mert a te tiszta életed, földi létezésed erőt ad még. Most még kitart.

Te is tudod… tudnod kell, ha odaát vagy, mert ti tisztán látjátok a mi életünket, hogy nem akarlak se megkötni, se lefogni… éntőlem ugorhatsz… jaj, nekem! Miért nem ugortál? Hiszen ott álltál az erkélyen? Ezt hogyan feledjem? Ezt miképpen töröljem elmémből?

Édes Kincsem! Nagyon szeretlek! De feledni képtelen vagyok, hogy nem erre a kínra szültelek, nem erre neveltelek, gondoztalak, nem erre védtelek…

Ó! Kicsim! Eresztelek. Menj! Szárnyalj! Légy önmagad! Angyali lelked óvja, akit védeni kell, de engedd meg nekem, hogy én meg itt tegyem, amit tenni kell, hogy csak egy picit elhihessem: tudok valamit tenni azért, hogy legalább kicsit hasonlatos lehessen ez a világ a Mennyekhez!

 

Örökkön örökké a tiéd a te édesanyád!

...........................................................................................................................................................................................

 

január 8.

http://www.kezirat.eoldal.hu/cikkek/anyukam-naploja/amikor-az--ezustszal--megremeg....html

 

A január 6.-i bejegyzés is az alábbi linken olvasható.

2014. január 5.

Mivel bejegyzéseket kellene törölnöm, vagy összevonnom, mert úgy tűnik 500-tól többet nem enged az oldal, ismét Enikőm oldalára tettem a mai bejegyzésem.

http://www.kezirat.eoldal.hu/cikkek/irasok-masoktol/elmelkedes-a--panaszkodasrol-.html

január 2.

http://www.kezirat.eoldal.hu/cikkek/anyukam-naploja/eletunket-eljuk-vagy-a-sorsunkat-.html

december 28.

http://www.kezirat.eoldal.hu/cikkek/anyukam-naploja/hol-vagy-megvaltas-.html

 

2013. december 8.

Drága Kicsikém!

Kérlek, ne haragudj, de olyan sivár, olyan kegyetlen itt minden, hogy ma hajnalban elkeseredésemben az alábbi sorok születtek belőlem:

20 hónap...
 

Ahhoz a tűzhöz…

Hosszú évek teltek, koszorúba évtizedeket fontak, és én mindvégig csodáltalak éltető erődért, mint bölcs lényt, ki földet táplál, kinek lobogó tornyából Főnixek repülnek az Égi Hatalmak felé.

Mély áhítattal, megbabonázva ültem melléd, végtelenbe futó meséimet neked szőtte elmém.

A nyár jele voltál, képzeletemben örökké Istenhez szóltál.

Szabadság voltál, bátor és merész, örök energiával áldott dicsőség, ki a sötétség erőit és a dermesztő fagyokat űzi.

Lelkes lélek voltál, nagylelkű, mint a kos jelű ember, de Te! Te mit tettél?  Hitemben törtél, áldásos áhítatom elvetetted. Hátba támadtál.

Kétszer tíz hónap óta eltűnt már glóriád, onnantól gyűlöllek, hiába hogy nem akarlak; pokol ura cinkosának nevezlek. Gyűlölöm a kezet mi létre hívott, és Prométheuszig visszamenőleg minden anyaméhet.

Nem bírom látni táncod és fényed, művészi tehetséged, hisz vak és vad szenvedélyed elemésztette jövő reménységem.

Ó te gyűlöletes lény! Te fémet is romboló! Hogyan nem érezted, hogyan nem láttad, hogy csápod, nyelved drága kincset emészt?

Gyűlöllek gátlástalan szenvedélyedért, a kézzel együtt, mi teremtett, ki a hamuból ki nem derített, s ki szemet hunyt bűnös táncod felett! Lakoljatok mind, kik cinkosok vagytok, lakoljatok barátnak hitt ellenségeitek által, hosszú, magányos sorvadással! 

