Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mi a másság és mi, az átlagos

2008.02.17

Drága Barátom!

 

Előző leveledben meséltél a barátságról, a másságról, az élet szépségeiről. Gondolataid, oly jótékony hatással voltak elmémre, hogy számtalan emlék jutott az eszembe.

 

Te jól tudod, hogy az utóbbi évek történései mennyire megváltoztatták életem, gondolkodásom, hogy teljesen átszabták értékrendem. Leveled is ékes bizonyítéka annak, hogy nincsenek véletlenek, hogy az embernek bizonyos időszakokban igenis el kell töprengnie egy adott témáról, mert a világ dolgai elbizonytalanítanak, megrengetik hitét önmagában és az életről alkotott véleményében.

 

Ilyenkor óriási szükség van a barátra, akiről tudjuk, hasonlóan gondolkodik a világról, mert tudnunk kell, nem vagyunk egyedül furcsa szemléletünkkel.

 

Miről van szó? Van már két hónapja is, hogy levelet kaptam egy ismerősömtől. Nem mertem azt írni, hogy egyik barátomtól, mert a barátság kifejezés mára számomra igen szigorú feltételek közé ékelődött. De e levél után talán még barátság is lehet a hat éves ismeretségből.  Gréti levele mélyen megérintett. Tartalma, no meg amit nem írt le, de ott bujkál a sorok között, újabb és újabb gondolatokat szül. Levele alapjainál érintette meg eltitkolt énem szunnyadó világát.

 

Igen, eltitkolt. Ezekről a dolgokról az ember nem tud (no és nem is mer!), bárkivel beszélgetni. Annyira más a világ..hm.. hogyan is mondjam? ... kisugárzása? hogy a másféle értékrendről inkább hallgatunk. Mert mit látunk és mit hallunk? Mit közvetít felénk a sajtó, a televízió? Légy sikeres, törtető! Formáld karcsúra az alakod, mert ha más vagy mint az ügyeletes szépségideál, félresöpörnek! Épp ezért, mindig légy divatos, egyénien különc, hogy környezeted elvarázsold külsőd kifogástalanságával! ... Nem sorolom, hiszen nem regényt, csak levelet akarok írni neked. De ami a lényeg, a belsőről, a lélekről nem sok szó esik sehol.

 

Amit mondani szeretnék, az nem is olyan egyszerű. Gréti levele indított el ezen az úton.

 

Itt van mindjárt a levél eleje, ahol Gréti azt írja: " Vártam, hátha történik valami, amit megírhatok neked. "

 

Hónapokig nem írt. Vajon mire várt? Talán valami szenzációs hírre? Pedig én rá voltam kíváncsi!

 

 

 

Amíg fiatalabb voltam én is azt hittem, hogy az ember élete annyi, amennyi fizikai esemény történik vele. De ahogy teltek az évek rádöbbentem, hogy valójában mindig történik valami, és a fontos, meg lényeges dolgok a bensőnkben zajlanak. A gondolatok, a vélemények változása, ez, önmagunk változása.

 

Tömérdek esemény játszódik gondolatainkban, és ha nem nyitjuk ki a szemünk, ha nem keresünk hasonló gondolkodású embereket, akikkel megoszthatjuk ezeket, csak ismerőseink lesznek, barátaink nem.

 

Nem tudom, mi kell ahhoz, hogy az ember megértsen másokat. Szinte biztos, hogy nem az öregedésre, hiszen én már gyermekként is mentségeket kerestem a vétkeseknek.  Van, hogy az ember nem is akar odafigyelni a belső hangokra.  A megértéshez kell még más, egy esemény, egy másik ember. Ez, segíti az átélést. De kell még a képzelőerő, kreatív fantázia is. Az ember, rövid élete során nem élhet át minden helyzetet. Szoktam is mondani, nagyon kell, hogy beszélgessünk, jó, ha sok embert meghallgatunk, mert akkor több életet, tapasztalatot, örömöt élhetünk át. Az öröm sem igazán öröm, ha nincs kivel megosztani.

