Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


AUTISTÁK FELEDVE, MELLŐZVE...

2011.05.17

MELLŐZÉSEK

 

1.

Már egy hete, hogy folyamatosan töprengek megírjam-e ezeket a dolgokat, vagy fogjam vissza magam, nyeljek le mindent, dolgozzam fel magamban, ahogyan az elmúlt 12 évben, rengeteg esetben megtettem, mert… falra hányt borsó, és mert… egy fecske nem csinál nyarat.

 

Most van a nyolcadik napja. Aludtam rá eleget és tegnap két eset is megerősített abban, hogy írni és írni kell az autizmusról.

Az egyik annak a 28 éves autista férfinek a halála, akit kórházról kórházra küldözgettek, és nem vették észre a torkában a tályogot, amely férfihez már pszichiátert hívtak, hátha szimulálja a köhögést.

A másik, a buszon, velem megtörtént eset, ami megerősített abban, hogy meg kell írnom. Akkor is meg kell írnom, ha lesznek emberek, akik megbántódnak, mert hittel hiszik, hogy a körülményekhez képest ők toleránsak, megértők és nagyon, de nagyon szociálisak, akiknek inkább jár köszönet, mint figyelmeztető tanmese.

 

A megírásra ösztönző történet:

 

Találkoztam régen volt főnökömmel, aki egy építésvezetőséget vezetett én meg a helyettese lettem, mint alig hét hónapja végzett pályakezdő. A buszon most előttem ült, és hátrafordulva kérdezte:

-         Kérdezhetek bizalmasan valamit, mint régi kollégától?

-         Hát persze!

-         Hány éves a fiad?

-         Tizenöt. De miért kell ezt bizalmasan kérdezned? A viselkedése miatt? Tudod, hogy autista! Ez nem kényelmetlen kérdés.

-         Tudom, persze, csak arra gondoltam, hátha megbántódnál.

-         Nem. Nem bántódok meg, mert hiszem, hogy bármit elkövethetünk az autistákért, hogy jobb legyen az életük, de semmit nem ér, amíg a társadalom tagjait meg nem tanítjuk arra, hogyan kell az autistákhoz viszonyulni, hogyan kell velük bánni, és velük együtt élni. Csak kérdezz bátran bármit, én válaszolni fogok neked.

 

És elmeséltem neki nagyon röviden, a majd most következő 3 nap eseményeit, ami az emberi feledékenységről, egyesek mellőzéséről és valójában az ő kirekesztésükről szól.

 

Állítom, hogy igen érzékeny vagyok az emberek reagálásaira. De rezzenéstelen arcát látva egyfolytában abban reménykedtem, hogy a következő mondatom talán feléleszti benne az együttérzést, és hirtelen képessé válik a megértésre. Amikor leszállni készült a buszról, ez a volt főnök, minden tanulságot magába szívva, megváltozva, mert szívéig hatolt a történet, még hátra szólt:

-         Hát ne haragudj a kérdésért, és köszönöm neked, mint volt beosztott kollégám.

 

Mert nem szállhatott le úgy a buszról, hogy ne tudatta volna a körben ülőkkel, hogy ő mennyire jó főnök volt, olyannyira, hogy 31 év után is érdeklődik sorsom felől, és éppen ezért nem neki, mint jó volt vezetőnek, hanem nekem, mint beosztottnak van autista gyermeke.

 

2.

AMNÉZIA

 

Hétfőn múlt egy hete, hogy Csabával a suliba érve, azt láttuk, hogy csinos lányok és fiúk izgatott csapatai jöttek-mentek a folyosókon. Fehér felső, sötét alsó, kék nyakkendő. Pirospozsgás arcok, mosolygó tanár nénik siettek az egyéni fotózásról, csoportképeket készíteni. Senki boldogságát el nem irigyelném soha, de akkor, mégiscsak elszorult az én szívem! Gyorsan félre is vonultam, hogy a lelkemben hirtelen támadt vihart lecsendesítsem, és még véletlenül se bántsak meg senkit most megélt boldogságában. Magányomba zárkózva azután csak szelíden tettem fel a mindebben vétlen tanárnőnek a költői kérdést:

- Szerinted Csabának nem kell az idén ballagnia? Csak, mert látom: teljes gőzzel folyik a fényképezkedés.

