Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A pénz a mi urunk...

2011.09.18

Szeptember 14.

 

Folytattam a Balassagyarmattal való ismerkedésem, munkalehetőség kutatása szempontjából is.

 

7: 30-kor indultunk Csabával a Nyírjesbe. A gyermeket ott átadtam Zitának, és ugyanazzal a busszal visszautaztam a központig. A Helytörténeti Múzeum mögött megtaláltam azt a vállalkozót, aki megpróbál több lábon állni. Varrónő a feleség, a férj meg géphímző, no és kályha- meg kemenceépítő. A varrás, hímzés halódik, mindenki veszi az olcsó kínait, az ismerős rőfös is hamarosan be kell, hogy zárjon.

 

Az asszonnyal hosszan tárgyaltuk ki a világ dolgait. Ki voltam éhezve „emberi” hangra.

Jó volt látni, hallani, hogy nem csak nekem vannak vértlázító gondolataim arról, hogy az országgyűlési képviselők, a miniszterek, a bankárok és hagy ne soroljam még ki mindenki fizetéscsökkentéséről egyáltalán nincs szó. Ma is, tegnap is, és azelőtt is, minduntalan csak a 8 órát-, de inkább 12-14 órát is dolgozó emberek ellehetetlenítésével foglalkoznak a döntéshozók, meg a vállalkozókról szeretnék lehúzni különféle hatóságok, immáron a tizedik bőrt is.

És ennek még most sincs vége.

 

Beszélgettünk a világ végtelen „közönyéről”, ami pedig az egyik főbenjáró vétek. A fiataljaink is ezt tanulják azzal, hogy „tanulj, és tanulj”, és csak akkor jutsz előre, ha másokat letaposva a hátára lépve, őt eltaposva teszed. Nincs se idő, se pénz a fiatalokra. Nincsenek közösségi terek, mint annakidején nekünk, ahová be tudtunk ülni, szórakozhattunk úgy, hogy közben nem kellett „fogyasztani” vagy a játékgépek csörgését hallgatni, a bor- és pálinkaszagú felnőttek között.

 

A Kórház ápolási igazgatója kis várakozás után fogadott. Kábé annyit ültem az irodájába, amennyit vártam rá, mert gyorsan rázta a fejét, amikor előadtam gondomat: ide költöznénk hosszú távra albérletbe, ha találnék egy 4 órás munkát, amiből fizetném az albérletet. Gyorsan vázoltam fel a helyzetünk, és azt a kilátást is, hogy mi lesz az autistával, ha nem járhat iskolába.

 

A Kórház bejárata előtt kicsit megálltam és nem számoltam, de nagyon sokszor elsuttogtam: „SZERETET”.

 

A városnak ezen a végén bejelölt következő utca a Munkás út volt. A Gyermekvédelmi Iroda csak kihelyezett, Salgótarjánban kell megkeresni a központot. Címmel, telefonnal a tarsolyomban tovább álltam a Markusovszky utcába a Városi Idősek Otthonába. A munkaügyi előadó fia is a Nyírjesbe jár, de felém csak a fejét rázta: mostanában küldték el a szociálpedagógust, aki az idősek „foglalkoztatásával” volt megbízva, mert nincs rá pénz, hiszen az egész ország itt ül a válság közepén.

A kiszámolt kalóriaszükséglet mellett, az egészségügyi ellátás színvonalának megtartása mellett az idős emberek itt társaságban lehetnek, kiülhetnek a kertbe, és vannak rendezvények is, ahol szórakozhatnak, és csöndes idejüket a Kápolnában is eltölthetik.

 

Úgy nehezedett a lelkemre a fizikai szükségletek kielégítettsége, mint elszáradt falevélre a nehézségi erő.

Szomjas voltam, mint a sivatagi vándor, de nem volt pénzem drága üdítőre, pedig a boltban ott illegették magukat a flakonok, szinte már csúfolódva hívogatva.

 

Beálltam a buszváró árnyékába, hogy megvárjam a ritkán közlekedő buszt, ami nem jött a kijelölt óra 51. percében. Egy idősebb hölggyel beszélgettem, a félelmeinkre alapozó gyógyszermaffiáról és arról, hogy mielőtt a sok gyógyító szert megetetik velünk, előtte még kicsit mérgeznek, az adalékanyagokkal felturbózott élelmiszerekkel minket. Végül a helyi busz hiányában, amelyik jött ugyan, de nem állt be a buszváróba, csak egy ismerősét vette fel és kiszólt, hogy mindjárt jön a pesti… és tényleg jött, visszabuszoztam a központba és onnan gyalog vissza a lakásba, ahol most élünk hétköznap.

 

11: 30 volt mire haza értem. A lábam egy betonoszlop, a derekam és mindkét karom zsibbadva sajgott. Miközben vízbe áztattam a lábat, amely lehet nem is az enyém… „hol szedtem össze ezt a megdagadt bokát?”… vártam az ismerősöm hívását, akit még tegnap kerestem, hogy nézzen utána, milyen lehetőségei lehetnek Salgótarjánban Csabának.

 

Az éltető víz nyugtatni kezdte „ezt az idegenből jött” lábat és az óriásra nőtt csöndbe arra gondoltam: milyen jó is azoknak, akiknek jól fizető állásuk van! Mennyire nagyon örülnék én, ha lenne egy négyórás munkám!

A lábam vizét megirigyelhette a szemem, mert készített egy kis sós levest. Lenyelegettem szép lassan.

Elvégre dél volt.

Miközben így kanalaztam, arra gondoltam milyen érdekes a világ. Harminchat nyomorult forinton múlik nem csak az autista, de a másik két gyermekem jövője is!

Hát nem a pénz az, amelyik uralja az életünk?

Mondja valaki, hogy ez az ember által létrehívott eszköz nem lett a mi urunk, parancsolónk, az élet és halál osztója!

Hát nem nevetséges?

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.