Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ÉPÍTSÜNK KÖZÖSSÉGEKET

2008.08.26

A KISKÖZÖSSÉGEK FONTOSSÁGA

 

A Civil szervezetekben való részvétel c. bejegyzésemben már beszéltem a közösségben való részvétel fontosságáról. Hogy mennyire fontos ez az életünk szempontjából, azt nem lehet elégszer hangsúlyozni. Engem kisközösségek vettek körül mindig. Az általános iskolában kisdobos, majd úttörő lettem.

Hatalmas ünnepnek számított az avatás. A szülők és a tanárok vállvetve dolgoztak azért, hogy az a nap minden gyermek számára emlékezetes legyen. Minden osztály készült valami műsorral. Egyetlen gyerek sem akadt, akinek ne lett volna valami feladata a szervezésben, a lebonyolításban vagy épp az utómunkálatokban. Színjátszottak, verset szavaltak, beszédet mondtak, táncoltak, énekeltek, vendégül láttak. Igazi közösséget kovácsoló programok voltak ezek.

A KISZ-taggá válás már nem volt ennyire látványos, de emlékszem, három feladatot kellett teljesíteni, hogy felvegyenek a tagok közé. Az előrelépés, munkával, hamar sikerülhetett. Amint a három próbát teljesítettem, azonnal ötletekkel álltam elő és egy hónapon belül én lehettem a kultúros az alapszervezetben. Beiskoláztak a vezetőképzőbe és egy éven belül azt vettem észre, hogy én lettem a három etesi alapszervezet bizottságának vezetője. Elmondhatatlan, mennyi szép emlékem van azokból az időkből. Ami nagyon fontos alapfeltétele volt a közösségi munkának, azt mind megkaptuk a felnőttektől. Mindhárom KISZ alapszervezetnek volt klubhelysége, amelyekbe az asztalokon és a puffokon túl, társasjátékokat, könyveket is vehettünk. Minden nap délutánján kinyitott a klub és a fiatalok ott találkozhattak, senkit nem zavartak. Nem mondom, hogy a közeli kocsmából nem került át néha egy-egy üveg sör a klubba, de mégsem az volt a szokás, mint manapság, hogy a fiatalokat ilyen „szórakozóhelyen” lehet megtalálni, mert nincs számukra megfelelőbb valódi szórakozóhely, amit némileg még a sajátjuknak is érezhetnek.

Sokat töprengtem, hogy miért van ez így, és eszembe jutott, hogy bizony mi, annakidején sokat jártunk a tanácselnök, meg a KISZ-bizottság nyakára, hogy szeretnénk magunkbak klubokat kialakítani. Igazából ez hiányzik ma is, mert a felnőttek hajlamosak azt gondolni, hogy minden rendben van, ha a fiatalok nem bombázzák őket folyamatosan igényeikkel.

Falun éltem születésemtől egészen 27 éves koromig. Jó volt. Csöndes és nyugodt. A városból éppen elég volt az, amit a középiskolában, majd a munkahelyen töltött az ember. Hazaérve jólesett a friss levegő, és az autómentes övezet. Mindenki ismert mindenkit, voltak intrikák és pletykák, de egy arcrándításból is tudták, ha valami nem volt rendbe a másikkal. (Fürkészték egymás életét, mégis be kell látnom, hogy inkább az, mint ami most van, hogy azok se mindig köszönnek egymásnak, akikkel egy épületben lakunk.)

A Tanácselnök minimum háromhavonta társadalmi munkára hívta a falu lakosságát. Takarítás, ároktisztítás, fűkaszálás, virágok ültetése, kapálása. Egy egyfülű kannában hordták az ivóvizet a dolgozóknak, és ebédre zsíros kenyeret ettünk És nem hőzöngött senki.

Volt közösség, volt összetartás. Megbecsültük egymást, tudtuk ki mire képes, mire alkalmas, mennyit bír el. És elfogadtuk. Meg is védtük. Akkor ott sokat nevettünk, de a gondokat is megbeszéltük. Összefogtunk, ha megtudtuk, hogy valakinek kell a segítség. A Tanácselnök pedig ott dolgozott a gyári munkással, meg a bányásszal és a nap végén együtt ittak meg egy korsó sört. A fiatalok meg mentek a klubjukba, ők is bulizhattak, de távol a kocsmától, a presszótól.

