Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


GIZI MAMA

2008.08.24

Drága Jó Gizi Mama!

 

Elmentél. Tegnap délelőtt, tíz óra előtt, itt hagytad ezt a szomorúsággal terhelt „sárgolyót”. Azt mondogattad, vágysz már erre. Májusban 89 éves voltál. Tudom, hogy fájt már mindened, a tested már rég kopottan működött. Elkopott a sok munkától, a sok dajkálástól. Te mindenki Mamája voltál. Jó volt tudni, hogy ugyanazt a levegőt lélegezzük be, amit Te.

Most elmentél.

Sokáig egy udvarban laktunk. A bányászkolónia udvarán mindig hozzád futottam, ha játék közben valami érdekességet tapasztaltam. Még emlékszem, amikor találtam valami érmét és rohantam Neked megmutatni:

-         E, Gizsi! Sorint!

Te meg felkaptál kacagva, és jól megharapdáltál. 

Még emlékszem arra is, hogyan hagytam abba a bömbölést, amikor anyukám azt mondta, ha nem fejezem be, hozzád kell átmennem egy lyukas kanállal és addig vissza se mehetek, amíg azt tele nem sírtam.

Szerettelek. Szeretlek. Mindig szeretni foglak, Drága Jó Gizi Mama!

Úgy hiányzol, mintha a Földből hasítottak volna ki egy szeletet!

Pedig rég láttalak, és fizikai tested már nem is fogom. Soha. Mindig rá fogtam, hogy nincs időm, pedig csak halogattam, csak kifogásokat kerestem, mert lusta voltam, hogy miért nem látogatlak meg az Idősek Otthonában. Kérlek, bocsáss meg! 

Legutoljára is Tamást küldtem, amikor Csabával egyik vasárnap sétálni mentek.

Nagyon boldog voltál – mesélte Tamás -, mert Csaba a maga örökmozgásával és kíváncsiságával, azonnal felforgatta az otthon pangó nyugalmát.

Csaba harmadik mamája voltál!

Nem felejtem el soha, hogy mindig Te vigyáztál rám, ha anyának el kellett menni. Nem felejtem a meséket, a simogatásokat, a kacagásokat, a dajkálást. Jó volt. Emlékszem! Köszönöm Mama! 

És olyan sokszor mesélted el, és anya is, hogy már-már arra is emlékszem, hogyan futottál velem, amikor elkaptam a diftériát. Azt a betegséget, amit 1960 nyarán ezer gyermek közül egyedül nekem sikerült túlélnem. Mert Te, ott voltál velem. Te futottál velem fel a dombra a telep egyetlen telefonjáig, utána meg a mentő elé,

Te kiabáltad anyunak, hogy keljen fel a földről, ahová a látványom nyomta, mert, hogy kékültem és ernyedten lógott kezem és lábam, a Te karjaidban. Futottál velem, több mint egy kilométert a földúton – akkor még nem volt csak ilyen út a faluban -, és mint kiderült később ez a futás segített engem oxigénhez. A hólyagok közül néhány elfakadt a futástól, és így általad lehetek még lakója ennek a bolygónak.

De Te már elmentél. Lelked itt van velünk. Tudom, hogy látsz minket, és tudom, hogy most osztod bölcsességed, élettapasztalatod azok között, akiket szerettél, akiknek szüksége van rá. Este Csabával elalvás előtt Rólad beszélgettünk. Csaba azt kérdezte:

-         Most már soha nem lesz többet Gizi?

-  Nem, Gizi többé nem lesz. Ha igaz, hogy a lélek majd újra megszületik, az már egy másik testben lesz. Az már nem Gizi lesz.

-         Gizi már a Mennyben van.

-         Igen kisfiam.

 

Az etesi gyerekek - ma már sokan felnőttek - Gizi mamája, Védő tekinteted soha ne vedd le rólunk!

Igazítsd ki sorsunk, segíts nekünk megtalálni a helyes utat ezek után is, ahogyan, eddig tetted!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.