Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ARCULATVÁLTÁSI TIPPEK FALVAKNAK

2009.01.09

És a folytatás … a kisközösségekben, ha már „anarchista„ vagyok, és a népek nem óhajtanak forradalmat csinálni…  

De mit is mondtam ezek előtt?

„Lassítani kell. Nem a még több profit, a még nagyobb termelékenység, a magasabb teljesítmény kell, hogy célunk legyen, hanem önmagunk feltárása, elismerése annak, hogy az elme, az érzelmek fontosak, mi több, lényegiek.

Az ehhez vezető út az összefogáson át, a csoport (archaikus énünk) fontosságának elismerésén keresztül vezet ahhoz, hogy a visszatérhessünk a gyökerekhez, vele a csillagok csodálatához, a kozmikus emberi mivoltunk elismeréséhez. Hogy megláthassuk lelkünk, amely azt suttogja, hogy az ellentétek harmóniája fontos, a minőségi élet az értékes, és a mennyiség fokozása csak az „elégtelen értékek” világa.

Ez egy új ember, amely ember az eddigi fejlődésünkből alakult ki. Az új ember egyszerre figyel önmagára, embertársaira, a természetre és a világegyetemre, ezt tanította nekünk jelkésesen Krisztus.”

Fuldokolnak a kistelepülések (a nagyok is persze), ezért nagyon kreatívnak kell lenniük, hogy életben maradjanak.

Egy bizalomvesztetté társadalomban, egy olyan világban, ahol sokszor becsapták az embereket, ahol szemrebbenés nélkül tettek csúffá embereket, ahol az érzelmek gyöngeségnek vannak kikiáltva nehéz a közösségépítés. Mindenki rohan, fut a pénze és az elérhetetlen távoli csillogás után. „Valahogy meg kell élni” – hallhatjuk oly sokat, és kocog a hajnal sötétjében a falulakó, hogy elérje városi munkahelyét, mert a „föld” nem ad megélhetést többé már. Aki nem kocogja le reggel a buszhoz vezető távot, az magányába burkolódzik reggeltől estig és bámulja a butító televíziót, ahol még a csatornák között sem sokat válogathat. Féligazságokkal meg reklámokkal tömik a fejét, és ő egyre inkább azt érzi, hogy semmire se jó, hogy naplopóvá lett, hogy rákölti az ország a pénzét, tán ő a semmirekellő!

Kellenek a közösségek. Annyi, de annyi dolog van, amit összefogással meg lehetne valósítani! Elő hát a kreativitással! Első lépés, hogy keressük egy vállalkozó kedvű, beszédes embert, aki végig járja a falu családjait és kikéri a véleményüket, mit tudnának javasolni, hogy a falu életét felpezsdítsék. Lehet előtte már készíteni egy listát is, ami ötleteket adhat, és amin alá lehet húzni, hogy kinek, mi tetszik, miben venne rész szívesen.

Kérdezzük meg például:

Ön milyen művészeti csoportba venne aktívan részt a legszívesebben?

Zenekar; kórus; tánccsoport; olvasókör; versmondók; mesemondók; írókör; festészet; filmkészítés;

De hirdethetünk tehetségkutató versenyt is, ahol kiderülhet, milyen téren vannak a településen tehetségeink.

A kultúrházban, vagy/és a játszóházban (amit a bezárt óvodánkból alakítottunk ki) hétvégéken szervezzünk különféle játékos vetélkedőket, tehetségkutató versenyeket.

Legyen a falunak egy főszakácsa, amit főzőversenyen kell elnyernie és tanítsa meg a fiataloknak a finom magyaros ételek készítésének fortélyait. Erre legalkalmasabb a késő tavasztól kora őszig tartó időszak, amikor is rendszeresen lehetőség nyílhat a szabadtéri főzésekre, sütésekre, ami nem csak a tanulni vágyókat, de az éhes lakosokat is összehozhat. Hogy olcsóbb legyen a főzés, vásárolhatunk mindjárt egy „Napszakács” készüléket, ami nem túl drága, de még azt az árát is hamar behozhatja, hiszen napenergiát felhasználva főzhetünk vele

www.oth.gov.hu/u/documents/12._naps_t__6_oldal.doc

Legyen a falunak vezető pékje, aki rendelésre kenyeret süt hozott anyagból, ha akad olyan gazdasszony, aki nem ért a kenyérsütéshez. Előtte persze nem árt, ha építünk egy szabadtéri kemencét. Kis összefogással, némi szakszerű munkával könnyedén felépülhet, akár még úgy is, hogy néhány téglát mindenki maga visz és épít be a „mi kemencénkbe”. (Emlékszem, amikor kislány voltam - nem kell a rosszmájú megjegyzés, nem volt az olyan rég!  -, Etesen több ilyen kemence is állt még. Az asszonyok, ott sütötték meg, a maguk kelesztette kenyereket, mi meg ott játszottunk a padkáján, amikor hideg volt.) Később, minden faluba kitelepültek az élelmiszerboltok és minden másnap, majd naponta, autó hozta a sokszor még meleg friss kenyeret, a kemencéket nem használták többé, később lebontotta őket az idő, és a tégláit elhordta a „szükség”. Most viszont visszatértek azok az idők, amikor már nem éri meg kicsi boltokat üzemeltetni (nem beszélve a sorozatos betörésekről), ismét jól jönnének ezek a kemencék.

Alakulhatnának kézműves csoportok, hozzanak létre műhelyeket. Nem ártana visszahozni az elfeledett, a méltatlanul hanyagolt régi szakmákat. Ez nem csak munkalehetőségnek, hanem idegenforgalmi látványosságnak is elsőrangú.

Ilyen a kosárfonás is, amiből nagyon könnyen kifejleszthető a nádbútor-készítés.

