Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Autista a középiskolában. Első napunk.

2011.09.10

2011. szeptember 05.-i naplóbejegyzés Balassagyarmatról.


Az első napunk.

 

 

Tizenöt óra. Lefőtt a kávé, itt füstül a cigarettám. Végre ittam már egy pohár üdítőt is. Majd szomjan haltam. Reggel óta csak két deci ásványvizet ittam, mert Csabának tartalékoltam. Neki fontosabb.

 

Ma is korán keltünk. Megsütöttem Csabi reggelijét (a szokásos: sonkaszeletek, lecsókolbász, tojás, sajt az egészre rápirítva) megfelelőre hült, mire pakolni kellett az ételhordóba. Még bekerültek a táskába az utolsó ruhadarabok, a kosárba az ásványvíz és a cola… indulhatunk. Akkor volt 5:25. A balassagyarmati busz hatkor indult, amivel 7:15-re a kórházi buszmegállóba értünk. A „Reálban” még volt időnk beszerezni a vacsorának és a másnapi reggelire valót, de ásványvizet már nem volt erőm cipelni, pedig Csaba - tőle nem megszokott módon -, segített.

 

Ahogy nő, ahogy „érik” úgy válik egyre megértőbbé. Aki ismeri az állapotát, az tudja, mire gondolok, aki nem … az most megtudhatja.

Az autista nem szereti, ha foglaltak a kezei (Lehet, hogy sok férfi is rejtett autista, mert  sokuk nem szeretni, ha bármi táska, szatyor foglalja a kezét?), mert akkor nem tudja eltakarni a szemét, amikor arra van szükség – és ez gyakran megesik ám! Nem szereti, ha foglalt a keze, mert akkor nem tudja vele bemérni a dolgokat, a távoli tárgyakat, az embereket, vagy, mert nem tud mutogatni, kicsikét repkedni, amikor a világ sora éppen azt követeli a maga titkos információs csatornáján, amit csak és kizárólag az autisták képesek érzékelni.

Mindezeket figyelembe véve az én Csabám hozta az iskolatáskáját, és segített nekem a kosarat cipelni. Ez már csaknem felér egy hősies önfeláldozással. És ez komoly.

 

Az első szünetre sikerült halasztanom a reggelizés idejét. Ez is nagy szó!

A reggelit – szokás szerint – egy csoki követte és egy pohár „Trombi” cola. (Üdvözlet a törvényhozóknak, akik a gyermekeket nevelő családokat oly módon támogatják, hogy a gyerekek mindennapi betevő csokoládéjuk árát a magasságos Úristenig próbálják emelni az adókkal!) 

A sajtos rúd elfogyasztására már nem maradt idő. Csaba felfogta, hogy újabb halasztás kell következzen, mert csöngettek és a csöngetés az óra kezdetét jelenti, ami olyan szabály, ami felülírja az evészet szükségességének szabályát is.

A következő szünet a sajtos rúdé volt. A harmadik szünet az ásványvízé, amiből nagyon figyelmesen hagyott nekem is. Hiába is kínáltam föl neki a maradék „Trombiját” annak sorsáról ő már döntött: a bérelt lakásban szabad csak meginni. Ennyi!

 

A negyedik óra után sírt. Még érkezése előtt szóltak az osztálytársai, hogy baj van. Kiderült, hogy a tanár – igen felelőtlenül  -  azt találta mondani, hogy még két perc és vége az órának. Mivel a kettőből végül négy lett, Csaba ezt igen rossz néven vette, és úgy döntött, hogy ha ez mégis igaz (mert igaznak kell lennie, hiszen a tanár mondta), akkor egy perc innentől kezdve 120 másodperc lesz. Alig bírtam meggyőzni az ellenkezőjéről, hogy a tanárnak nem olyan jó az időérzése, mint neki, aki mindenféle óra nélkül is szinte másodpercre pontosan tudja biológiai (belső) órájával mérni az idő múlását.

Az ötödik órán meg dühös volt, mert nem kapott feladatot. Később megtudtam, hogy elmaradt a matematika és a helyettes tanár beszélgetés órát szervezett.