Az asszonyok akkor is hazamentek főzni, de míg főtt a vacsora, a ház előtt ők is kibeszélték magukból a gondjukat. A téma a nap eseményei és persze a férjek, meg a gyerekek voltak. Tették mindezt addig, amíg el nem érkezett a kritikus óra, amikor is minden családtagnak illendő volt hazaérkezni.

Manapság több szó esik a fiatalkorúak bűnözéséről, drogozásáról, az alkoholizmusáról.

Olyan érzésem van ilyenkor, hogy az emberek elveszítették hitüket önmagukban és a másik emberben. Mintha csak elkábítva ülnének a káosz közepén, és nem látnak kiutat a nagy zavargások közepette. Mintha a segélykiáltásnak szánt fiatalkori tetteket, már nem értenék. Mintha megváltozott volna valami a rendszerváltás óta… mintha a fürdővízzel kiöntöttük volna a gyerekeket is.

Én nem mondom, hogy akkor minden tökéletes volt, ahogyan azt se mondom, hogy napjainkban minden rossz. Akkoriban se érte el senki a fix igazságokat. De ma bizonyosan a „velejéig romlott” felé haladunk. Mert velejéig romlott az a fajta politizálás, amelyik elvesz 100 egységet, csöndben lapít, majd, amikor érzései szerint már a feledés homályába vész cselekedete, kiáll a nagy porondra, és a mellét verve bejelenti, hogy ad a közösségeknek 50 egységet, amire az elmúlt 50 évben nem volt példa.

No ez az, ami megrontja a társadalmat, mint ahogyan megromlik ott a körte, ahol a földre érkezik a fáról lepottyanva.

Szajkózom ismét, újra és újra:

A közösségek megléte annak a záloga, hogy a nagy tömegek végzetét elkerüljük!

Csak a közösségben tudjuk megvédeni magunkat, csak ott jutunk a hírek mindkét oldalához. Csak a közösség tud megvédeni.

Egy-egy olyan nap után, melyet fent leírtam, mintha mindenki egy lépéssel közelebb került volna a másik emberhez. A közösen és jól végzett munka elégedettséggel töltött el bennünket, éreztük – kimondatlanul is -, hogy rendelkezünk olyan erővel és hatalommal, amivel egyedül nem rendelkezhetnénk, ha jönne egy szélvihar. Tudtuk, hogy együtt mozdulnánk, ha baj érne valakit közülünk. És az ilyen napok után, eltűntek a különbségek. Senki nem nézett le pozíciója magaslatáról (aki megtette, gyorsan leszokott róla, mert megélhette, hogy egész nap ugratják), tiszteltük egymás tudását. Tisztában voltunk saját magunk erősségeivel és gyengeségeivel, amit viszont kiegészítettünk ott a közösségben. Tiszta volt előttünk, hogy aki az irodában számlákat tud gyártani, az nem ért a traktorvezetéshez, a kőműves falat épít a villanyszerelőt meg nem bántja az áram. 

És nem volt lebecsülés, minden szakmának, foglalkozásnak meg volt a szakértője, egyformán szabadok voltunk, akik csak a másik szabadságáig terjesztheti ki szabadságát. Tudtuk egymásról, hogy békét akarunk, igazságot és tiszteltük az életet.

Azután valami megváltozott…

Az a bizonyos fürdővíz…

Most eljött az ideje, hogy fölkerekedjünk és megkeressük azt a gyereket!

Szidhatjuk a politikusokat, a kormány tehetetlenségét, de azzal csak feszültségeinket csökkentjük, és ez a feszültségcsökkenés elveszi a cselekvés lendületét.

A változásokat nem várhatjuk felülről! Ez a világ, már  nem az a világ!

A változásokat alulról kell elkezdeni. Meg vannak erre a békés módszerek. Az első az összefogás, a kisközösségek létrehozása, azok együttes cselekvése.

Ha azt akarjuk, hogy életünkbe ismét beköltözzön a biztonság és a szeretet, akkor meg kell látnunk, hogy a törvények nem segítenek. Hiába hozzák emelkedett célok jegyébe, semmit nem érnek, ha a megvalósulás szintjén nem teremtette meg senki a feltételeket. Ezeket hívom én, kirakattörvényeknek, és kirakatpolitikának (hívhatnám műanyagbaracknak is), melyek csak arra jók, hogy minisztereink, képviselőink virtuálisan kifényesíthessék magukat a távolban élő érdeklődők előtt.

