Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az autista és az élet különféle helyzetei

2012.03.07

AZ AUTISTA ÉS AZ ÉLET KÜLÖNFÉLE HELYZETEI

2012. március 7.

Február 27.-én úgy határoztam, hogy kedden orvoshoz megyünk, mert a két héttel korábbi megfázással nem mentünk. Gyógyteákkal, mézzel próbálkoztam gyógyítani Csabát, miközben jártunk iskolába. Szépen el is múlt, aztán 27-én délután ismét arra panaszkodott, hogy fáj a torka. Amikor kilátásba helyeztem az orvost, Csaba ellenállt. Nem azért, mert fél az orvostól. Az volt a problémája, hogy akkor nem mehet iskolába.

Láttak már olyan gyermeket, aki inkább iskolába akar menni? Nekem csak most volt szerencsém találkozni ilyennel.

Láttak már olyan autistát, aki hazudni próbál? Mert az én tündéri autistám megpróbálta velem elhitetni, hogy:

- Már csak olyan kicsit fáj a torkom, hogy szinte nem is fáj. Jól vagyok. Akkor holnap megyünk a Nyírjesbe?

Végül sikerült nem legyőzetnem és következetes szülőként a sarkamra állni. Másnap orvoshoz, és nem a Nyírjesbe mentünk.

Csütörtökön ismét kezdődött a dolog elölről. Ismét porondon volt a „jól vagyok, menjünk iskolába”. De nem engedtem a csábításnak, hogy a gyerekem kedvébe járjak. Nehéz volt.

Kedden aztán felkerekedtünk – Csaba szerint: VÉGRE! - , és hiába a 4:30 órai kelés vele, madarat lehetett volna fogatni. Ragyogott a boldogságtól, amikor ismét negyven percet vártunk a balassagyarmati buszra és ismét másfél órát zötyögtünk a mezővárosig.

Nem volt egy szem cirkusz sem az iskolába. Tanárral ugyan nem beszéltem, de hiszek Csabának, mert minden csínyét simán bevallja, még ha sokszor megpróbálja azokat enyhének, vagy „kicsinek” beállítani. Mindezt annak tudtam be, hogy már inkább visszafogta magát, mint hogy problémázzon, annyira örült, hogy ismét a gyerekek között lehet.

A dohányzók kirekesztése miatt (elég eszement, embereket megosztó intézkedés ez a mostani, mert egy autónak csak a beindításakor több káros anyag kerül a levegőbe, mint amikor egy dohányos három doboz cigit elszív) már nem lehet rágyújtani akárhol (nem is tettük eddig se egyébként nagyon  sokan) csak a kijelölt zugban, mondtam Csabának, hogy vigyázzon a csomagjainkra, én elmegyek, elszívok egy cigit. Ha nehezen is, de maradt. Biztosítanom kellett arról, hogy vissza fogok menni hozzá. Figyeltem. Végig mosolygott a körülötte állókra. Öröm volt látni, hogy mennyire boldog. Amikor visszamentem a megállóba, nem gyözött símogatni, bújni és puszilgatni. Egyfolytában mosolygott.

A buszon nem volt egymás mellet helyünk, de ez már néhány hete nem jelent problémát a számára. Csak muszáj volt megjegyeznie:

- Én az egyik fiú mellett, te pedig a másik fiú mellett ülsz – mondta, és nekem helyeselnem kellett. Kaptam kettő utazós puszit, majd visszaült a helyére. Még Szécsény előtt a mellette ülő srác a túloldalon ülő fiatalembertől kérdezte a telefonszámát és azt is, hogy mi a neve. Az én kicsi fiam persze ezt a kérdést önmagára értette és bemutatkozott:

- Csaba a nevem.  És téged hogy hívnak?

A srác nem szólt hozzá, ezért hátrafordultam és megérintettem az én csillagküldöttemet, hogy a fiú nem tőle kérdezte a nevét. Nem láttam rajta, hogy emiatt zavarba esett volna, de a helyzet máskülönben, az átlagosak számára, ha velük esik meg, akkor az bizony a kínos  kategória.

