Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZIVÁRVÁNYÉG

2012.05.15

fenykepezo-133.jpgDrága Kicsi Tündérkém!

Tegnap (hétfőn) Marcsi végre eljött hozzánk és hozott egy csomó növényt (ciromfű, kapor, fodormenta, meg valami virág, ami nagyon szereti a napfényt), és egy sor olvasnivalót. Rég olvastam. Éppen rám fér. Képzeld, úgy elfutott másfél óra, mintha csak tízperc lett volna. Hamar ott tartottunk, hogy a buszhoz kellett kísérjem őt.

Legjobban ezt az írást vártam, amit most, itt Csabára várva, a szokásos utcai falatozó teraszán olvasok. Szitál az eső, fúj a szél. Hideg van. Pihenek az olvasással, mert írni akarok Neked.

Érdekes az élet.

Tegnap a 40 perces szieszta alatti meditációban hívtalak. Jöttél és átvezettél egy falnak látszó puha anyagon. Elvittél Szellemhazánk egyik csodás tengerpartjára. Körbemutattál mosolyogva és azt mondtad: "Nézd, anya milyen szivárvány látható itt az égen!"

Csodás volt.

Ezt tegnap el is meséltem Edinek és Gábornak, amikor feljöttek hozzám. Olyan jó, ha felugranak!

Jó rólatok beszélgetni, és arról a világról, ahol most ti éltek!

Ma, ahogy olvastam ezt a „Fellebben a fátyol” című írást, amit egy tapasztalt lélek diktált egy amerikai nőnek, a lelkek életéről, mégis meglepődtem. 

Ezt olvastam:

„Az itteni ég milliónyi szivárványként ragyog.”

Nem kellett volna pedig. Saját meditációink igaza is megdöbbent minket, pedig azért cselekedjük meg, mert „állítólag” hisszük. Akkor úgy érzem: valóban Veled/Veletek vagyok. És ma megint felkiáltott lelkem: „Hát mégis igaz?!”

Pedig az igazságát még tegnap bizonyította. Ott, azon a csodás tengerparton Veled, a tiszta szivárványég alatt sok mindenről beszélgettünk. Arról is faggattalak, hogy akkor, ott nyolcadikán mi is történt igazából. Te csak a karomra tetted a kezed, komolyan a szemembe néztél:

-          Anyuci! Elmúlt. Ha valami fájt is… az eltűnt. Megmondom, de mivel senkinek nem mondhatod, tudatalattid legmélyére rejtem. Arra kérlek, ne foglalkozz ezzel az üggyel! Ez a rendőrség dolga, ők majd kinyomozzák.

Hogy mi minden rejlik tudatalattink legbelső alagútjaiban, azt csak a mi legfelsőbb lényegünk tudja. Ami viszont fizikailag igaz és valódi, meg tény… az, az, hogy sziesztánk végén csörgött a mobilom. Mire kivackoltam magam a pléd alól elhallgatott. Már épp kerestem a hívót, amikor csöngött a vonalas telefon. A rendőrségtől a százados keresett. Csak azt akarta velem közölni, hogy megkapta a levelem, és tájékoztatott, hogy ebbe az irányba is kiterjesztették a nyomozást.

No, mi ez, ha nem ékes bizonyítéka annak, hogy mi emberek, megfelelő tudati szinten képesek vagyunk veletek beszélgetni?

Az ember, mégis nyomorultul szenved, mert kincsei (Ti! ) elvesztése ezen a fizikai síkon húsbavágó. Sebeink gyógyíthatatlannak tűnnek, mert nincs elegendő hitünk arra, hogy a lélek létezik, túléli a testi valóját, és hogy a mi világunkban is a legfőbb cél a szeretet.

 

Aztán persze jöttek még más jelek is. Egy asszony a boltban kihasználta az alkalmat, amikor egy másik részvétet nyilvánított, hogy: ő is. Szabadkozott, hogy bizonyára nehezebb így. Én csak azt mondtam: ne felejtsék el őket. Kint aztán biztatott, hogy legyek erős...

én meg: igen kell a fiúkért.

Csaba és Attila a kocsiban vártak.

Mire a hölgy: Hallottam a kicsi fiát a múltkor, amikor azt mondta, hogy pusztuljon mindenki!

Megdöbbenten néztem.

Istenem! – sóhajtottam fel magamban – Ilyet nem mondhatott, hiszen Ő autista – mondtam aztán ki hangosan, de a hölgy a saját fülével hallotta, és bizonygatta. Erre már nem tudtam mást mondani csak azt, hogy valamit bizonyára félre hallott és beültem a gyerekeim mellé.

 

Hogy kiegyenlítődjenek a súlyok itthon a gépen olvastam egy levelet Anettől. Kedves, megértő. Most neki fogok írni, mert ő ugyanúgy hányódik ebben az életben, mint most én… nélkületek Kicsikém. Te, a te bölcsességeddel már bizonyára helyre tetted volna megdöbbent lelkem sokkal hamarabb, mint ahogyan én dűlőre jutottam az eset kapcsán.

De mit is beszélek? Hiszen hát itt vagy velem! Bizonyára intuíciók útján súgtál.

Köszönöm Édes Kicsi Lányom!

Végtelen Szeretettel ölellek benneteket!

A te (mostanában sírós) édesanyád.