Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A "LÉLEKANYAG" UNIVERZUMA

2012.03.21

A „LÉLEKANYAG” UNIVERZUMA

Ez a nap a szeretetről szól.

EGYetlen nap… pedig minden napunknak erről kellene szólnia, hiszen szeretet nélkül nincs élet, de nem létezne a világegyetem sem.

Szeretet… meghatározása még a neten se egyértelmű… nem is sikerülhet, amíg tudatunkat ki nem terjesztjük a lélek univerzumára, amíg be nem vezetünk egy, a tudomány mérőműszereivel nem mérhető dimenziót, amit ma a parapszichológiának, vagy érzékeken túli érzékelésnek neveznek.

C.G.Jung azt mondja:

„… a pszichének egy része nincs alávetve tér és idő törvényeinek… de a térről és az időről alkotott elképzeléseink is hiányosak. A teljes világképnek úgyszólván még egy dimenzióval kellene bővülnie, csak akkor lehetne a jelenségek összességét egységesen magyarázni…”

Szeretet… Lélek… Hol vannak? … Kézzel nem fogható, szemmel nem látható, mégis zsigereinkben érezzük, hogy működik… A végtelen univerzum méretéhez képest parányiak vagyunk, csak, mint egy porszem atommagja körül keringő elektron.

Amikor édesapám meghalt, meditációval kerestem vele a kapcsolatot. Tudom: sokan nem hisznek ebbe, mert nem vizsgálható. A kapcsolat ennek ellenére, többször is létrejött.

Egyszer… apa azt mondta, hogy most nincs sok ideje, rengeteg a megoldandó feladatuk (igen, többes számban beszélt), nagyon sok változás lesz. Ettől többet nem mondhat. Hiába kértem, ő csak mosolygott és miközben távolodott még azt mondta: Keresd a Fényt!

Hogy miféle fényt kellene keresnem, nem tudtam, csak jóval később, amikor egy cikkben azt olvastam:

…a lélek… a világunkat átható szeretet-fény egy darabjának a hordozója.

Ezt a fényt hoztuk, mint éltető erőt, és tudással bővítve visszük majd magunkkal, amikor küldetésünk végére ér.

Persze… ott bujkál bennünk a hitetlenkedés,

Nem tudhatjuk biztosan…

csak azt tudjuk, hogy vannak megérzések, előérzetek, álmok, melyek üzennek, amikor nyitottak vagyunk, és nem hurrog le minket kritikus eszünk.

Értelmünk azt sugallja, hogy az ismertet éljük, a többi csak feltételezés. Pedig a tudattalan létezik, és őrzi az ősi emlékezetet, saját, emlékeinket, tapasztalatainkat, és összeköt minket Jung által is elismerten létező KOLLEKTÍV TUDATTAL.

Érdekes egyébként, amit Jung a túlértékelt értelemről mondott:

„A túlbecsült értelemnek és az abszolút államnak közös vonása, hogy uralmuk alatt elnyomorodik az egyén.”

Tegyük fel, hogy… utazni szeretnénk az Űrben. Akkor kell építenünk egy űrhajót. Milyen legyen? Biztonságos, erős és gyors. Ehhez igénybe kell, vegyük a tudományt. Ott mit találunk? A régi tudással ellentétben, mi szerint az űr üres, azt találjuk, hogy a tudomány elismerte: világunknak a látható része, az, amiről tudással rendelkezünk a nagy egésznek csupán csak a 4-5 %-a. A fennmaradó 95-96%-ot a tudósaink elneveztek sötét anyagnak meg sötét energiának, mert nem látható, nem mérhető, de a látható, ismert anyagok viselkedéséből következtetni lehet létezésére, mert mozgatja, összetartja, az általunk ismertet.

Hasonló a helyzet, ha az emberi elme működéséről van szó. Sokan állítják, hogy az emberi agy képességeinek csupán a 2-4 %-át használjuk, hogy óriási lehetőségek rejlenek benne, kihasználatlanul.

És mindezek ELLENÉRE az a bizonyos KRITIKUS ÉSZ, elveti a halál után is létezhető LÉLEK gondolatát. Pedig…

„Amiképp teljes a teremtő, azonképpen teremtménye is legyen teljes.” – így szólt az eredeti teremtéstörténet.

MIREISZ LÁSZLÓ szerint szellemtörténetileg Öt nagy korszakot különböztethetünk meg:

Mágikus – több isten –egy isten, aki itt él – egy isten, aki távol él – és a nincs isten, vagyis csak az öntudatra ébredt anyag van és minden elenyész a halállal.

