Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Autista a középiskolában: Harmadik hét

2011.09.24

Szeptember 20.

 

Csak kedden kezdtük ezt a hetet, mert pár hivatalos ügyet el kellett intéznem. A rövidebb hét első napján Kriszta hívott a Nyírjesből. (Kriszta, az ifjúságvédelmi segítő, ami egyúttal azt is jelenti, hogy ő intézi a gyerekek ügyes-bajos dolgát, ő adja a napi zsebpénzeket is.)

Csaba bement hozzá illetve a tanároktól követelte, hogy adjanak neki is pénzt, mert az automatából csokit szeretne venni. Elfelejtettem az elemózsiás kosárból áttenni a táskájába a reggeli utáni csokiadagját.

Hiába nem akartam rászoktatni, hogy az automatából vásároljon, mint a kollégisták, most, muszáj volt engedélyt adnom Krisztának. Kiderült ugyanis, hogy Csaba nem hajlandó megenni a neki becsomagolt reggelijét, mert nem találja a csokit.

Délután beküldtem a százast egy délutános dolgozóval Krisztának, mert Zita csak titokban a kapuig sétált Csaba mögött, aki ugyebár keményen elhatározta: ő bizony ezen a héten már egyedül közlekedik a busz és az iskola között.

A balassagyarmati lakásban azután jöhetett a „fejmosás”. Elmagyaráztam, hogy csak azok a gyerekek kapnak Krisztától pénzt, akik a kollégiumban laknak, mert ők nem találkoznak naponta a szüleikkel, így a napi csokijukhoz így juthatnak hozzá. Ha ő, mármint Csaba is kollégista lenne, akkor ő is minden nap kapna pénzt Krisztától, mert hagynék ott annyit, hogy minden napra jusson. Elmondtam azt is, ez azért van így, hogy a gyerekek ne veszítsék el, vagy ne költsék el az ellátmányt egyetlen nap alatt.

Ebből aztán majd egy órás problémázás született. Végül már ott tartottunk, hogy többször is el kellett mondanom: nem akarom őt kollégiumba adni, ha ő nem akarja. Másnap adtam neki még egy százast. Megkértem, kérdezze meg Krisztát elég volt-e a százas. Többször is megkérdezte, hogy mit is kell mondania Krisztának. Ez egyébként jellemző az én kicsi autistámra. Ha nem ő gondolja ki, hogy mit fog mondani, akkor képtelen megjegyezni a javasolt mondatot.

Kíváncsi voltam, hogy a prédikációm után, zsebében egy édességrevaló százassal, enged-e az automatából csábító csokoládéknak. A százas délután visszakerült hozzám és Csaba örömmel mondta: Kriszta nem kérte, elég volt a százas.

Négyig hagytam játszani, utána szóltam, hogy majd hamarosan tanulunk. 10-15 perc elteltével kikapcsolta a gépet és háromnegyedóra vidám tanulás következett, amit a nyelvtani feladat mulatságos volta eredményezett. Szólásokat kellett lehetőleg egy szóval értelmezni. Olyanokat, pl. hogy „leesett az álla”, vagy „hegyezi a fülét” illetve amin jót derült „olajra lép”.

Ez tipikusan olyan feladat volt, ami kiváló edzés egy autista számára, aki hajlamos szó szerint értelmezni a mondatokat. Igyekeztem is maximálisan kihasználni a helyzetet és elmondani mit jelent szó szerint, és mit kell érteni alatta.

Újabb lazítás után jött a melegszendvics vacsora, majd olvasott hangosan nekem az Ábelből, aminek csak egy részét hallottam, mert anya hívott telefonon. Az olvasottak megbeszélése azért nem maradt el.

Ismét fél kilenc volt, amikor ágyba kerültünk. Valamin, szó szerint vihogott. Folyamatosan. Én tényleg azt imádom a legjobban, ha a gyermekem jókedvű, ha hallom a nevetését, de ez, már nem volt természetes, és amikor harmadjára vert ki szendergésemből elég keményen ráripakodtam.

Abba is hagyta.

Sajnáltam őt, de nem kértem elnézést, csak azt kérdeztem meg:

- Ez most miért is kellett?

Nem válaszolt, de utána szinte azonnal reggel lett.

 

Szeptember 21.

 

Szerdán Csaba éhesen jött haza. Azt mondta:

- A gyümölcsleves nem volt jó, abból csak keveset ettem. A krumpliból attól többet.

Ez az én értelmezésemben azt jelenti, hogy szinte semmit nem evett. Ez a tapasztalat. Ha most kollégista lenne, éhezne vacsoráig. Többek között az ételek közötti nagymértékű válogatása is oka annak, hogy nem való még bentlakásos iskolába. Mások ilyenkor elverik az éhséget egy szelet kenyérrel, csakhogy Csaba nem eszik kenyeret. Ha mégis az havonta se haladja meg a tíz szeletet összesen.

Tudtam, hogy üres a gyomra. A buszon mondták az osztálytársai, hogy rántott máj volt a krumplihoz. Számomra ez egy fenséges ebéd lett volna, Csaba viszont egyiket se eszi meg.

Zöldség és húslevesek, durum tészták, haluska, nokedli, rizs és rizibizi, rántott karfiol, borsó és sajtok jöhetnek minden mennyiségben. De hús, kenyér, máj, krumpli, tökfőzelék és gyümölcsleves… no ezek mellett inkább éhes marad.

 

A gyerekek meséltek a testnevelés óráról is. Szavaikkal élve Csaba: „ez a gyerek nagyon nagy”. Mászkált a focipálya melletti lépcsőn, miközben a többi fiú focizott, és amikor elrepült mellette a labda, ahelyett, hogy utána futott volna, hogy mint rendes labdaszedegető azt visszahozza, csak nagyokat kacagva azt kiabálta: „Segítség!”

 

Röviden, tényleg csak pár mondattal ecseteltem nekik az autizmus jellemzőit. Azért nem sokkal, mert egyszerre elég néhány jellemző. Azt megjegyzik és a többire úgy is rá fognak jönni a mindennapokban. A lényeg, hogy az órák alatt, a szünetekben látott viselkedést valami módon értelmezni tudják. Az a jó, ha apró lépésekben körvonalazódik a fogalom, és ami értelem mögötte van.

 

Ezek, az egyébként gyermekotthonos (nagyon csúnya beszédű) fiúk, meglepően érdeklődők. A nevetésük Csabán egyáltalán nem sértő. Inkább valamiféle csodálkozás és elismerésféle csendül meg ebben a nevetésben a másság felé. Tapasztaltam én már maró gúnyt, lekezelést és utálatot is, pedig csak azt nézte meg Csaba, hogy az utcán mit eszik a járókelő. (Ő ugyanis az égvilágon semmit nem hajlandó az utcán enni, még rágózni se rágózik.) Igazán szeretek ezekkel a srácokkal beszélgetni, mert addig se csapong a fantáziájuk, nem beszélnek trágárul, és simán le lehet őket kötni értelmes dolgokkal. Az életet sokuk már jócskán megkóstolták. Vannak emberek, akik egy élet alatt nem éltek át annyi szomorú dolgot, annyi nélkülözést, amennyit ők 16-18 évük alatt már átéltek.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.