Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


VIRÁGBA BORULT A KERT KICSIKÉM!

2013.04.28

Etes, április 27.

 

Szia, Kicsi Lányom!

 

Már kevesen gondolkodnak felőlem. Akik megteszik, azoknak persze köszönettel tartozom, de elmondani, velük törődni, most még nem tudok. Lehet, hogy eljön a nap, amikor már képessé válok erre is, de a régi énem szétesett, és hiába is remélik ezek a „kevesek”, soha vissza már nem tér.

Régi dolgokat emlegetnek, aki akkor voltam, amikor Te még itt éltél. Hogyan is gondolhatják, hogy ugyanolyan megint lehetek, amikor még a folyó is pillanatról-pillanatra változik. Még a jó barátok (Istenem, de nagyon kevesen vannak!) sem értik; hová tűnhetett a régi?

A többség már letett rólam. Ők a józanok, de egyben ők azok, akiket kevéssé érdekel, hogyan létezem. És igazuk van. Hiszen mindenkit nem menthetünk meg, tetteink száma véges, be van zárva az idő dimenziójába.

Mamikáddal délután a kertet jártuk. Széppé műveli. De ugye sejtetd, hogy Amálián csak kevesek érzik úgy, hogy a föld élő, lüktető, éltető? Anya a maga 76 évével szinte csodát művel. Hajlong, tépi a gaznak számító fűszálakat, én meg azon gondolkodom: Isten azért adta ezeket éppen ide, mert anyának gyógyteát kellene belőle főzni. Mindig csak készülök, hogy megnézem a füves könyvet, miért az a rengeteg tyúkhúr a kertjében… mert Isten mindig megteremti az emberek közelében azt a füvet, amire az illetőnek szüksége van.

Anya nem kíméli magát. Ás, kapál, gereblyéz. Veteményeknek ágyat készít, fészket a krumplinak. Ágakat fűrészel, hogy védje a „padokat” a macskáktól, akik a puhává varázsolt fölben imádnak „megfürdeni”.

Nézzük a virágos kertet. Minden szál virágról, minden fáról, a szőlő hajtásáról Te jutsz az eszünkbe; ezt Ő hozta, amazt Ő ültette, ezt szeretted, amazt valakitől kaptad.

Édes Kincsem! Mondd! Hogyan kell fájdalom és szemek állandó harmata nélkül tovább élni? Hogyan éljek úgy, hogy ne szakadjon ki testemből a lelkem, hogy szívem a Te szíved ütemére is járjon? Hogyan éljek sikoltozás nélkül, amikor a múlt dobbanásait hordozom? Hogyan kedveljem a jelent, szeressem a jövőt, amelyben Te már csak emlék vagy?

Képzeld csak Kincsem, vannak, akik azt hiszik, hogy Te engem nem is szerettél! Vannak, akik azt képzelik, hogy a gyermek életre nevelése, az kihasználás, a vita pedig a „nem szeretem” jele. No, ez nagyon fáj, hiába is tudom, hogy tévednek. Ezek, akik ezt sugallják, közénk akarnak állni. Nem engedhetem.

Kicsi Tündérem!

A hajnalt fokozatosan teríti be a madárdal. Egyre több hang tünteti el az éj csöndjét, egyre több madárka ébred és köszönti az új napot. Hallod? Vagy te már más dalokban gyönyörködsz?

Kicsikém! Létezik Isten világa, ahol a lelkek létezése végtelen?

Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy a fizikai lét után már semmi nincs! Gombócok ugranak a torkomba, amikor azt mérlegelem, hogy lehet, csak mi találtuk ki, csak mi szuszakoltuk létezésünkbe, hogy van egy másik létsík.

Jelenemben itt vannak velem tetteid, szavaid, szereteted, szemed csillogása.

A vágyódás beterít. Beterít, eltakar és ennek a mostan élt világnak értelmetlensége él.

Olyan ez, mint amikor anya műveli a földet és beszélget hozzá; add meg nekünk a mindennapi betevőt! És gyomlál, öntöz, gondoz, aztán amikor beérik a termés, egy reggelen azt látja, hogy valaki szüretelt.

Értelmetlenné válik azaddig végzett minden munkája, minden gondoskodása, szeretetteli simogatása.

Én is így állok most az életem kertjében, ahol eddigi tetteim puszta kínlódásként vetülnek elém, felbukkanva a múltból, és csak a kegyetlenül letépett virág szára (emléke) maradt részemül.

Arra gondoltam tegnap a kertet járva, hogy mit ér a virágba borult szilva, barack, meggy, alma, és körte, ha a Te szemed már nem gyönyörködhet benne?

És megint jött a kín, az őrület. Szakadékba sodort a tengere. Halálod órája, a végső pillanat elborított és alig álltam meg lábamon.

Azt mondják, ne gondoljak rá.

Hogyan kell nem gondolkodni?

Napsugaram! Mondd meg nekem, hogyan kell elmét utasítani; ne működj! ne vetíts elém lehetőségek százait!

Hogyan kell nem zokogni, amikor felhőket nézek, vagy fenyő irdatlan magasát, ahol rigók, vörösbegyek adnak koncertet… és csak rám tör a vágy, de oly hirtelen, oly váratlanul, hogy nincs idő arra se, hogy a gondolatnak akár csak szikrája szülessen arról, hogy az elmét irányítani is lehetne?

Feltör a bánat, mint elhagyott világban a gejzír… és leterít.

Azt mondják nekem: a fiaidnak még szükségük van rád! Hát igen, csak az a baj, hogy ilyen feltörő vágyakozások idején az ő életük is csupasz értelmetlenség. Úgy tűnik. Úgy érzem, hogy csonka életünk egy vesztes lét.

És nélküled Kincsem… minden további lépés nehéz.

 

Szorosan magamhoz ölellek, Drága Kicsikém!