 

 

 

Gréti ilyeneket írt:

 

„... tudod olyan, mintha az érzéseim, gondolataim a természetben tükröződnének. Órákig ülök az ablak előtt, és csak nézek, nézek, mintha ebből élnék. Annyira hív az egész, mintha azt mondaná; gyere közénk, hisz ide tartozol! .... olyan igazi, elemi, ősi.... annyira szeretném elmondani mindenkinek, de nem tudom. Ha belekezdek, csak bámulnak rám, rázzák a fejüket, vagy azt mondják "aha!" és elrohannak. .... Tudod, úgy érzem fölösleges minden... igazán csak annak van értelme, ha kimegyek a kertbe, vagy az állatokkal foglalkozom. ... Nem nekem való ez a világ!... Úgy érzem, az emberek között csak erőlködöm, hogy oda tartozzak, de kiesek a képből. ... nem bántanak, csak nem tudnak mit tenni, megvonják a vállukat, és tovább mennek. ... Nem tudok "normális" lenni, mint ők. "

 

 

 

Erre csak azt mondom, Grétinek van igaza. Az ember, a természet és vele a Világegyetem része. A mindennapokban hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni, bár ismerek sok olyan embert is, akik még soha életükben nem gondoltak így önmagukra. Sajnos. Igen, sajnos. Mert, ha ez a puszta, egyszerű tény, csak egyszer is eljutna tudatukig, talán könnyebb lenne rávenni őket, hogy pl. ne szemeteljenek, de ez csupán az első lépés lenne a modern, új embertípus kifejlődésének hosszú útján.

 

 

 

Aki úgy éli le az életét, hogy erről nincs ideje, nem akar, vagy nem tud tudomást venni, az lehet, hogy sok pénzt szerez, sikeres lesz (no meg hajszolt), vagy rengeteg más féle és egyéb élményben részesül, de soha nem fogja a világ legcsodálatosabb élményét átélni, mégpedig azt, hogy képes "meghallani" a természet hangját.

 

Soha nem lesz kíváncsi arra, vajon mit suttog a szél, soha nem érzi, hogy zene a napfény. Kimarad életéből az élmény, hogy megszólította egy fa, egy virág. Nem érzi a tenger illatát, az égbe törő hegycsúcsok méltóságát, nem látja a felhők ezernyi formáját és azt se fogja érezni soha, hogy átölelni szeretné őt a világ.

 

 

 

Gréti levele nyomán eszembe jutottak sok évvel korábban átélt magányos perceim, óráim, heteim. Akkoriban kimondhatatlanul boldogtalannak éreztem magam. A barátnők sorra hagytak ki a közös programokból, jól el voltak a társaságom nélkül és én szomorúan, egyedül sétáltam az etesi tó partján. Talán neked mondanom se kell, hogy milyen nagyon szerencsétlennek éreztem magam.  Mára átértékelődtek azok az idők, és most már hálás vagyok a sorsnak, amiért részem lehetett ebben a csodában.

 

Ha nem hagy ki a "baráti" társaság, és nem kényszerülök magányos meditálásra, nem élhettem volna át azokat az élményeket, melyek ma melengetik a szívem, melyek által gyökeret verhettem, és még ma is képes vagyok arra, hogy megkapaszkodjak, ha már sok gonoszságot látok fejlett, modern világunkban, amely fejlődésnek nevezi tébolyát.

 

 

 

Az ember, társas lény - mondjuk és ez így igaz -, ám mégis azt kell mondanom, vannak dolgok, melyek csak a magány óráiban érkeznek el lelkünkig. És lehet, hogy akkor igen elátkozottnak érezzük magunkat, de később rádöbbenünk, hogy pont ennek a magánynak köszönhetjük a különleges érzéseket.

