Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Másság a történelmünkben.

2008.04.11

EGY KIS TÖRTÉNETISÉG

 

Az őskor emberének életéről keveset tudhatunk, de valószínű, hogy  növényekkel gyógyított, varázslókkal, sámánokkal. Hittek a természetfelettiben, valamiféle felsőbb hatalomban. Valószínű, hogy a fogyatékkal született gyermekek hamar elpusztultak, az értelmi fogyatékosokat talán különleges adománynak tekintették.

Az ókori Kínában a növényeken túl használták a masszázst, a gyógytornát, a szuggeszciót, az akupunktúrát, valószínűleg ezek a módszerek hatásosak voltak mind a test, mind a szellemi fogyatékkal élők számára, bár végeredményében, teljes gyógyulás nem jött létre ezzel sem, ugyanúgy, mint ahogyan ma is van gyógyítható, maradandó és romló állapot. (Az érintés sokat jelentett, és lássuk be, ma is sokat jelent az emberek egészsége szempontjából. Hamarabb elmúlik egy fejfájás, ha megmasszírozzuk társainkat, mint a gyógyszertől.)

A görögök  a szép embereket tekintették eszményinek.

A spártaiak a bátrakat, az erőseket. Tudunk Taigetos hegyéről, náluk a gyönge és a fogyatékos nem kapott esélyt az életre. Ismerjük ennek a civilizációnak a bukását is.

A rómaiak azokat a férfiakat tekintették ideálisnak, akik jól szónokoltak, jártasak voltak az irodalomban és a harcokban.

A középkorban a kereszténység a felebaráti szeretetet, az elesettek támogatását hirdette. Azt gondolhatnánk, hogy a fogyatékosok felkeltik a szánalmat, és védelmet kapnak. Az ellenkezője történt. A rendellenességeket az ördög  művének tekintik. Szent Ágoston írja,  pl. a torz születését az ördög azért idézi elő, hogy ily módon űzzön gúnyt Isten hatalmából. A torzszülötteket a nő és az ördög testi érintkezése gyümölcsének fogták fel, s üldözték az anyákat is. Az elmebetegeket az ördög szállta meg, ezért náluk az ördögűzést alkalmazták.

Megfigyelhetjük a történelemben, hogy a mássággal élőkről kevés szó esik, következtethetünk ebből arra, hogy elkülönülten éltek.

Mózes egyik könyvében olvasható, hogy pl. a vak pap nem szolgálhat, de „átkozott az, aki eltévelyíti a vakot az úton”. Törvénybe foglalta a siketek védelmét, rendeletet hozott ellátásukra. Ám az is ismeretes, hogy  a nagy átlag nem tekintette őket emberi lényeknek, és gyakran brutálisan bántalmazták a fogyatékos embereket.

Könnyen felfedezhetjük, hogy az adott kor eszményei határozták meg az átlagot, a normát és ugyanezek határozták meg a fogyatékosokkal való bánásmódot.

Gyakori, hogy a fogyatékos gyermekeket barlangokba, vagy az erdőben hagyták, esetleg eldugták az emberek elől.

A történelmi korokon át igen mostoha körülmények között kellett élniük a fogyatékos embereknek, ha egyáltalán életben hagyták őket. Több elmélet szerint nem szabad életben hagyni ezeket az élőlényeket. Sokan, sok helyen így is cselekedtek, mégis, a természet újra és újra, reprodukálja a másságot. (Vajon ezzel van valami célja a természetnek?)

Az egyformaság mégis inkább az ipari forradalom idején vált értékké.

Amikor Darwin 1859-ben közzé tette a Fajok eredetét, megnyílt az út a különbözőségek értelmezése számára, azaz a normákhoz viszonyítva, a deficitek mértéke szerint hiearchiába lehetett állítani az élőlényeket és az embereket is. Beindult a legitim kategorizálás. A kisebbség számára megnyugtató válasz született, miért ők uralkodnak a többség felett.

Paul Broca antropológus odáig ment, hogy  az agy és a koponya nagyságával magyarázta a fehér, jó társadalmi háttérrel rendelkező férfiak felsőbbrendűségét. Nézeteit sokan elfogadták, mire jöttek ám a kivételek és a tudománynak meg az újabb válasza, ti. az agy barázdáltsága, a lebenyek nagysága.

Lombroso bűnözőket vizsgált, főleg gyilkosokat és nyilvánosságra hozta ezek arctípusait, hogy mindenki felismerhesse őket az utcán. (figyeljük meg itt, hogyan kerül be szinte észrevétlenül a köztudatba az a sztereotípia, hogy akinek nagy a koponyája, vagy magas a homloka, az okos; vagy az arctípusok megismerése révén, hogyan csoportosítjuk embertársainkat szinte akaratlanul, vagy tudat alatt, amennyiben csak minimális hasonlóságot is felfedezünk)

Lombroso azt is felfedezte, hogy a csalók, átlag feletti értelmi képességekkel rendelkeznek, és igen megnyerő a modoruk. (E felfedezés figyelmeztető jellé válhat, az emberek számára, ha elkezdenek kombinálni, hogy akiknek nagyobb a koponyájuk, vajon miért rendelkeznek jó társadalmi háttérrel.)

És akkor innen már csak egy lépés, hogy Darwin elméletét a rasszisták is felhasználták.

Nagyon sokáig úgy tekintettek a gyermekkorra, mint útra a felnőttkor felé. Azt mondták, hogy minél több felnőtt norma- képesség hiányzik, annál inkább gyermek az egyed. Egyenesen következett ebből, hogy tehát a fogyatékos, az idegen, az elmebajos, a deviáns a gyermekség szintjén állnak.