 

És jöjjön az örök, a csontrepesztő tél!

 

 

 

 

2013. November 23.

 

Szia, Édes Tündérem!

Szia, Te szeretetet sugárzó, Te soha nem pótolható! Szavakat az emberiség még nem talált arra a kínra, melyet hiányod okoz. Lelki szemeimmel csütörtökön láttalak a városba, amikor sétáltam, és Csabára vártam. (Csak így lehet még kibírni valahogy!) A világosszürke farmer, a fehér kiskabátod volt rajtad. Most nagyon élesen láttam arcod. Volt, hogy szembe jöttél, volt, hogy a túloldalon sétáltál. Láttalak, pedig szemem elhomályosították a könnyek. Nem bántam, most nem szégyelltem.

Édes Enikőm! Te biztosan nem is tudod, hogy mennyire büszke voltam rád! A reményem, az éltetőm voltál ebbe a félresiklott világban. Egy fénysugár. Olyan voltál nekem, mint a szakadékba csúszottnak a földből kiálló gyökér.

Kapaszkodom emlékedbe, kapaszkodom Csabába, Attilába. Erősen szorítom ruháid, könyveid… szobád falait melyek mind-mind őrzik kezed nyomait, lelked sóhajait.

Csak ez maradt… az emlékek, melyek úgy fájnak, mint kard szúrta seb.

A puszta létezés is fáj. Hiába is biztatom magam olyasmivel, hogy „nem lenne már jó neked ez az otromba világ, megszakadna szíved, ha látnád”. Hiábavaló ringatás.

Siratom azt a világot, amivé válhatott volna, ha itt maradsz, azt, amely lett volna, ha mosolyod szebbé varázsolja.

Siratom a fiaim, akik már nem lesznek olyan jók, mintha te itt maradsz.

Siratom azt a férjet, azt az anyát, akik elvesztek azon a reggelen.

Siratom az ismerősöket, a szomszédokat, akik életéből, amikor kiléptél, megváltoztak.

Siratom azt a mára idegenné vált asszonyt, aki voltam, aki elindulhatott a csodák útján, már akkor, amikor pocaklakója voltál, aki ment rendületlen, és büszke volt szöszi tündérkéjére, aki boldog jövőt álmodott, aki unokát látott és dajkált, aki a Te testedből fakadt, a Te szíved dalát hallgatva készült fel az életre. Siratom, mert eltörött. A szemem láttára hullott darabokra, mint egy selejtes porcelán váza… és azóta is hiába próbálom darabjait összerakni… lehetetlen… minden darabjából hiányzol Te.

Kérdezem Istent. Nem válaszol, vagy süketté tett.

Kérdezlek Téged is. Nem válaszolsz.

Nem értek semmit, nem én, ha megveszek se.

Hogyan tehetted ezt velem? Pont te, aki számtalanszor sírva fakadtál, ha arról beszéltünk, mi lesz, ha meghalok. Ó hogy óvtál! Mennyire aggódtál! Aztán egyszercsak távoztál. Olyan kegyetlen módon, hogy még csak meg se cirógathattam arcod, hajad, testedre búcsúnak magamat rá nem vasalhattam.

A hiány lassan mardosó. Óvatos harapó. Megfontoltan, fokozza álkapcsa erejét, lassan tépi húsom apró darabokra. Vérem úgy csorog le könyökén, mint amikor ettük kacagva a lédús barackot.

Meg kell találni gyilkosod! Elvette a jövőt, elrabolt sok-sok életet.

Nem lehet, hogy tovább élhet közöttünk, nem lehet, hogy egy levegőt szív velünk.

Drága Kincsem! Óriási transzparenst tennék az égre, hogy az egész világra rámosolyogj!

Mindennapos vendég vagyok Isten utcájában, térdeplek kapuja előtt. Csak meg szán már végre hamarosan. Templomba járó hívei mind azt mondják: irgalmas.