Mi történne, ha az emberek ismét ráébrednének isteni, teremtő mivoltukra? Mi lenne, ha tudatosodna, hogy a gondolataink is teremtő erővel bírnak, hogy végtelen energia lapul bennük?  Elég érettek vagyunk mi ehhez a hatalomhoz? Kiteljesítenénk, vagy elpusztítanák a világot? Most, a teremtő hatalom arra vár, eléggé józanok legyünk? Hogy ezt az erőt végre kizárólag jóra legyen hajlandó használni az emberiség? Éppen ezt az iskolát járjuk? Ha igen, akkor úgy tűnik, elbukni látszunk, mert mostanában mintha megszaporodtak volna a hamisságok, és az aljasságok, és nagyon kevés az olyan nap, mint ez a mai.

Ha tehát elménk adottságainak, lehetőségeinek csak a 2-4 százalékát használjuk ki, ha az univerzumnak csak a 4-5 százalékát ismerjük… akkor nem értem, miért tagadjuk olyan bőszen a LÉLEK létezését.

Miért fogadjuk kétkedve, elnéző mosollyal autista kisfiam megnyilvánulásait, aki azért lép két egymást szerető ember közé, mert: … „az nagyon jó érzés”. Ugyanis… állítása szerint össze vannak kötve… méghozzá láthatatlan ezüst és arany szálakkal.

Mostanában persze próbálom leszoktatni, hiszen lassan felnőtt férfivá érik, akinek az emberek már nem néznek el ilyen „gyerekséget”.

Milyen az, aki gyerekes? – kérdi ilyenkor.

Tényleg! Milyen is?

Az embergyermek nyitottan, őszintén született. Társadalmunk azonban „VISELKEDNI” tanítja, úgy nevezzük ezt: szocializálja.

Aki nem tud jól szocializálódni, vagyis nem képes valódi gondolatait, érzéseit kordában tartani, aki lázad, vagy sokat kritizál… az deviáns, rosszindulatú vagy beteg.

Az ilyen egyénekkel a jól szocializált társadalmunk nem tud mit kezdeni. 

Jobb híján megbélyegzi, és kívül szereti tudni az éppen aktuális közösségen. Ilyen az óvoda, az iskola, a munkahelyek. Azt mondja: tanuljon, dolgozzon otthon, vagy alakítsunk ki nekik intézetet, hogy ne zavarja meg köreinket.

Azt mondja: Ne zavard festett valóságunk, ahol mi úgy élünk, hogy életünket a fizikai világban akarjuk kiterjeszteni, lehetőleg gyorsan, mert most élünk és most kell mindent megszereznünk, most kell mindent átélnünk, akkor is, ha másnap másnaposak, kiégettek, fáradtak vagyunk.

Ezzel szemben az autista szereti a biztonságos, zárt tereket, a gyorsaságtól és az erős zajoktól ideges lesz, és többet jelent számára, ha nyugodtan elmerülhet belső, saját világába, mint az hogy zajos szórakozóhelyen töltse el a pihenésre szánt hétvégét.

Persze ez sem jó.  Mert az az igazi, ha minden dolognak a középpontját keressük meg, az egyensúlyt, a harmóniát. Korunk arra ösztökél bennünket, hogy szerezzünk be minél több tárgyat, amit birtokolhatunk, ha elhasználtuk, dobjuk ki és vegyünk másikat. Az autista azonban ragaszkodik a tárgyaihoz akkor is, amikor már szétesett. Nem képes elfogadni a véglegest, azt, hogy pl. a busznak, amit 4 évesen kapott kiesett a kereke, és azt mi kidobtuk egy selejtezés alkalmával. Mintha érezné, hogy a világ határtalan, és nem létezik, hogy nincs többé. Valahol van, csak meg kell találni. Két napig, míg csak bele nem fáradt, kereste a busz kerekét. De még ma se hiszi el, hogy a kerék megsemmisült, csak azt látta be, hogy nincs elérhető távolságban.

Ilyenkor szoktam elgondolkodni, hogy: Csak nem azt gondolja (tudja?), hogy az emberben teremtő erő lakozik, amely képes visszavarázsolni még a kidobott holmikat is?

Nem tudom elmondani – szokta válaszolni, ha erről kérdezem.

Titokzatos világ az övé számunkra, de az ő számára meg a mi életünk furcsa, hamis, és pontatlan.

