Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Őszinteség

2008.03.01

 

A hamis igazolás.

 Csak némi kikapcsolódásra vágyom. Bekapcsolom hát a televíziót. Mit látok? Amit mindenki láthat. Műsort ismételnek? Vagy a szemem káprázik? Esetleg bekerültem egy időhurokba és folyvást ugyanazokat a dolgokat élem át, némi általam – persze tudatlanul belenyúlva az idő kerekébe - gerjesztett változtatással? Mert, tíz-tizenegy éve is azt láttam, hogy fiatal gyerekek pisztollyal lövöldöztek iskolatársaikra, tizenéves lőtte fejbe tanárát, máskor egy négyéves lelőtte a játszótéren a hatévest, aki aznap ünnepelte születésnapját. A pisztolyt csak úgy kidobva találták a járdán. Ötvenhárom éves asszonyt lőtt nyakszirten egy húsz év körüli fiatalember.

Most is. Ugyanaz. De nem csak az. Agresszió, lejáratás, korrupció, gyanúsítás, megerőszakolt nőket neveznek hazugnak, félholtra vert nőt perelnek, mert „rágalmazta” a mundér becsületét. Látszat megőrzési törekvések, félrevezetés, hazugságok - étvágyat segítő,hazugságokkal feldíszített két reklám között inkább maradna a nők örök titka, de nem!!! itt mindent kiteregetnek!!! -, korrupció, választási csalás, tüntetők, és az őket semmibe vevő „honatyák”, akiket ízléstelen már ennek nevezni, mert inkább multinacionális atyák lehetnének maximum.

Mi lett a világgal? Hová fajultak el a dolgok? Vagy csak én nem figyeltem, én vagyok elmaradva a fejlődéstől, mert mindez így volt ősidőktől? Hova lettek a kedves, ártatlan gyermekek a világból? Ki a felelős azért, hogy már ilyen fiatalokat is fertőz a bűn? A szülő? A tanárok? A társadalom?

Persze, legelőször a szülőt vonják kérdőre, mert ő az, aki legközelebb állt gyermekéhez, mert neki kellett volna leülni csemetéje mellé és megvitatni vele az élet jó és rossz oldalát, és helyes értékrendet tárni elébe. Csakhogy az anyagi gondok, az árak elszabadulása, arra kényszeríti mindkét szülőt, hogy reggeltől estig dolgozzon, és mire szerencsétlen hazakerül a gyereket már nevelte az utca (meg a média). Az utca, mert nincsenek kulturált szórakozóhelyek, nincsenek ifjúsági szervezetek, ahol a gyerek megfelelő instrukciókat kaphat, normálisan szórakozhat.  A társadalom előbb elvette szüleit, majd elvette ezeket az ifjúsági klubokat is. Legalább az egyik szülő, mondjuk az anya, otthon maradhatna! De nem! Hogy megéljenek, dolgoznia kell.

A tanár is felelős, aki szintén szülő, aki ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint a többi? A tanár, aki többet van mások gyerekével, mint annak szülője, vagy mint a sajátjával, és aki - tisztelet a kivételnek -, nem hivatástudatból állt annakidején a katedrára, hanem azért, mert kellett valami szakma a kezébe, idegesítő kis gonosztevőknek, jobbik esetben káposztafejeknek képzeli tanítványait. Ha nem ilyen, akkor is csak ledarálni tudja az anyagot, mert másra nem igen marad idő. Hol, mikor foglalkozzon ő a gyerek lelkével, gondolataival, félelmeivel, tanácstalanságával, értékrendjével? Egyébként is!  Ott van arra a szülő!

Elég tartani a tanmenetet, mert odafenn az okostojások, jó távol a gyakorlattól, megint kikönyököltek valami érdekes elfoglaltságot. (Kopik is rendesen kormányzati körökben a bútor! Csoda-e ha újakat kell venni? Az a sok könyöklés! Hát nem csodálkozom!)

Valahol, valakik előírták, megszabták, meghatározták, elvették, mert a korrepetálásra nincs pénz, de olyasmit kell tanítani, amire soha nem lesz szüksége senkinek. Mert meg kell tanítani a magyar gyerekkel, hogy nem fenékig tejfel az élet.

Szóval dolgozunk, hogy ne legyünk adósok (persze a fél ország már adós) és tartjuk magunkat a tanmenethez, miközben nincs időnk megtanítani gyerekeinket az élet legalapvetőbbekre.

