Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Megbetegítő tehetetlenség

2011.11.19

November 18.

 

Ezen a héten óvakodtam az egyébként se magas önértékelésem romboló munkahely keresési zarándokutaktól. Gyártottam ugyan egy kis szórólapot a gyöngyhímzési tevékenységemről, de most azt se loptam ki semmiféle oszlopra, hirdetőre vagy porosan üresen álló hírlapos bódéra. Egy fiatal nőnek adtam csak, akinek a környék valamelyik falucskájában van egy vegyesboltja.

A lapocskák ott fekszenek a bérelt lakás előszobaszekrényén… árván.

 

Néha kell a csönd. Kell a távolság a világtól. Mindenképp jobban lát az ember, ha kissé hátralép, ha néha egy időre visszavonul. Muszáj volt magányba burkolnom magam most, mert darabokra hullott saját magam értékelése. Az összelapátolás azonban még egy hét alatt se sikerült. Az internet messze van, televízió sincs, de a héten rádiót is csak háromszor kapcsoltam be 1-1 órára, hogy ha esetleg összeomolni készülne a világ, arról azért tudjak.

 

Ez a hét olyan volt, mintha csak álmodnék. Folyamatosan azt vártam: mindjárt felébredek. És ebben a lidérces, csöndes és nagyon hideg álmomban mindig eljött a reggel. Megtörtént az ébredés is és nem csak ötször. Naponta többször. Egy éjszaka soha nem csak egy volt. A hőség tovatűnt, és a vele járó test szerte patakok is elapadtak. Most viszont, hogy hidegre fordult az idő, a kézzsibbadások ideje érkezett el. Mintha csak kártyákat osztanának le testem zugkocsmáiban: ha meleg, akkor csatak, csapzott ébredés, ha meg hideg a külvilág, akkor legyen a hangyaharapáshoz, maráshoz hasonlatos, ízületi fájdalmakkal járó végtagzsibbadás. Mindez legyen lehetőleg az éjszakák kellős közepén, hogy az egyébként is kínos napok ne egynek, legalább kettőnek hassanak. Az elalvás se ment könnyen. Az ágy ennek a legigazibb tanúja. Ő aztán tudna mesélni, miként kívánt engem messzire, és vágyódott egy nyugodt lelkű hálóvendégre, akinek jól megy a sorsa, nincs gondja a holnapra. No de az ágy nem tud mesélni, csak nyiszogni, meg ropogni tudott, amikor egy órába is beletelt, hogy végre sikerült megtalálnom azt a pozíciót, ahol már nem éreztem elviselhetetlennek a derék, a csípő, a comb- és a sípcsont fájdalmait. Bár az is lehet, hogy addigra már a kimerültség segített álomba zuhanni.

 

Nincs mese, a jövő héten muszáj orvoshoz mennem, mert az, hogy éjszaka többször is saját sírásomra, jajgatásomra riadok fel, az már tarthatatlan. Persze az orvos már látott és széttárta a karjait. Könyvelve, valami módon jelezve van már náluk, hogy én egy pszichésen terhelt beteg vagyok és mind elküld pihenni, kiszakadni a valóságból, mondván: ez mind pszichoszomatikus. Igaz látunk itt némi kopást, meg meszesedést, de erre meg nincs gyógyszer. (Táltosok kellenek ide, meg a teremtő Istenpárosunk gyógyító varázslata!)

 

Álomban az álom, mert a nappalok is csak lidérces kísérletek voltak az életre. Amikor minden lépés fáj, miközben más téren is selejtnek érzi magát az egyén, nem lehet a létezésről másképp szólni.

 

Hány ember életét tették hasonló módon tönkre a jót szórakozó, játékos pénzemberek, akik a politikusokat is a markukba tartják?

Ők miként fognak Istenpárosunk színe előtt majd elszámolni földi tevékenységükkel?

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.