Lehetséges, hogy ő is valami hasonlót érzett, de nem mutatta. Mivel nem tudja közölni érzéseit. (Ha ilyenkor rákérdezek arra, hogy mit érez, általában olyan választ kapok, hogy „nem tudom elmondani”, vagy „ne kérdezz olyen nehezeket, amire nem tudok válaszolni”.) Arra gondoltam, hogy annak ellenére, hogy a dolog ilyen furcsán alakult, mármint, hogy ugyan nem mondta ki a srác, hogy „nem hozzád beszéltem, mit dumálsz”, mégiscsak haladásnak, fejlődésnek könyvelhető el, hiszen az én fiam figyelte a mellette ülőt, és válaszolt egy feltett kérdésre.

A hátsó ülésen utazók közül az egyik fiatalember érzékenyen reagált, a kialakult helyzetre. Azt érezhette, amit én, hogy:  Csaba valamit elértett, és ezáltal cikis helyzetbe került, amire a mellette ülő hallgatással, vagyis semmibe vevéssel válaszolt. Ez a fiatalember Csabához hajolt és megkérdezte, hogy hol volt, és hogy hová jár iskolába. Csaba válaszolt, igaz kicsit be kellett segítenem a gördülékenyebb kommunikáció végett.

Jó volt megtapasztalni, hogy léteznek férfipalánták, akik nem kinevetik az autisták esetlenségét, akik érzékelik a kényes helyzeteket és megpróbálnak segíteni, hogy a másik ne érezze azt, hogy az egész világ semmibe veszi őket.

Hálás vagyok ennek a fiatalembernek, mert valószínű, neki köszönhető majd, hogy Csaba legközelebb is mer majd beszélgetést kezdeményezni. Ez a fiú megmentette Csabát attól, hogy gátak épüljenek ki benne.

A fiatalember Szécsényben leszállt. Nem tudom ki ő, de hálásan gondolok rá, és  köszönöm neki!

 

"CSAK" EGY IMA VOLT...

2012. február 2.

Egyik nap a héten, este, amikor már jó éjszakát köszöntünk egymásnak Csabával, eszembe jutott egy gyermekkoromban elalvás előtt mondandó ima első két sora:


„Én Istenem, jó Istenem,
Lecsukódik már a szemem…”


Suttogva el is mondtam, de a többi nem jutott az eszembe. Csak azt tudtam, hogy Isten szeme mindig nyitva és vigyáz majd rám.
Hozzá is költöttem hát a magam szavai szerint.


Csaba hallgatott. Meg se mozdult.


Én meg Istenre gondoltam, és arra, hogy mennyire nagyon sok a gonoszság, a hazugság világunkban és azon töprengtem, hogy mi lesz az én őszinte, hazudni, alakoskodni, másokat becsapni és másokat bántani nem tudó, autista szellemű gyermekemmel.(?)


Mielőtt még szokás szerint aggódni nem kezdtem volna, folytattam, mert Istenhez intézett szavaim még nem hagyták el a szobát, hogy végtelen útjukra induljanak a világegyetembe, még ott csapódtak egyik faltól a másikig, kimondtam hát hangosan kérésem:
„Istenpárosunk! Nektek ajánlom fel életem. Nektek ajánlom gyermekeim életét, mert tudom, ti mindig vigyázni fogtok ránk. Megóvjátok csodálatos gyermekeimet a gonoszkodástól, szívükben, lelkükben szeretetet küldtök, és ők szeretni fogják azt a gyönyörű világot, amit teremtettetek és szeretni fogják az életet, és benne minden embert.”


És akkor Csaba, csodálattal a hangjában felkiáltott:


„Hű! Én még ilyen szépet soha életemben nem hallottam!”

Meglepődtem.
Csaba még soha nem reagált így semmiféle beszédre.
Mosollyal aludtam el.


Azzal a szent meggyőződéssel, hogy  senkinek nincs ilyen csodálatos, kedves és bájos, ilyen különleges kisfia, mint nekem!


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.