Szeress! Légy őszinte, becsületes. Fogadd el a másságot, éld bele magad mások helyzetébe, érts meg őket!

Elfelejtjük, hogy otthont kell adni, meleget, biztonságot. Az a lakás, amit véres verejtékkel megszereztünk magától nem képes otthonná válni.

Rohanunk, hajszoljuk az anyagi javakat és eközben elveszítjük legdrágább kincsünk, életünk egyik legfőbb értelmét a gyermekünk. Holott nem csupán a saját, de mások gyerekéért is felelőséggel tartozunk. Itt most már nem is „csak” a gyermeknevelésről, hanem a jövő emberének neveléséről van szó. És a dolgok nem nagy és látványos cselekedetekkel indulnak. Olyasmivel kezdődnek, amit jószerivel, sokan észre sem vesznek, és amikor látványossá válik, sokszor már késő. Ezzel kapcsolatban jutott az eszembe egy nap, ami ilyen csöndes történés volt. Régen történt, tizenegy éve.  Mégis fontos maradt.

Én, „hamis igazolás szindróma” néven emlegetem.

„Abban az évben a tél makacsul tartotta magát. Úgy tűnt, a tavasszal vívott harcból ő kerül ki győztesen, és az idén elmarad a megszokott rend, a nyár is. A tél egyébként is korán érkezett. Akkor már tavasznak kellett volna lenni, de az eső kitartóan esett, tombolva fújt a szél és szorgalmasan hordta a lakótelepen eldobált szemetet. Az emberek trehánysága, igénytelensége a felszínre került. Mindaz, amit addig jótékonyan eltakart a hó, most undorító tényként nyelvet öltött azokra, akik viszolyogtak attól, ha mások szemétdombnak nézték a lakótelepet. Rájuk és csak rájuk meredt ily csúfondárosan, hiszen akik elszórták, ugyanúgy nem vették észre, mint ahogy a szeméttárolókat sem annakidején. Épp a megőrült időjárásról és a szeméthegyekről beszélgettünk Ágival, aki szintén Gyes-en volt, mint én, amikor berobbant a lakásba, az akkor tizenhat éves fiam a haverjával. Fiatalos, bohém lendületük megtörte halk méltatlankodásunk hangulatát.

A fiam, helyhiánya miatt a konyhaszekrény munkalapjára telepedett, míg haverja az ajtófélfát támasztotta meg. Rosszat sejtettem, így hát arra biztattam, essünk túl a kívánalmakon.

- Hát szóval kérem - kezdte a fiam. - arról van szó, hogy holnap nem megyek gyakorlatra.

Levegőt vettem, hogy mondhassam a véleményem, de máris közölte, hogy minden el van rendezve, ne aggódjak, nekem semmi dolgom, de nem akart úgy cselekedni, hogy én ne tudjak róla. A levegő és a kérdés bennem ragadt. Kényelmes megoldás lett volna innentől kezdve nem tudni semmiről, ha egyszer már el van rendezve. De a fiam ismer. Tudta én kíváncsi természet vagyok.

- Petiék autóját holnap kell vizsgára vinni. Utána próbaútra mennénk. Kiugrunk Szlovákiába. Anyuci! Én szeretném látni, hogy vizsgázik egy autó!

- Szívet melengető érdeklődés, de mivel soha nem lesz autónk, tök fölöslegesnek tartom. Így hát nem írok igazolást. Mész gyakorlatra.

- Nem kell igazolás! - kiáltott le a fiam a konyhaszekrényről. - A mesterrel megbeszéltük és Pisti anyukája már megírt nekem egy igazolást.

Hát persze, hogy felnevettem! Hiszen ez úgy, ahogy van hülyeség! Ilyen nincs! Az iskola nem fogad el csak tőlem, igazolást. - Jó vicc! - nyögtem ki végül, mert felderengett előttem; egy másik megoldás is. A fiúk is megérezhették gyanakvásom, mert berohantak a szobába.

- Te írtad az igazolást. - mondtam, amikor utánuk mentem. - Hamisítottad az aláírásom?

- Nem! - kiáltott föl a fiam. - Pisti anyukája írta. De mondom, hogy ne aggódj, mert a mesterem Pisti keresztapja és mindenről tud. Ott van nála az igazolás, tudja, hogy holnap nem megyek.