Mit is tehetett volna? Tehetetlenül széttárta karjait, és javasolta: menjek az igazgató helyetteséhez. Én meg, hátamon a már teli puttonnyal, úgy gondoltam: kár itt minden szóért.

 

3.

ÉSZREVETTEK

 

Másnap délután a büfé előtt vártam Csabát, és leült az asztalomhoz az igazgató. Arról érdeklődött, hogy Csabának „nem kellene-e az idén ballagnia”? (Tehát a tanárnő szólt helyettem.) Őszintén bevallottam, hogy mivel a fényképezkedések lezajlottak, és már a nyakkendők is elfogytak, nem tudunk se énektanulásról, se próbákról, bizonyára ránk nem vonatkozik a ballagási ceremónia. Abban se kerteltem, hogy titkon reménykedtem, hogy osztályával (a magántanuló is tartozik egy osztályhoz, még ha konkrétan soha nem jelezték nálam, hogy hozzájuk tartozunk), az én kicsikém is végig sétálhat majd a termeken, de hát senki ünnepét mi elrontani nem szeretnénk.

Aznap megismertem nagyvonalakban a ballagási ünnepély menetrendjét és megtárgyaltuk, hogy a 60 perces ünnepélyt biztosan nem tudja Csaba egy helyen állva végigcsinálni, és nagyon ki kellene próbálni, hogy mennyire tűri, ha mondjuk félórán át valaki, hátulról fogja az egyik vállát. Azt viszont el tudom képzelni, hogy a sor végén, amikor csak ő fogja valaki vállát, esetleg velem együtt véghez tudnánk vinni a ceremóniát. Ehhez viszont tudnunk kellene a próbák időpontját, de én még az aktuális osztályfőnök nevét se tudom. Megkaptam a nevet.

Mit mondjak? Égett az arcom, amiért így rátukmáltam magunkat az osztályra. Így inkább nem kerestem meg a tanárnőt. De azért azon az estén mégis átbeszéltem Csabával, hogy a ballagás nem csak lassú sétát jelent, hanem az iskolától való jelképes búcsú ünnepét is. Ki is próbáltuk a vállérintős, lassú vonulást.

 

4.

AZ UTOLSÓ PILLANATOK

 

Szerdán aztán mégis úgy hozta a sors (véletlenek nincsenek), hogy amikor Csabáért mentem, az o.főnök éppen a suli előtt telefonált. Megemlítettem hát (a sors akaratából) a ballagás kérdését, hogy az ünnepélyt nem, de a termeken való átvonulás élményét szeretnénk átélni, igaz nyakkendő nélkül, meg én is mennék, ha nem lenne olyan nagy baj.

Meghívó? Hát az már a nyomdában van, rajta van Csaba neve. (Végre egy pozitív történés!) Kérnék?

Naná! Lehet még rendelni. Kifizettem. Ez volt az utolsó pillanat.

Lesz három meghívónk!

Tarisznyát kérünk?

Hát már hogyne kérnénk! Legalább ez az emlékünk legyen!

Megígérte, hogy szól a hetedikeseknek, hogy eggyel több tarisznyát varrassanak. Éppen időben vagyunk!

Próbák?

Nem tudni előre, mikor lesznek. A gyerekkel való a sorban utolsóként vonulásomról meg majd még beszélünk.

 

Nem akartam soha senkit megbántani. Ha mégis úgy érezték többen, hogy ellenük irányul a tevékenységem, akkor nem jól értelmezték azt. Ugyanis én nem teszek egyebet, mint küzdök a „csillagok küldöttéért”, az egyzsebű, őszinte, jóhiszemű, minden ravaszságot, számítást nélkülöző gyermekemért (és általa, rajta keresztül a többi autistáért is), akik nem tudnak magukért kiállni, amikor mellőzik, felejtik, kinevetik őket, vagy éppen túl lenni akarnak rajtuk.

Valakinek ott kell állni mellettük, minden autista oldalán, akik kiállnak értük és mellettük, azokkal az embertömegekkel szemben, akik mostanában már soha, vagy csak nagyon ritkán néznek fel a csillagokra.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.