A gyermekekkel szemben büntető attitűdöket alkalmazunk, hogy felnőtté neveljük.

Ha Freud és Jung gondolatai igazak, akkor  ez a büntető attitűd jelenik meg a másságokkal szembeni viselkedések, általában negatív, türelmetlen indulatok esetében is. De amíg a gyermekek esetében ez a szembenállás átmeneti – mert a gyermek megtanul „viselkedni” -, addig  az elmebetegek, a bűnözők, a deviánsok büntetése állandó.

A tudományos elméletek nem maradnak a tudomány határain belül. Megjelennek az irodalomban, a képzőművészetben is, és átviszik az elméleteket a köztudatba.

Verne fikcióiban megjelenik a szuper tudós, hatalmas koponyával. De ott van nekünk a jól ismert Robinson, aki a lakatlan szigeten angol civilizációt reprodukál.  Hogy „feljebbvalósága” még szembetűnőbb legyen, megjelenik a regényben Péntek, aki a másság, a gyermekség képviselője.

Maugli az állatok között nőtt föl, sportos fiatal férfi, amivel a korabeli angol ideált testesíti meg. A valóságos fiú, viszont, akit a francia vadonban találtak – ő az YVERDONI vad fiú – kommunikációra alkalmatlan, és az asszimiláló környezet annyira taszítja az ő másságát, hogy elmenekül előle.

Alfred Binett 1905-ben kidolgozott egy mérőeszközt a francia oktatási miniszter kérésére és bevezették az intelligencia fogalmát. Binett bölcs tudós volt, már életében sajnálatát fejezte ki, mert sejtette, hogy tesztjét önbeteljesítő jóslatként fogják működtetni és az iskolákban majdan a szegregáció alapja lesz.

És igaza lett. IQ kasztok alakultak és egyfajta megkülönböztetéssé vált.

Ami nagyon érdekes, hogy a XVIII. Század közepéig az értelmi fogyatékosok, az őrültek gondozása, kezelése fel sem merült, a kolostorok lakóin kívül. Akkoriban azonban érdekelni kezdte a szakmát (orvosok, tanárok, tudósok) a különös gondolkodás. Kórházak, bolondokháza és börtönök épültek a fogyatékosok számára.

Az utóbbi 20 – 30  évben egyre több autistát, díszgráfiást (írás, helyesírás), díszkalkuliást (számolási nehézség), diszlexiást (olvasási, tanulási) fedeznek fel. Összefoglaló nevükön a szakma úgy hívja ezt a problémát: minimális agyi díszfunkció. Ehhez társulnak az érzelmi problémás, a viselkedés problémás, a motoros nyugtalanságban szenvedő gyerekek. Igazából nem sok fogalmunk van, mik az okai a felfedezett rendellenességeknek, és kezelni is csak nehezen tudják, igazából a gyerekekkel való külön foglalkozás és a gyerekek megtanítása a normalitásokra, vezet állapotuk javulásához, mint ahogyan a balkezeseket megtanítják a jobb kéz használatára.

Valljuk be, hogy a nevelési tanácsadóba, vagy a pszichológusnál való hetente egyszeri megjelenés, vagy 1-2 évig logopédiai osztályba való járás (ez talán még a jobbik megoldás) ismét egy megkülönböztető címke, amelyet a gyermek rosszul visel, mindenki megtudja, és a tanító is megkülönböztet (pigmallion-effektus).

Ezek az „új” felfedezések, melyek között vannak „megalkotottak” is, alapvetően csoportképzők. Minden címke a többség-kisebbség dimenzióját erősíti.

Ha ez történik, elhomályosul az a fogalom, hogy : EGYÉNI, vagyis a megismételhetetlen. Így nyugodtan elvethető az ahány tanuló, annyi program felvetett elve. Erre szokták mondani, hogy „én segíteni akarok, de a körülmények nem engedik, ill. megvalósíthatatlan”.

Napjainkban belépett az oktatás színterébe a kompetencia alapú oktatás, amely egészen rugalmas, új elvekkel oktat. Például nem tanít nyelvtani szabályokat – mert ugyebár soha nem használjuk írás és olvasás közben, hogy az ige az cselekvést, történést kifejező szó – hanem csoportos, páros és egyéni, mozgást megengedő foglalkozásokon, játékosan sajátíttatja el a tanulókkal a helyesírást.

Ez az oktatási forma még nagyon gyermekcipőben jár, de már közelít az egyénihez.

A SZINERGIÁS oktatás elve más. A szinergizmus azt jelenti: különböző emberek egymásnak segítenek, egymás hatását segítik, erősítik.

Ezen elv szerint nem eltüntetni kell a különbözőségeket, a másságot, nem „kezelni” kell, hanem az azonosságra koncentrálni, az egymáshoz való kötődés pontjaira kell felhívni a figyelmet.

A szinergikus pedagógia nem akarja tagadni, hogy van, aki logikusabb,  van, aki okosabb, van, aki erősebb fizikumú és van, aki nem tud mozogni, mert nem ezt tartja lényegesnek. Elveinek lényege az, hogy ki miben tud a másiknak segíteni.

Ezen a ponton jó, ha észre vesszük, hogy a társadalom nagy része mennyire elszokott ettől az elvtől. A segítség, a segítség kérése, a megsegítés fogalmainkhoz előítéletek tapadnak. A történelmi korok hatására, olyan szégyenérzet alakult ki, hogy vannak, akik egyenesen szégyenlik, ha segítségre szorulnak. Mert, akin segíteni kell, az gyenge, erőtlen, buta stb.…stb. téves szemlélet rabja.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.