Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gondolatok a meditációról, avagy az elme ingoványai

2013.04.26

Április 25. csütörtök,  Balassagyarmat

 

Gondolatok a meditációról, avagy az elme ingoványai

 

Apa és a szellemi vezetőm – akik mindig jelen vannak - mellett, mostanában egy megszámlálhatatlan létszámú lélek-csoport vár meditációs pontomon.

Azt várják, hogy meséljek, legalábbis a minapig, ezt gondoltam.

A napi rendszerességgel végzett meditációk után az utóbbi egy hónapban azt az üzenetet kaptam, hogy igazából nem én vagyok velük, hanem a szellemhazában maradt énem egy darabja. Vele létesítek kapcsolatot és ő az, aki az „életszálon” keresztül számomra mindent közvetít.

Fenti „énem” beszélget mindenkivel és küldi ide hozzám a Földre a jeleket. Nem hangok ezek, hanem formák, érzelmek, érzékeléshez hasonlók, és ma már azt is tudni vélem, hogy földi lényem sok esetben helytelenül értelmezi ezeket.

Pontosan nem tudom már mikor történt először, amikor is arra kértek, hogy meséljek világunkról. Azt hittem – milyen balgán gőgös is az ember -, én döntök a témáról, de tévedtem. Ők azok, akik kérdeznek, és nekem arról kell gondolkodnom, és gondolati beszélgetést kezdenem róla.

Nagyon furcsa.

Ma például, amikor létrejött a kapcsolat és én ismét azt kérdeztem, hogy hol és miért keletkezett a tűz, amelyben elvesztettem életem értelmét, meg arról, hogy miért viselkednek az itt maradott emberek úgy, hogy mindent inkább elhessentenek, és elfogadnak gondolatokat, tényeket minden felülvizsgálat nélkül; szóval akkor közölték velem, hogy még most sem jött el az ideje. De nekik nem is az idővel van gondjuk, hanem az időben lezajló eseményekkel. A baj az, hogy még most sem történtek meg azok a dolgok, melyre szükség volna, és ezáltal azok a gondolatok sem születhettek meg, melyeknek meg kellene születniük.

Azonnal azt éreztem, hogy a gondolatok tényleg teremtő erővel bírnak. És akkor Ők, azt „mondták”: sajnos az emberek manapság nem szeretnek gondolkodni, mert kevés alkotó gondolat érkezik hozzájuk. A másoktól készen kapott gondolatok sorjáznak náluk és egyenlőre fogalmuk sincs, mit kellene tenniük, hogy ez megváltozzon.

Elmeséltem nekik mindazt, amit ezzel kapcsolatban gondoltam, illetve azt, amit a férjemmel beszélgettünk; sokan úgy élnek, mintha a világunk egy óriási nagy buli lenne, és ha ebbe az önfeledt szórakozásba valaki „belerondít”, akkor meg vannak sértve. A férjem szerint rám sokan most azért haragszanak, mert nem fogadtam el a készen kapott válaszokat, egy óriási felkiáltójel lettem, aki keményen belerondít ebbe a világméretű buliba. Elmondtam, hogy sokszor veszítek erőt és hitet, mert, hogy nem igazán találkozom olyan emberekkel, akik próbálnak a tömeggel szembe futni.

Erre jött Tőlük a kérdés: Feltetted már magadnak azt a kérdést, hogy mennyire lóg ki az emberi faj a bolygó természetes élővilágából? Gondoltam-e már arra, hogy miért annyira sebezhető, és törékeny? Miért nem rendelkezik az emberi faj természet adta fegyverrel? Páncéllal, agyarakkal, karmakkal, patákkal, pikkelyekkel nem rendelkezünk. Miként maradhatott mégis életben egy olyan bolygón, ahol mindenhol veszély leselkedik rá? Miként lehetséges, hogy a mezítlábas, védtelen embergyerek képes volt felnőni, és nem sebezte halálra se szikla, se kitörött faág? Pedig milyen könnyen elfertőződik egy seb, ha nem kezelik. Az ember szaporulata is korlátozott. Egyszerre nagyon ritkán hozott világra egynél több utódot és két utód között minimum 12 hónapnak kell eltelnie, de ha szoptat, márpedig muszáj volt neki a régmúlt időkben, akkor ettől még több.

Meditációmban akkor megjelentek sorra a Föld élőlényei. Hogyan jött rá az ember, hogy maradhat életben? Hogyan jött rá, hogy sérülékeny testét miként védje? És ha ő rájött miért nem jött rá erre más élőlény a Földön?