Egy ügyes asztalos minden faluban akad. Ő és segítői építhetnének szövőszéket. A családok összehordhatnák a kinőtt, megunt, megkopott ruhákat, ami kiváló alapanyaga lehet a rongyszőnyegeknek. Az etesi emlékeim közül való, hogy Bözsi néni is gyűjtötte a rongyot és én anyukámmal gyakran nála ültünk esténként, hogy vékony csíkokra tépjük az anyagokat, amit azután Bözsi néni összevarrt, felgombolyította, és csodás szőnyegekkel lepte meg ismerőseit. Beindulhatna egy szőnyegkészítő műhely, ami további kreativitással fejleszthető lenne. Mondjuk a vékony, finomabb anyagokból készíthetnének az asszonyok asztal- és ágyterítőket, falvédőket, puha, meleg takarót, és akár még függönyöket is.

Rozsály példáját követve beindulhatna a közös tulajdonú sertéstelep és a vágóhíd is, de mellette alakulhatna fa- és csontfaragó műhely (gombok, ékszerek, játékok, virágállványok, és ki tudja még mi minden). A bőrdíszművesnek is lenne alapanyaga, de ha még cipőkészítő is megtelepedne a faluban, az, bizony nagy siker lenne, tekintve a sok selejt, meg nem mondom honnan származó, lábakat hamar tönkretevő cipőre, de ugyanez vonatkozik a méreg drága lábbelikre is, ami hasonlóan lehet lábellenes, de az ára, az, biztosan hátráltató tényező.

Műhely alakulhat a tojáspatkolóknak, horgolóknak, hímzőknek, népviselet-készítőknek kötőknek, gyöngyfűzőknek. Beindulhatna a házi mézeskalács-készítés is.

Ha lennének szamarak és lovak, akkor a kovács patkolhatna, de mindenképp kifizetődő lenne, ha méhész családot is csábítanánk a faluba.

Legyen a falunak orvosa és gyógynövényese. Legyen fodrászat és posta.

Ha lovas iskolát is indítunk, akkor mellette jól megférnének az íjkészítők és az íjászok klubja, és mindenki csodájára járna, ha végre falvainkban legalább egy jurta felépülne, hogy soha senki ne feledje el, honnan indult a magyarság. Ezt a jurtát akár még a faluba látogató és megszállni kívánó vendégek elszállásolására is használhatjuk.

Alakuljon tatarozó brigád, akik kijavítják a lakóházakat, vagy mondjuk az összedőlni készülő iskolánkat, amelyik felújítására a kormánytól hiába várunk támogatást.

Építhetünk szélmalmot, kutassuk fel, hogyan lehetne hasznosítani elektromos energia termelésére a mozgás energiáját, és világítsuk ezzel a falu utcáit. Beszerezhetünk közösen napelemeket, ha van folyóvíz, akkor használjuk annak az energiáját, és tisztítás után még ivóvizünk is lehet.  Építsünk természetes szennyvíztisztítót, kutassuk a lehetőségét annak, hogy geotermikus energiához juthassunk!

Építhetünk közösen borpincét, földalatti folyosórendszert, melyet terményeink tárolására használhatunk, de az érdekesség kedvéért akár még Történelmi Múzeumot, pinceszínházat is kialakíthatunk benne.

Az önkormányzatok indíthatnak vállalkozásokat, nem szükséges, hogy mindezek járulékos terheit a magánszemélyek egyedül vegyék a vállukra.

Mindehhez szükség van az összefogásra. Öntudatra, méghozzá nemzeti öntudatra és a fennmaradni akarásra. Annak belátására, hogy a természettől való elszakadás, a magyarság kihalásához vezethet. Be kell látnunk, hogy a rohanó élet, amit ránk erőltetnek, a gazdagság hajszolása elszakít minket a legfőbb értékeinktől, a barátságtól, az egymás megsegítésétől, az összetartás és a szeretet érzéseitől.

Fontos tudnunk, ha másokért cselekszünk, magunkért is teszünk. Azt is könnyű lesz belátni, hogy nem a pénz az egyetlen csereeszköz.

Becsüljük meg földünket. Műveljük. Ha nem megy egyedül, akkor közösen, ugyanis úgy könnyebb, de a kis konyhakertjeinket is gondozhatjuk a szomszédasszonyunk társaságában.

Tanítsuk gyerekeinket úgy élni, hogy tudjanak függetlenül és főleg szabadon élni, azon béklyók nélkül, melyeket a gazdagok próbálnak ránk tukmálni. Elhitetik velünk, hogy ez a valódi élet, mint ahogyan Tom Swyer is elhitette társaival, hogy érdemes fizetni a kerítés festés kalandjáért.

Tanítsuk meg nekik, hogy ők eredendően a természet gyermekei, akik képesek arra, hogy harmóniát teremtsenek a világgal és a benne élő összes élőlénnyel. Tanulják meg, hogy bízzanak magukba, és közösségükbe, hogy az első számú segítő nem távolról, hanem a szomszédból kell, hogy érkezzen.

Az összetartozás érzése a legnagyobb erőt adja. Együtt mindenre képesek vagyunk, még arra is, hogy ne engedjük eladni földjeinket. Együtt erősek vagyunk még akkor is, ha külön-külön gyöngének számítunk. És ami még ettől is nagyobb erő, az az, amikor a kistelepülések vállvetve harcolnak életterükért.

Nem tesz boldogabbá a hamis csillogás. Kutassuk fel településünk múltját, történelmét, a családok történetét. Legyünk büszkék arra, hogy őseink hont foglaltak nekünk és ne engedjük, hogy torkunkra szorítsák a hurkot, és elzavarjanak minket saját otthonunkból!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.