A racionális tudás ránk erőszakolása és a belső, a lelki élet elnyomása által elveszítettük hitünket abban, hogy lakozik bennünk egy erő, amely képes teremteni, és amely határtalan. Az autista meg nem érti, hogy mi hová tettük teremtő hatalmunkat, amikor pedig csak kimondani kellene: LEGYEN. És lenne is biztosan, csak mi erős gátakat emeltünk.

És… Engedjük, hogy rögeszmés politikai mámor lepje el a világot, engedjük átírni tudatunk, és elhisszük, ami a reklámokból árad… „akkor szerethető és elismert leszel!”

Önmagunkba vetett hitünk, önismeretünk teljes szétbombázása az oka annak, hogy nem merjük kimondani: ez az egész, ami történik egy színjáték, és díszlete mögött ott van a valóság, hogy ti. egy maréknyi ember a tömegeken élősködik, ezt a tébolyult állapotot szolgálja az iskola, amely olyan mennyiségű információt akar belésulykolni a diákokba, hogy minden idejét elveszi, és nincs már ideje se játszani, se önmagán elmélkedni.

És egyszercsak felnőtt lesz.

Olyan felnőtt, aki elsajátított szükségtelen tudást is, de nem ismeri önmaga képességeit, tisztába jött viszont azzal, hogy ebben a versenyistállóban csak az kerülhet a napfényre, aki mások hátára áll.

Megtanulta a külső szabályokat, ismeri a törvényt, de önmagával szemben tanácstalan, és nem is tudja értelmezni a lelke mélyéről halkan kicsengő érzéseket.

A hatalommániások világunkat élesen, nagyon élesen jóra és rosszra bontotta. Ahhoz, hogy felismerjük, mikor kell valamit rossznak kikiáltani… ehhez is önismeretre van szükség. Ott a tévé, az internet, de ez sem jó, mert nem tanultunk meg szelektálni, nincs iránymutatás. Rengeteget kell tanulni, fáradtak vagyunk, amikor a munkából hazaérünk, és nincs idő, hogy „lelkünk virágoskertjét” műveljük. Elnyomódik hát ősi ösztönünk, azt esszük, amit a boltban a polcon találunk vagy meg tudunk venni, és nem azt, amit ősi ösztönünk súg.

Az ősi tudást elfeledtük. Nem tudunk növényt termeszteni, állatot nevelni, használatai tárgyainkat készen kapjuk, de a tűzgyújtáshoz is csak egy kattintás kell.

Észre se vesszük, hogy ki vagyunk szolgáltatva, inkább mondjuk: megérdemeljük kényelmes élünk.

Sokan azt állítják, hogy a gyermeki szeretet nem az igazi, mert önző. A gyerek, minden téren kiszolgáltatott, és a rajongó, befogadó, átölelő szeretete nem más, mint függés, a nagy, okos felnőttektől. A felnőttektől kaphat meleg otthont, ruhát, élelmet, játékokat. Én viszont azt kérdezem ilyenkor, hogy mondják meg, miért szereti a szüleit az a gyermek, aki rongyosan, piszkosan és éhesen él egy viskóban? Azt gondolom, mert ölelést, szeretetet, mesét kap a csodákról, és mert lelke mélyéig érzi, hogy ezekhez az emberekhez tartozik, hogy dolga van velük.

És vajon miért csalja, lopja meg szüleit az a gyermek, akinek a világon mindene meg van?  Talán az anyagi javak utáni hajszában ezek a szülők nem érnek rá a gyermekkel beszélgetni, nincs mese, nincs ölelés, nem érnek rá törődni érzéseivel, nincs idő a gondolataikra.

Mindezek alapja csakis a szeretet illetve annak hiánya lehet.

Önmagunk szeretete az első lépés a világ szeretete felé. Tisztelni és szeretni kell önmagunkat, mert ha nem ezzel kezdünk hozzá az élethez, akkor másokat se tudunk elfogadni és szeretni. Ezt a tiszteletet és önmagunk elfogadását, szeretetét kapjuk útravalóul szüleinktől, amikor dicsérnek, biztatnak, elismernek.

