Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ELKÜLDÖTT LEVÉL AZ IDŐSEK "OTTHONÁRÓL"

2011.11.12

Tisztelt Intézményvezető, Tisztelt Megyei Közgyűlés! 

 

Azzal a kéréssel fordulok Önökhöz, hogy az alábbiakban leírt tényeket kivizsgálni, kérdéseimre érdemben válaszolni szíveskedjenek!

Előzmény:

Édesapám 2011. január 21.-én került a Baglyaskő Idősek Otthona demens (emeleti) részlegére, mert kimerültek a család erőtartalékai.

A felvételkor kb. 77 kilós férfi, április környékén már láthatóan fogyni kezdett, depressziós lett, rohamosan gyengült, szellemileg még inkább leépült, majd október 16.-án, kb. 35-40 kilósan elhunyt.

Amit ígér az intézmény:

Az „Otthon” Alapító okiratában a következőket olvashatjuk:

„…Biztosítja gondozottaknak az életkoruknak és egészségi állapotuknak megfelelő környezetet, elhelyezést, élelmezést, (szükség szerinti) ruházatot. Gondoskodik rendszeres orvosi felügyeletükről, szakorvosi ellátásukról, kórházi beutalásukról, biztosítja ápolásukat, gyógyszer- és gyógyászati segédeszköz ellátásukat. Megszervezi pszichés gondozásukat, fizikai, szellemi, kulturális, szórakoztató foglalkozásukat….)

A fentiekben megfogalmazottak nem, vagy csak részben teljesülnek, folyamatosan sérülnek.

Azon, hogy édesapám elhunyt már semmilyen változtatás nem segít, de úgy vélem kötelességem megírni a még élő lakók érdekében azon tényeket, melyeket édesapám ott tartózkodása alatt tapasztaltam.

Édesapámat rendszeresen látogattam.

Keddenként együtt reggeliztem vele, csütörtökönként ebédidőben voltam vele, vasárnap pedig ebéd után.

Ezen időszakokban volt elég alkalmam megtapasztalni, hogy az Alapító Okiratban szereplő célok és feladatok mennyire sérülnek.

Kérdéseim a következők, amelyekre szeretnék Önöktől válaszokat kapni:

Mi alapján állapítják meg, hogy az idős embereknek pl. elegendő reggelire 1,5 vékonyra szelt csak mutatóban megkent zsíros kenyér vöröshagymával? (Esetenként kaptak vajjal kent, máskor mézzel-, esetleg lekvárral mázolt kenyeret is. Igazság, hogy néha kaptak 1-1 szelet szalámit is, vagy kockasajtot.)

 

Kik, és miként gondoskodnak arról, hogy az idős, beteg emberek naponta biztosan magukhoz vegyenek 2-3 liter folyadékot? (Tény, hogy az idősek nem éreznek szomjúságot, ezért gyakori náluk a kiszáradás, ami szellemi leépüléshez, izomgyengeséghez, esetenként ájuláshoz vezet. Tény, hogy az apukámnak vitt ásványvizek, üdítők sorra kiöntésre kerültek, mert napokig felbontva álltak a szekrényén. Volt, amikor még pohara se volt. Ezt az intézmény vezetőjének meg is írtam, amire azt a választ kaptam, hogy rendszeresen kapnak teát a nővérektől a betegek, mégis legtöbbször annyira szomjas volt apukám, hogy érkezésem után negyed vagy félóra alatt képes volt meginni egy liter alkoholmentes sört.)

A gyógyszereket kiosztó nővér naponta többször körbe járhatná az osztályt, és felügyelhetné a folyadékfogyasztást. Jelentést adhatna arról az orvos felé, hogy ha a gyógyszeradag jelentős változást okoz a gondozottak fizikai, illetve szellemi állapotában. (Nem hívtak orvost édesapámhoz, amikor egy augusztusi vasárnap délután semmivel nem tudtuk felébreszteni. /Kánikula volt. Az alvás idején folyadékot nem tudott magához venni./ Egyfajta kómás állapotban került, és amikor hétfőn reggel bementem hozzá, még akkor is aludt. Akkor én magam, nagy nehézségek árán felébresztettem, és kértem az ápolókat, hogy jelentsék az orvosnak az esetet.)

Miért kell erőnek erejével minden lakót „visszaszoktatni” a pelenkára? Édesapámat heves tiltakozásom ellenére néhány hónap alatt a bevizelésre szoktatták rá. Ezt felháborítónak tartom. Amikor ott voltam, minden esetben elvezettem a mosdóba és a pelenkát lebontva róla, képes volt a WC rendeltetésszerű használatára.