 

Amikor az autistának „csak beszélgetnie” kell, az olyan, mint másnak a „pokol”. Persze kiverte a palávert és végül kapott – mint kifejtette – egy nagyon könnyű feladatot. Betűket kellett „abc” sorrendben összekötni, amiből végül egy emberi alak rajzolódott ki, amelyik labdázott.

 

Biológián nem látta a kivetített órai anyagot (Ó az a híres, és oly sokat dicsért digitális tábla!) és arra biztatta a tanárt, hogy nyomtassa ki neki. Ez nem történt meg, de amikor Csaba már keményen az asztalt verte, a tanár lediktálta neki, mi látható a táblán. Mindezt persze szintén az osztálytársaitól tudtam meg, mert az ilyen nagyon „beszélős”, „magyarázós” dolgokat az autista nem tudja szavakkal visszaadni.

 

Az órák végén megebédelt. Egy segítővel. Nem akartam semmibe beleavatkozni. Úgy gondoltam most csak az a pont vagyok az iskolába, akihez Csaba az események közötti időben a biztos pont, és akitől el lehet indulni a következő történésig.

Nehéz volt. Már majdnem mentem, mert a tálcára rápakolt evőeszközt nem vitte magával és csak állt az ételkiadó ablaknál, csipkedve a kezeit, hogy mindenki viszi az ebédet, ő meg nem kap semmit, amikor is valamelyik segítő észre vette, hogy baj van.

 

Ebéd után volt még 75 percünk a busz indulásáig. Az már valódi szenvedés volt. Egyes gyerekeknek kínszenvedés. Azoknak, akik 10-12 évesen rászoktak a dohányzásra és most már az egész iskola területén tilos volt rágyújtani gyereknek, felnőttnek egyaránt. A kapu távirányítóval működik és csak fél kettőkor nyitották ki a bejárósoknak. A buszváróban is volt még  időnk beszélgetni, de azt most inkább nem írom le, mi mindent mondtak. Egyébként okosak, néhány dologban egyenesen bölcsek. Másban meg tévúton járnak, mert a külvilág ide terelte őket.

Azt gondolom, hogy mi felnőttek nem figyelünk eléggé rájuk. Sokunknak bizonyára könnyebb, ha rájuk sütjük, hogy javíthatatlanok, úgy is trógerek lesznek. Csalódottan fordulnak el tőlünk és mennek a többiek által diktált úton.

Csillát például nem sikerült lebeszélnem arról, hogy kiiratkozzon az iskolából, mert a szülei külön élnek, és az édesanyja megbetegedett, ezért a testvérei ellátásában neki kell segítenie. Nem riadt vissza a gyári szalag melletti munka általam lefestett rémképétől sem, amit akkor kell végeznie, ha nem szerez egy szakmát.

 

Közben hívott Tamás is, hogy mi van velünk, mert egy pillanatra kiverte a víz, amikor a hírekben azt hallotta, hogy halálos kimenetelű buszbaleset történt Nógrád megyében, hajnalban. Később némileg megnyugodott, amikor beolvasta hírolvasó: Pásztó után történt, hogy a szarvas kiütötte a buszsofőrt a vezető ülésből és a busz egy fának csapódott.

 

Most már itthon vagyunk.

Kávé és itt a napló. Mindjárt rendezem a füzeteket a táskába. Könyv még egy darab sincs. (Hála az Önkormányzatok eladósodásának!)

 

Hála Istennek, Csaba  ég a tanulásvágytól. Most is lapokat kért és kérdéseket ír, amire szokása szerint majd válaszolni is fog. „Milyen színnel jelöli a térkép az Alföldet?” – hallom ide a konyhába az egyik megválaszolandót.

 

Ma még nem ettem. Csak a kávék és a cigik… Ég a gyomrom.

Már alig várom, hogy Csaba olvasson nekem harminc percig Tamási Áron Ábeléből. Gyöngyhímzek és hallgatom majd őt, utána meg beszélgetünk arról, hogy mit olvasott. Legtöbbször én beszélek, ő meg helyesel.

 

Hát ilyen volt a mi első napunk a bérelt lakásban. Televízió és Internet nélkül.

 

Jól el voltunk.

Remélem egész héten így lesz!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.