Olyanok ezek a törvények, mint egy színdarab papírból készült kellékei, melyeket a kapzsiság jegyében olcsón építettek, de rá lehet fogni, hogy roppant drága volt. A „könyökemberek” megmondják nekünk, hogy mi a megbékélés. Az ő számukra ez annyit jelent:

-         Miénk a hatalom, mi hozzuk a döntéseket, Te meg törődj bele a helyzetedbe.

 

Nos, az ilyenekben nem szabad megbízni. Ez a színdarab nem fog megváltozni. A csoda nem az ő kezükbe van helyezve, hanem a miénkbe.

Az egyetlen csoda, amit várhatunk, az önmagunkban, sorstársainkkal való összefogásban csírázik.

Alulról kell építkeznünk, ez mára nyilvánvalóvá vált. De nem csak az össznépi engedetlenség a mi fegyverünk, hanem a közösségépítés is. A csoda csírájának, hogy növekedésnek induljon, közösségekre van szüksége, ez az ő tápláléka.

Ha a reményvesztettség elkeseredett könnyeivel öntözzük, akkor agresszív, szélsőséges lesz. Kedvez a bűnözésnek, az alkohol- a drog- és a gyógyszeriparnak, akkor olyanokká válunk, akiket úgy lehet manipulálni, ahogyan a „birtoklóknak” éppen tetszik.

De ha hiszünk önmagunk erejében, barátaink jóságában, szomszédaink emberségében, tágabb lakóközösségünk összetartásában, akkor a hit, a remény, a sok összehordott erő kristálytiszta vizével öntözzük a mi csodánk csíráját.

Közös a szegénységünk (még ha kinek-kinek ez csak később jön el), közös a kiszolgáltatottságunk, a meg nem becsültségünk, kigúnyolásunk, a testi és lelki betegségünk, ami ellen közösen kell küzdenünk.

Hozzunk létre közösségeket! A társasházban, a lakótelepen, a városban, az oktatási intézményekben, az egészségügyi intézményekben, a kultúra területén. Mindenhol, ahol csak hibát, problémát kell megoldani.

Előbb csak a gyermekek játszóterét fogjuk megmenteni a lebontástól, később együtt szépíthetjük. Utána elérhetjük, hogy jobb legyen lakótelepünkön a közlekedés, hogy ne szemetelje senki tele az utcát, majd elérhetjük, hogy gyermekeinknek klub épüljön, jobb oktatást kapjon és elérhetjük, hogy megbecsüljék a szakmunkát, az embert, az életét pedig tiszteljék. A betegeket, az elesetteket, a mássággal élőket pedig toleráljuk, és segítjük.

És még rengeteg más, egyéb dolgot elérhetünk, ha összefogunk, és együtt cselekszünk. Kitartóan, megőrizve hitünket és nem feladva semmit az első akadály láttán.

 

Írd meg a hozzászólásban, hogy Te milyen problémát látsz lakókörnyezetedben, életedben, amit összefogással, közösség létrehozásával meg lehetne oldani, de nem tudod, hogyan kellene hozzákezdeni! Biztos vagyok benne, hogy együtt gondolkodva találunk majd megoldást.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

szepenemberul@gmail.com

( Kállai Eszter Etelka, 2009.08.20 09:59)

Kedves Bódi Ildikó! A "Szépen magyarul - szépen emberül"
mozgalom ezért (amiről Te itt ábrándozol) dolgozik
1983 óta...
Ha komolyan gondolod, amit leírsz, keress meg..
Kállai Eszter Etelka 06-70-27-33-879
Utánam keresel jót, rosszat- találhatsz rólam, rólunk..
Üdv. Eszter néni --

csizi.imre@invitel.hu

(Csízi Imre, 2008.08.30 23:16)

Kedves Ildikó!

Úgy látom Téged is ugyan azok a gondolatok foglalkoztatnak.
Magam részéről elkezdtem közösséget építeni. Szíves figyelmedbe ajánlanám az oldalamat:
www.csaladkepviselo.eoldal.hu
Bemelegítésnek, a "Családfilozófia" menüpontot.
Örülnék, ha kapcsolatba kerülhetnénk.
Üdvözlettel: Imre