 

Április 26. péntek, Salgótarján

 

A Teremtő Égi Erők megalkották az embert, amelybe lélekkel költöztek, és a halandó test, a maga tudásával megélni tudja a világot, amely szép.  Egy testet megalkotni kellett, amely képes a felfedezésre, a csodálatra, a gondolkodásra, az alkotásra, amely képes ápolni és tovább fejleszteni a már létezőt.

Lett hát ez a világ… a születő, növekvő, fejlődő és elmúló. Az állandó körforgás része, amely az örök, a nem múló mennyei működő makettje.

Ha a jót csak úgy tudod jóként értékelni, ha létezik mellette a rossz, ahogy a fény árnyékot vet, ha akadályba ütközik, akkor azért lett világunk az ellentétek egysége, hogy lelkünk tanuljon belőle. Mert ha mindez így van, akkor a végtelen világ, végtelen életű lelkei csak úgy értékelhetik örök életüket, ha időnként leköltöznek ide, ebbe a végesbe, ebbe az esendőbe, ebbe a veszteségekkel teli halandóba.

Érzékeltem a mosolyukat. A válasz valami ilyesmi.

De én mégis fellázadtam, térdre hulltam: ez nem vigasz!!! A lányomat akarom! Elvettétek hirtelen, váratlanul!

Küldtünk jeleket.

Nem kellenek jelek, ölelni akarom! Ó bár csak akkor kimentem volna és ráborulok! Bár mellé feküdtem volna, hogy még egyszer átöleljem!

Ami elmúlt, az vissza nem hozható. Most öleld!

És öleltem. Jött és átölelt. A harmatból folyó lett.

Aki átéli azt a borzalmat, hogy nem adhat búcsúcsókot magzatának, az tudja milyen, ha élve tépik a szívet. És nem fogja soha többé megérteni azokat, akik a földi lét ettől jóval kisebb problémái elől is becsukják szemüket, és tudni se akarnak róla.

 

Április 26. (amit eddig, nem volt  időm begépelni)

 

"A világot, melyben éltek valakik olyanná tették, amilyenné ők azt elképzelték."

(Jött a meditáció során a „jel”, gondolkodni kellett róla.)

 

Mi, a többség pedig éljük az általuk megszabott korlátok között az életünket.

Mostanában sokakkal találkoztam – mesélem Nekik -, akik a „törődj bele” vagy a „semmin nem változtathatsz” elméletet próbálják nekem elmagyarázni; rémülten tekintek rájuk.

Ezzel futamodnak meg a problémák átgondolása elől.

Nem töprengnek, nem latolgatnak, nem szülnek terveket, nincs ötletük – akár elrugaszkodott, fantaszta is -, és inkább elfogadnak már elkészült megoldásokat.

 

„A világot nem lehet emberibbé, elfogadóbbá és ezzel élhetőbbé tenni, ha nem vagytok hajlandók gondolkodni! A divat, az ételek íze, a szerelem és a többi, csak kellékek, melyekkel teremtenetek kellene, továbbfejlesztve a Teremtő Erők alkotását.”

 

Kész tervekkel érkeztünk?

 

„Nem, csak irányvonalak vannak és tanulnivalók. Amit meg kell tanulnod, mindenképp meg fogod tanulni. Ha az egyik óráról megszöksz, máshol, és más módon kapod meg a tanítást. Azt, hogy valami elől a homokba dugják az emberek a fejüket, az csak a megtapasztalás elodázása. Az úgy se változik semmi, majd jön, egy másik hülye helyette elveket el kell felejteni. Jól látod. Tanítsd! Az életetek irányításához elegendő teremtő erőt van bennetek, és a világ szerkezetet „etet”. A szeretet, egy általatok, mostani szemetek által nem látható „fény”. Ezáltal létezik a lélek. Mindent át kell vizsgálnotok a „fény” szemszögéből. Ha valamiben nem találtok szeretetet az önző. Nincs középpontjában a „fény”. Ott csak „hatalom” van a tettek mögött és hiába mond a száj mást. Ezt kell megéreznetek. A hatalom pedig mindent le akar igázni, maga alá akar gyűrni. Ilyen az, amikor elcsábultok a pillanatnyi előnyökért, de ha mögé néznél, láthatnád, hogy milyen sok másik ember-léleknek rossz e döntésed. Sok embernek pedig éppen arra lenne szüksége, ami neked ma (de csak ma) előnyös, de nekik ez a kicsi kellene, hogy a Teremtő Erők (Isten) világát fejlesszék, a fényt táplálják, szeretetükkel elárasszák a világot. Az önző, magába tartja a fényt. Bezárja.”

 

Ezzel ért véget a csütörtök reggeli meditációm.

A háttérben folyamatosan érzem őket. Tudom, hogy ott vannak, de csak akkor beszélhetünk, ha „felveszem a csörgő telefont”, vagy én csörgetem meg őket.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.