Évekkel ezelőtt vitáztunk egyik távoli ismerősömmel, aki azért vádolta elfogultsággal az édesanyját, mert az folyamatosan biztatta, hogy jó novellákat ír. Ezen felbátorodva, kitette az internetre, ahol aztán sok embertől kapott hideget-meleget, de egyik se dicsérte, mint az anyukája, és jócskán át kellett írnia a novellát, amíg végre a többiek rábólintottak.  Ebből ő arra következtetett, hogy ezért a sok rosszért, amit az olvasóktól kapott, édesanyja a felelős. Én meg azt mondtam, hogy köszönheti a jóra javított művet az édesanyjának, mert ha ő nem biztatja, nem lett volna bátorsága az internetre kitenni és a novella azóta is kritika nélkül, rossz változatban heverne az asztalfiók mélyén.

Meglátni a másik emberben a tehetséget, a szeretni valót, ahhoz olyan gyermekkor kell, ahol bennünk is meglátta valaki a csodát. Amikor megszületünk, még érezzük, hogy egyek vagyunk a mindenséggel. Szüleink, nagyszüleink a kezünk és a lábunk, mindaddig, amíg testünket önállóan nem tanuljuk meg használni. Ahogy felébred egónk, úgy feledjük el azt a szeretettől átitatott univerzumot, ahonnan érkeztünk, és úgy fúródunk bele a fizikai világba, mintha csak és kizárólag ez lenne az otthonunk.

Egy másik ismerősöm arról panaszkodott, hogy amikor teste nem az átlagnak is elfogadható méretű volt, igazán tartalmas lelki életet élt. Gyakran csodálta a csillagos égboltot, leguggolt egy-egy virághoz, csodás természetfotókat készített, látta hogyan lehetne jobb az emberi világ, tanácsokat adott elesetteknek, vigaszt tudott nyújtani a bánatban lévőknek. Aztán amikor elérte álmai testméreteit, a világból egyre több elismerést és érdeklődést kapott, miközben egyre kevesebbet foglalkozott a csillagokkal, a virágokkal, és már nem maradt többé ideje lelkeket ápolni.

Valahol létezik a középpont, a harmónia. A világ azon fele, amelyik az anyagot, és vele az anyagi érdekeket tekinti elsődleges szempontnak, amelyik rosszul szereti önmagát, miközben embertársai – akik egyébként lelki testvérei – élete hidegen hagyja, a legtöbbünket beszippantani próbál. Megmondja, mit tégy, hogy gazdag, szép és sikeres legyél. Mindeközben minden mást elvesz, legfőképp a hitünket abban, hogy önmagunk sorsának kovácsai vagyunk, hogy a teremtő erők bennünk is itt lakoznak.

Milyen gyakran halljuk ismerőseinktől, barátainktól, hogy magányosnak, depressziósnak érzik magukat? A rossz hangulat és közérzet, a „semminek nincs értelme” érzése ez, az egyedüllété, akkor is, ha sok ember veszi körül őket. Nyelvünk szerint a MAG, vagyis lelkünk közepe, amit mi sajnos igen ritkán érünk rá meglátogatni.

Vannak emberek, akik azt gondolják, hogy ha a fát, amely lefogja a szobájukba áradható fényt mérgező vízzel locsolják és az kiszárad, akkor boldogabbak lesznek.

Mások azt gondolják, hogy ha a szomszéd kutyája már nem ugat, ha nem lesz hangos szó, vagy zene, akkor lesznek boldogabbak. Megint mások arra vágynak, hogy valami kézzel fogható hozza el a gyönyörű világlátást, ezért ajándékot vásárolnak maguknak, vágynak valami szemet gyönyörködtetőre, valami cifrára, ami majd vélekedésük szerint kimozdíthatja őket a „világvége” hangulatból.

Pedig se cirkusz, se tárgyak, se zene hosszútávon nem ment meg senkit. A baj önmagunk mélyén keresendő, mert a valódi ok az önismeret-, és az önszeretet hiánya. Nem a narcisztikus emberre kell gondolni, aki el van telve önnön nagyszerűségétől és éppen ezért nem hall meg másokat. Az önszeretet, elfogadás, megértés és munka azzal, hogy önmagunkat kiterjesszük, javítsuk.

Ha igaz, amit Csaba állít, hogy arany és ezüst szálakkal vagyunk összekötve, akkor miért ne létezhetne planétánk körül egy láthatatlan háló, amellyel mindannyian össze vagyunk kötve? Ott van a szellemhazában maradt lélekdarab, amely összeköttetésben áll a Földön élő emberrel és hálója fölött, egy másik rétegben azok, akik már nem élnek a bolygón… És tovább a többi háló egészen messze, fényéveken át.

