Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Levél a jövőből, a jövőnek

2009.09.20

Kedves Utód, ki majd olvasod e levelet!

Előző leveleimben már sokat írtam az új dolgokról, meg arról, hogy mi mindenen mentünk keresztül, de egy szót se szóltam a megváltozott oktatásról. Azt már tudod, hogy a pólusváltás után mennyire kevesen maradtunk, és hogy mindent elölről kellett kezdenünk, így az oktatást is. Mire annyira magunkhoz tértünk, hogy erre egyáltalán gondolni tudtunk, beköszöntött a nyár. Hogy a szülők, a falvak újjáépítésével tudjanak foglalkozni – városok építését nem tervezzük –, a gyerekeknek amolyan nyári táborozásfélét szerveztünk. Összeverbuváltunk tizenkét embert, akik szerették annyira a gyerekeket, hogy vállalják a velük való közös munkát, néhány, jó erőben lévő férfit is, és a srácokat kivittük egy közeli erdőbe. Valaha arborétum volt, mára egy kisebbfajta dzsungel. Megszerveztük az élelem szállítást, hogy azért ne haljunk éhen, és munkához láttunk. Épületek híján, faágakból, a romokból összeszedett faanyagokból - melyeket fűből, indákból font kötelekkel kötöztünk össze -, növénykunyhókat építettünk. Előbb a talajra, majd fel a fák lombja közé, kis lakókuckókat. Nyolcfős csapatokra osztottuk a gyerekeket, minden csoporttal három felnőtt dolgozott. Szerszámunk alig volt, ezért a gyerekekkel köveket gyűjtettünk, ők szedték a füvet, a nádat, a sást, ők jártak be az elhagyott, leomlott falvakba, használható anyagokat gyűjteni. Egy másik csoport fonta a köteleknek valót. Keményen kivették a részüket minden munkából. És közben folyt a tanítás. Hidd el, alig tudtam elhinni, hogy az információs forradalom, a digitális- és számítástechnikai modern világa után ilyen őskori körülmények jöttek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szenvedtünk, hogy nem sírtunk, amikor a gyerekek nem láttak minket. Sírtunk, de egyetlen könnycseppünktől sem lett jobb a helyzet. Egy hónap múlva megszoktuk, és már esővízgyűjtőnk is volt, nem kellett a két kilométerre folydogáló patakból hordanunk a vizet, ha mosakodni is akartunk. Rengeteget beszélgettünk, és egyre többet nevettünk. Lassan rádöbbentünk, hogy így, a gyakorlatban, együtt dolgozva, esténként együtt ülve a tűz körül, mindig valami izgalmas történetet hallgatva, a gyerekek sokkal többet tanulnak egy nap alatt a világról, mint azelőtt az iskolapadban, mozdulatlanságra, passzivitásra kárhoztatva egy hét alatt. Akkor már azt nem értettük, hogyan lehettünk olyan balgák, hogy elhittük, az a rendszer megfelel a tudás megszerzésének. Megfogadtuk, hogy soha többé nem térünk vissza ahhoz a módszerhez, hogy tudni illik, a tanár kiáll a gyerekekkel szembe, akik iskolapadokba ültek, és ott magyarázza az éppen aktuálisan következő tananyagot. Remélem, ti se követitek el azt a hibát, hogy ezt a rendszert kényelemből ismét bevezetitek! Mi akkor ott, csak remélni tudtuk, hogy az ország más területein is hasonló következtetésre jutnak a kollégák, mert kapcsolatunk még nem volt más területekkel, bár indult négy felderítő csapat a fő égtájak felé, de várnunk kellett a visszaérkezésükre.

Gondolhatod milyen nehezen álltunk vissza erre a természetközeli életre, amikor azzal telt az életünk, hogy amikor csak lehetett tévét néztünk, vagy a számítógép előtt ülve informálódtunk a világról. Most áramunk se volt, nem, hogy számítógépünk! Az összes műhold visszazuhant a földre, tetézve a bajt, amit a viharok, a földrengések, az árvizek okoztak.

Nyár végére, mi mégis, olyan telepet építettünk, hogy öröm volt benne az élet. Mára pedig sok olyan dolgot sikerült elkészítenünk, ami kényelmesebbé teszi az életünket, de a legfontosabb, hogy felépítettük az új iskola díszleteit. Elkészültek a jelmezek is. Iskolánkba hároméves kortól jöhetnek a gyerekek. Régen voltak óvodák, ahová az ilyen kicsiket vittek a szülők, de úgy határoztunk, hogy azt nem indítjuk újra. Nem láttuk értelmét.

Mivel hittel hittük, hogy a gyermekkor a játék kora, hát játszottunk. Felépítettük a legtöbb ismert mese díszletét. A gyerekek kíváncsiságára, érdeklődésére alapozva Piroska például, együtt süti a tanárnő-anyukával a nagymamának szánt süteményt. Úgy tanulnak gyerekeink, hogy észre se veszik. A történeteket mindig másként játsszuk, változik a szereposztás is. Mindenki minden főhőst kipróbálhat, és ha közben kiderül, hogy nehéz valaki számára egy szerep, akkor sincs baj, jót nevetünk, és kezdjük elölről a játékot.

Az őskor emberének életét egy barlanggal „felszerelt” terep adja, ahol a gyerekeknek pontosan úgy kell élniük, élelmet beszerezniük, mint ahogyan mi elképzeljük az ősember életét. Vidám így az élet és már egyáltalán nem hiányzik a modern technika felszerelése, bár a nagyobb falvakban már napelemekkel előállítjuk az elektromos energiát.

Most építjük az ókor díszleteit, már maga az építés is az oktatás terepe. Lesz piramisunk is, nem is akármilyen és nem is egy.

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire jól lehet élni, ennyire boldogan lehet tanulni! A kicsi gyerekeket naponta hazavisszük az általunk készített szekéren, de a nagyok már csak hétvégén mennek haza.

Remélem, tanultok példánkból, és nem hiszitek azt, amit mi hittünk annakidején – hiába fuldokoltunk benne -, hogy bármilyen extra szuper szimulátor, meg digitális tábla, ultramodern oktató szoftver pótolhatja a világ legértékesebbjét, a közvetlen emberi kapcsolatok csodálatos élményét!

Szívem minden szeretetével ölellek titeket!

Bódi Ildikó

Szociálpedagógus, 2015-ből

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.