Egy nővér kellene, aki folyamatosan járja a szobákat és felelős a tisztálkodásért és a WC használatáért.

 

Ki ellenőrzi a szobák tisztaságát, valamint azt, hogy a fürdőszobában a lakók jól elzárták-e a csapokat, nincs-e eldugulva valamelyik lefolyó?

Többször előfordult ugyanis, hogy a friss, vagy már odaszáradt vizeletet magam mostam fel a lakószobában, szedtem fel a fürdőben álló 2 centis vizet, zártam el a vécéöblítőt, vagy az eldugult mosdó lefolyót én magam tisztítottam ki.

Mindezen hiányosságok is okozzák, azt a jellegzetes, gyomorforgató bűzt, ami rendszeresen fogadott, amikor beléptem a demens részlegre. Azt gondolom a lakók komfortérzését mindezen tények megszüntették, az intézmény vízfogyasztását pedig jócskán megemelték.

Miért nincsenek napi rendszerességgel képességmegőrző, szellemi, szinten tartó rehabilitációs foglalkozások? (Egyszer se találkoztam ilyesmivel. A tükör, a naptár, a füzet, a toll, az általam készített képeket tartalmazó fejlesztő célt szolgáló füzet, érintetlenül hevert a fiúkban. A társalgó pelenkaraktár, néha be volt kapcsolva a televízió, de látszódott a közösségi téren, hogy ott semmiféle fejlesztő foglalkozás nem folyik.)

Miért nincs lehetősége arra, hogy az idősekkel naponta gyógytornász foglalkozzon?

Miért nincs gyógymasszőr?

Miért nincs logopédus?

Miért nincs szakember arra, hogy kézimunkázással, közös tévézéssel, könyvből, újságból való felolvasással fejlesszék, szinten tartsák az idős embereket?

Miért nem szerveznek közösségi rendezvényeket? Mint pl. kártya, sakk partikat, zenés, táncos esteket? (Az apukámnak bevitt kártya érintetlen maradt.)

Táplálkozási szakemberre volna szükség. Miért nincs?

Hogyan, miként fordulhatott elő, hogy a beszédképtelen édesapámat kísérő nélkül küldték kórházba? (Kérésemre apát Budapestre küldték kivizsgálásra, mert a tüdejében valamiféle daganatot talált a röntgen. Kértem a biopsziát, hogy megállapítást nyerjen a daganat milyensége, de a vizsgálatot nem végezte el a fővárosi kórház, mert a személyzet nem tudott kommunikálni vele és a zárójelentés is Salgótarjánban maradt.) Mindezt úgy tették, hogy aznap nem is hozták vissza, és  nem küldtek vele sem italt, sem ételt, sem váltás ruhát.

Miért nincs elegendő ápoló arra, hogy a lakók étkezési időben megkaphassák az ételüket? (A részlegen két ápoló dolgozik, és egy mentálhigiénés szakember /ez utóbbi csak a nappalos műszakban és csak hétköznap/ akik közül egyik eteti az étkezőbe kijáró, ám enni képteleneket, a másik osztja az ételt a szobában étkezőknek, akik a szobájukat képtelek elhagyni azok etetésére csak órák múlva kerülhet sor. Saját tapasztalat: egy felülni képtelen szobatárs megkapta a reggelijét, de mellkasán, nyakában és a teste alatt mindenhol volt a morzsákból. Engem kért meg, hogy tegyem le a kezében fogott tányért, mert a szekrényt sem tudta elérni. Az ott álló teával töltött poharat sem. Én magam itattam meg, mert senki nem vette észre, hogy a bácsi már rég üresen tartja kezében a tányérját. Nem vehette észre senki, hiszen a két ápoló egyéb dolgait végezte. Ez is egy nagyon szomorú, lehangoló életkép volt, az „otthon” életéből.)

Van emberük arra, hogy az idős emberekkel valaki rendszeresen beszélgessen?

Miért nem szerveznek városi sétát, múzeumlátogatást, egyéb az „otthontól” távoli programokat, melyek az idős embereket kimozdítják a bezártságukból? (Apukámat minden alkalommal, amikor az időjárás engedte levittem a zárt kertbe. Azt tapasztaltam, hogy egy idő után félt a nagy, nyitott terektől. Megszokta a bezártságot.)