Soha nem voltam a testi fenyítés híve - egyébként kételkedem időnként abban, hogy ez valóban helyes lenne -, de abban a pillanatban erős késztetést éreztem, hogy alaposan elrakjam szeretett gyermekem. Óriási vita kerekedett, majd leültem és kértem; meséljenek el mindent az elejétől.

A „mese” közben arra gondoltam, kicsúszott a kezemből a saját gyermekem nevelése. Alig tizenhat, de tizennyolcnak látszik és a haverok befolyása alá került, és rémképeket láttam arról, hogy egy napon, a rendőrségen látom viszont. Magam előtt láttam a régi félénk, vékonyka kicsikém, aki szöszke hajával, hatalmas, tiszta kék szemével olyan ártatlan volt, hogy soha nem képzeltem képes lesz hazudni. Mindeközben kibontakozott az igazolás története. Előző este történt. Pistiéknél szóba került a vizsgáztatás és a fiam elmondta, mennyire szeretné látni, de tudta; én nem fogom igazolni ilyesmiért a napját. Felhívták hát a mesterét, hátha van valami más megoldás, de az közölte neki bizony kell egy igazolás, de azt is hozzá tette, hogy

mindegy ki írja, csak az én nevem legyen rajta. És megírta Pisti anyukája. A mester tudja, hogy ő írta és nem én.

- Anyuci! - szólt a fiam vigasztaló hangon. - Ne idegeskedj! Nem olyan nagy dolog

ez!

- Szóval nem nagy dolog? Elmondjam, mit gondolok? - kérdeztem és akkor már sírni sem tudtam a megdöbbenéstől. - Itt van mindjárt a mester. Maga a szó számomra egy olyan embert jelez, akit én mélységesen tisztelek. Tisztelem, szeretem, mert ő az, aki a szakmámra megtanít. De ő nem csupán ennyi. Ő az én nevelőm is, aki arra is megtanít, hogyan kell viselkednem a munkahelyemen. A helyes viselkedésre, a szakma adta tartásra, türelemre, a munka szeretetére. És most azt mondod, nem nagy dolog. Holott egy világ omlott össze bennem, mert ez a példakép azt mondta neked; hazudj. Csapd be édesanyádat, ha már olyan szigorú! Csapd be a tanáraid, meg az egész világot! Nem nagy ügy? Most csak ezt hamisítottátok. Később mit fogtok? Amiért már börtön is jár? Azt az embert kell legelőször becsapni, aki a világon mindennél jobban szeret, és aggódik érted, és neked a legjobbat akarja. És már ne haragudj Pisti, de én neked nem írnék igazolást, hogy anyukádat becsapd. A bűn útján ez az első lépés. Most mondjátok meg, mit tegyek? Menjek át Pisti anyukájához és utazzak el a mesteredhez?

- Tudod mit anyuci! Most felhívjuk a mestert, megmondjuk neki, hogy dobja ki a hamis igazolást és te írsz nekem egy másikat!

Ezt láttam a legjobb megoldásnak. Voltak persze feltételeim.

A mester felhívása után Pisti hazament, a fiam pedig mellém ült, átölelt, és azt mondta;

- Pisti azt mondta, mondjam meg neked, hogy szégyelli magát a keresztapja és az

anyja miatt is és a nevükben is elnézést kér tőled! Tudod, azért! Te vagy a világ

legnagyszerűbb anyukája! "

Szerencsém volt. Amikor még nem csatangolt annyit a haverokkal a gyermekem, sokat beszélgettünk és meséltem az én gyermekkoromról, és szóba kerültek a világ értékei. Szerencsém volt, mert akkor otthon voltam a harmadik gyermekemmel, mert ha nem az van, akkor éppen dolgozom, és dolgoztam volna másnap is, amikor a fiam lóg az iskolából egy hamis igazolással.

A csábítás nagy volt a csalásra, hiszen talán soha nem tudtam volna meg az igazságot. Azok az esték, amiket végig beszélgettünk, nem múltak el nyom nélkül. A gyermek, ismeri szüleit, tudta a reakciókat, a véleményeket, ha már sokat beszélgettek, és legbelül, a lelke mélyén a helyes utat is ismeri.

Nekem, szerencsém volt, hogy gyermekem ismert, hogy hagytam megismerni magam. Szerencsém volt, hogy a csalás, bántotta a lelkét. Nem tudta megtenni, véghezvinni úgy, hogy ne szóljon róla. De mi van azokkal, akik nem ennyire szerencsések?”

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.