A bajok akkor kezdődnek, amikor erről a lelki kapcsolathálóról tartósan nem veszünk tudomást, mintha zsebtelepre váltanánk, a hálózat helyett… Ekkor „beleragadunk” az anyagba, csak a fizikai világot tekintjük létezőnek, ami pedig csak egy lehetőség arra, hogy alkossunk, és alkotásaink láthatóvá váljanak. Ez teszi lehetővé, hogy a festő képekbe, az építész építményekben, az író, a költő regényekben, versekben fejezze ki az életről megszületett gondolatait, érzéseit. De egyik sem olyan, mint amikor a természet belevarázsolja alkotásunkba az élet elvét… hiába is vizsgálja a tudomány, csak anyagokat talál, és hiába is rakja össze az alkatrészeket, abból nem lesz élő, és főként nem lesz öntudat.

Amikor azt mondjuk: csak az anyag van, csak az energia létezik, csak a kémia az, amely befolyásolja életünket… akkor lehetünk bizonyosak abban, hogy leváltunk szellemhazánk tápláló emlőiről és depressziósan csapódunk a világunk anyagi falához.

Azt mondtam az előbb, hogy fontos az önismeret, de mi nem dolgozunk önmagunkon, mert nehéz, és mert nincs hitünk saját lelkünk létezésében.

Másokra tekintünk, akik jobbat, szebbet alkotnak, akik csinosabbak, sikeresebbek, híresebbek, mint mi, és ezért leértékeljük, ostorozzuk magunka és észre se vesszük, hogy mindez azért van, mert nem szeretjük magunkat, nem is bízunk önmagunk erejében.

Előbújik az irigység, rosszabb esetben a harag és gyűlölet.

Ennek az eredménye az a sok rossz, amit a világban láthatunk. Mert nézzük csak meg, mit teszünk egymással!

Kinevetni, gúnyolni, leértékelni, lehúzni másokat egyszerűbb, mint magunkat felemelni. De a környezetünket sem tiszteljük. Eredmény: koszos, kiszaggatott ülések a buszokon, eltaposott virágok a parkban, szemetes utcák, haldokló vizek, szmogos levegő, színezékkel, adalékanyagokkal, térfogatnövelőkkel készített élelmiszerek, hamis repülőgép-alkatrészek.

A valódi szeretet önmagunk elfogadásával, tiszteletével kezdődik.

Ez, lélekanyag univerzumunk első galaxisa.

Második a gyermekünk szeretete, harmadik családunk… negyedik és a továbbiak a barátaink, szűkebb és tágabb közösségünk, ahová tartozunk vagy tartozni akarunk.

Aki nem tud szeretni, azt sajnálnunk kell, mert neki elviselhetetlen teher tenni önmagáért is, de főként másokért.

 

A lélekanyag ugyanis, ha valóban szeret, akkor szerelmes a hegyekbe, vizekbe, erdőkbe, mezőkbe és úgy akar élni, hogy fizikai létezésével minél kevesebb kárt okozzon.

Ez a lélekanyag a mi középpontunk… testünk pedig a hordozó.

Lelkünk úgy tekint szerte a világba, hogy tudja: mi mind egyek vagyunk.

De ne feledjük: Aki szeret, az kiszolgáltatott.

Sérülékeny, mert nem védi az önzés kemény kérge. Megéli, átérzi mások problémáját, érzékenyek a „lelkek” hangjaira, mint ahogyan azt Jézus is mondta: „Akinek füle van rá, az meghallja.

Aki hisz önmagában tudja, hogy társaiban is hatalmas erők laknak, hisz a csodákban, zsigereiben érzik, hogy az ember igazából mágikus lény.

Mágikus lények vagyunk.

A magyar hitvilág, amit tévesen neveztek pogánynak nagyon is Istenhívő volt, csak azt mondta: Istenpáros irányítja a világot: Istenanyánk és istenapánk. A nyugati világnak azért nem tetszett, mert a nőiséget teremtő, világot alkotó szintre emelte, abban a korban, amikor a nőket a nyugati világ ASSZONYÁLLATNAK TEKINTETTE.

Én hiszem, hogy céllal, küldetéssel érkeztünk az anyagi világba, hogy a fizikaiból szellemi matériát, és a szellemiből anyagit alkossunk.

Csak úgy tudok létezni ebben a tökéletlenné varázsolt világban, hogy szeretem, hogy hiszek a halhatatlan lelkekben és keresem az ősforrást, amely jelen pillanatban is általunk, tetteinkkel, szándékainkkal gyarapodik.

 


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.