 

 

 

Az említett tó partján volt egy fatönk, egy, a víz fölé hajló fűzfa tövében. Arra a fatönkre ültem, lábam a vízbe lógattam, és órákig néztem a fodrozódó vizet, a fel-felugró halakat, a vízipókokat és az apró rákokat, akik az én lábam vették szemügyre, és akik ott éltek a víz alatt, a fa gyökerei között.

 

Sokszor éreztem úgy,  láthatatlan lettem, hogy beolvadtam a természetbe. Hallhattam a harkály kopácsolását, a mögöttem elterülő fenyvesben sustorgó szellőt. Csodáltam a tó túlsó partján húzódó akácos ezerféle zöldjét, megfigyelhettem a szitakötőket, a pillangókat, a fecskéket.

 

Szinte vágyakozva gondolok vissza azokra az évekre. Sokat köszönhetek a természetnek és annak, hogy akkor egyedül voltam. Ma áldom azokat, akik akkor nélkülem buliztak.

 

Ezekről a dolgokról úgy beszélni, ahogyan valójában átélte, átérezte az ember, csak nagyon kevés  embernek lehet, de még akkor sem adható át igazán az élmény.

 

Jung írta egy helyütt, hogy zavarja az embereket, ha olyan dolgokról akarsz velük beszélni, amiről nekik fogalmuk sincs, vagy ha a lelki történésekről hallanak. Ilyenkor elmenekülnek. Ez amolyan önvédelmi reakció. Azok számára, akik nem élték át  az érzelmi kalandot, ez a dolog nem létezik. És ami nincs, de valaki mégis beszámol róla, az csakis bolond lehet, egy zavarodott elme, akit jobb elkerülni.

 

Gréti mindent fölöslegesnek érez, mert szólt és elmenekültek mellőle az emberek. Sajnálom is érte őt, és tökéletesen megértem. Félelmetes, hogy mennyire kivetetnek érzi ilyenkor magát az ember. Nagyon sokan, nehezen viselik el azt, aki más. A másság az ún. normálistól való eltérés, minden esetben gyanús, és a legtöbb ember számára elfogadhatatlan. Nagyon könnyen ráragasztják, hogy golyós, nem normális, meg egyéb nem igazán hízelgő jelzőket.

 

De  mi a normális?  Mi az élet lényege,  értelme?

 

A munkahely, a karrier? A csinos ruhák? A kifogástalan alak? Családunk ellátása? A gyermeknevelés? A pénzszerzés? A szórakozás?  Lakásunk patyolat tisztasága?....

 

Ezek a dolgok az életünk részei, de nem a lényege. " A lényeg láthatatlan." Az életünk  jóval több, mint amennyit a szemünk  képes látni belőle. És a „más” dolgok akkor is léteznek, ha mi nem tudunk róluk.

 

 

 

Grétinek most nehéz dolga lesz. A világ egyik  legnehezebb feladata vár rá. Elfogadni önmagát olyannak, amilyen, vagyis másnak. Új mércével kell mérnie önmagát. A sajátjával. El kell vetnie mások mércéjét, újat kell alkotnia, és le kell szoknia arról, hogy másoktól  kérjen  értékelést önmagáról. Magának kell válaszolnia mindenre. Mint ahogyan Jung írta:

 

"Létezésem értelme az, hogy  az élet, kérdést tett föl nekem. Vagy fordítva; én magam vagyok a kérdés, amelyet a világhoz intézek, és föl kell mutatnom a magam válaszát, különben csupán a világ válaszára hagyatkozhatom."

 

Ha nem így teszünk, könnyen úgy járhatunk, mint az egyszeri ember és a fia,  a szamárral.

 

Vigyázz magadra! Testedre és lelkedre, belső értékeidre. És ne csak önmagad miatt, hanem értünk, barátaidért is, akiknek szükségünk van a te tudásodra, a Te életedre, a te boldogságodra, a te bölcsességedre, és mosolyodra!

 

 

 

Szeretettel ölellek!

 

Ildikó

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.