Hogyan fordulhatott elő, hogy édesapám, az egyébként kamerával felszerelt szobában, nem sokkal a halála előtt, gyanús fej- és alkarsérülést szenvedett, amivel kórházba került? Magát a balesetet azonban senki nem látta, mert hiába a kamera, a monitor előtt senki nem ült, hogy észrevegye a bajt. (Kérdésemre azt a választ kaptam, hogy valószínűleg leesett az ágyról. Az elszenvedett sérüléseket azonban semmiféle berendezés nem okozhatta.  Az esetet a szobatárs jelentette.)

Miként értékelik Önök azt a tényt, hogy október 15.-én a magatehetetlen édesapám arcáról, nyakáról odaszáradt paprikás zsírt mostam le? Mivel magyarázható az az elképesztő tény, hogy amikor a koszos, már megszáradt ételmaradékkal összekent ruháját le akartam venni, és megemeltem őt, a háta és a póló között egy fél marék rizses húst találtam, és ez az étel előző nap volt az ebéd?

Mi a véleményük arról, hogy édesapám már az ezt megelőző napokban sem tudott megfelelő mennyiségű folyadékot magához venni, de csak a kifejezett követelésemre hívtak hozzá orvost, hogy kórházba kellene vinni, mert fennáll a kiszáradás veszélye? (A kiérkező ügyeletes orvos akkor már azt a tényt állapította meg, hogy édesapám haldoklik, csak néhány órája van hátra, nem javasolta a szállítását.)

Hogyan fordulhatott elő, hogy ugyanezen a napon, a szoba ablakában egy fegyverként nyugodtan használható hegyesre tört vastag pohár aljat találtam?

Mi a véleményük arról, hogy az elhunyt édesapám kezét nem kulcsolták össze, az egyik szemét nem zárták le, és nem kötötték fel az állát? (A temetkezési vállalat dolgozója mindezeket már csak nagy nehézségek árán tudta helyreállítani, bár a száj becsukása nem sikerült tökéletesen, aminek következtében nem engedhettük, hogy a rokonok, barátok ismerősök még egy pillantást vessenek édesapámra, utolsó útja előtt.)

Miként magyarázható az a számomra látható tény, hogy az intézménybe bekerülő, viszonylag jó állapotban lévő emberek 2-3 hónap elteltével minden esetben a fizikai és a szellemi leépülés jeleit mutatták?

Mindezek után azt kell mondanom, hogy a Baglyaskő Idősek Otthona nem méltó az „Otthon” név használatára.

Igazad adnak-e nekem abban, hogy mindezek oka (?):

-          az egyoldalú táplálkozás

-          a nem megfelelő folyadékbevitel

-          a túlzott és sok esetben indokolatlan nyugtatószerek adagolása

-          a hiányzó szakemberek (logopédus, pedagógus, gyógy masszőr és –tornász, pedikűrös, mentálhigiénés)

-          a nem megfelelő mennyiségű ápoló személyzet (fizikailag is képtelenség, hogy a 39 demens beteget 2 fő ápoló megfelelően tudja gondozni)

-          a kevés takarító és karbantartó személyzet

-          más intézményekkel, iskolákkal, civil szervezetekkel, vállalatokkal való intenzív kapcsolat hiánya, melyek úgymond „életet” vinnének ebbe a szomorú, jelenleg inkább „megtűrő” intézménybe

-          a közösségi rendezvények hiánya (rendezvényszervező), amely segítené a szellemi frissesség megőrzését

Hangsúlyozni kívánom, hogy konkrét személyek ellen nem kívánok panaszt emelni. Mindenki a saját munkamorálja, lelkiismerete szerint kell, hogy fenti tényekkel magának elszámoljon.

Kérem, viszont Önöket, hogy a leírtakat tényként kezeljék!

Indítsanak vizsgálatot annak érdekében, hogy az Idősek Házába bekerülő emberek, akik sok esetben a mindennapok hőseiként, sok nélkülözést megéltek. Ők havonta 85- 95e Ft-ot fizetnek azért, hogy tisztes ellátást kapjanak. Őszintén bízom abban, hogy a jövőben megkapják majd a nekik kijáró tiszteletet, megértést, szeretetet, pénzükért pedig az ellátást és gondoskodást, hogy életük utolsó szakaszát méltósággal élhessék meg.

 

Köszönettel, és reménykedve, hogy válaszukban nem a „pénzhiányra” fognak hívatkozni, és reménykedve abban is, hogy az idősek Gondozásában belátható időn belül pozitív változások következnek be:

 

                                                                                                                                  Bódi Ildikó

Salgótarján, 2011. november 3.

 

Kapják:

Baglyaskő Idősek Otthona, Salgótarján

Nógrád megyei Közgyűlés, Salgótarján

Nemzeti Erőforrás Minisztérium – Idősügyi Főosztály, Budapest

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.