Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csaba nagyon akarja érteni, tudni a világot!

2014.06.10

Június 7-10.

 

Még tart a vizsgaidőszak. Még hátra van hat vizsga.

Csaba határozottan komolyabb lett. Nem komor, komoly. Igaz a pörgések, a gombok „gyúrása” megszaporodtak, ami azt jelenti, hogy több a feszültség a testében. Viszont követi az előre megbeszélteket (óránként 20 perc a tanulásé) és változtat is rajta, ha szükséges, persze a tanulás megemelésére. Rendületlen benne az akarás. Igaz ő másként gondol a „lesz-re”. Ő annyira egyszerűnek látja a dolgokat, hogy hittel hiszi, hogy ha azt mondja: Legyen, akkor az lesz. Viszont hatalmas adag kötelességtudatot látok benne, és ez vígasztal a kudarcok ellenére.

Ha mindig lenne lelkemben erő!

Ha minden nap „toppon” lennék!

De nem vagyok.

Ha minden nap hittel hinném én is, hogy van értelme a munkának, a világnak, az életnek…

De nem… Van, amikor csak vonszolom magam, van, amikor a busztól a házunkig kétszer is megállok, mert fulladok és van, hogy csak sírni tudok… így hogy lehet tanulni?

Kétszer is felemeltem a hangom a hétvégén. Kétszer is éreztem a reménytelenséget. Azt, hogy hiába volt minden munka, gyötrődés, magyarázat, felkérdezés, ismétlés. A rövidítések ellenére még így is „sok” neki. Többször is előfordult, hogy úgy nézett ki a fejéből az én gyönyörű csemetém, mintha egyáltalán semmit nem tanultunk volna addig.

Próbáltam azzal vigasztalni magam, hogy fáradt.

Aztán azt gondoltam, tehetetlen vagyok, meg tehetségtelen, mert még tizennyolc év alatt se jöttem rá, hogyan kell egy autistát tanítani.

 

A hosszú hétvégén apáé volt a matek négyszer és egyszer a fizika. Örültem ennek is, bár ettől jóval több segítséget elvártam volna tőle, mert Ő mindent tud; Komolyan mondom, benne van egy egyetem, rendesen csodálom, hogyan fér a fejében annyi információ tele van mindenféle ismerettel az agya, csak éppen a gyereknek nem bírja, vagy nem akarja átadni. Úgy érzem egyedül maradtam az oktatással itthon. A házimunkában se nagyon segítettek a fiúk, no, jó, kétszer kiteregettek, két matek közötti pihenőidőben.

 

Félek a mai délutántól. Akkor lesz ugyanis a matek, a fizika és a földrajz vizsga. Kemény nap.  Délelőtt még tanulunk, aztán a koradélutáni forróságban kell itthonról elindulni. Holnap ugyanez, csak akkor angolból lesz írásbeli, magyar nyelvtan és informatika-elméletből kell bizonyítani, hogy tanultunk.

 

Este, elalvás előtt még beszélgettünk. Mondtam, tudom, hogy nehéz megtalálnia a megfelelő szavakat, de ha nem megy, akkor írja majd oda a saját szavaival a megoldásokat, ahogyan az eszébe jut. Elmondtam az én kis tündéremnek, hogy nagyon szeretném megtalálni a megoldást, hogy hogyan taníthatnám meg vele a világot. Kérdeztem tőle, hogy szerinte miért küldött Isten minket a világra. Azt felelte, amiről már olyan sokat beszélgettünk, hogy „tanulni”.

Azt is mondtam neki, hogy a Teremtő ugyan megalkotta a világot, de a világ nagyon bonyolult, sokrétű, sok apró részletre figyelni kell, hiszen óriási, végtelen alkotás, hát bizonyosan segítségre volt szüksége. Talán azért alkotta meg az embereket, hogy segítsenek neki tovább fejleszteni a világot, ahhoz pedig, hogy segíteni tudjunk Istennek a világot tovább teremteni, fejleszteni, szebbé tenni, ahhoz bizony nekünk, embereknek sokat kell tanulnunk.

Aztán erről álmodtam. Összefüggéstelen kotyvalékként emlékszem az álomra. Azt tudom csak, hogy beszéltem nagyon sok lélekkel, köztük volt Enikő. Ő mondta, hogy amíg vissza nem találunk az „egységbe” addig nehéz lesz a világban embernek lenni.

Június 5.

 

Tudom, hogy már unjátok, de én már megint sírok.

Négy felnőtt – köztük én – álltunk tegnap Csaba fölött a vizsga után. Az én gyönyörűm ült a padban, és három kérdés fölé hajolt rendületlen, pedig már mondták neki, hogy ennek most vége, hagyja, mert nem megy. Ő mégis fogta a tollát és még egy-két szót beírt, és hátra nézett rám, hogy hátha felcsillan a szemem és azt mondom: no látod, hogy tudod te ezt! De én csak megsímogattam a vállát, és azt mondtam: hagyd kicsim, ma már nem kell vizsgáznod.

 

Most úgy emlékszem rá vissza, mint egy óriási, hang nélküli villámlásra, amely koncentráltan világítja meg életemnek azt a pillanatát.

Csaba görnyed a papírlap három kérdése fölé és árad belőle a tenni akarás. Ritka jelenség részesei voltunk.

Este alig bírtam elmesélni anyának annyira sírtam a meghatottságtól, a szánalomtól, amit éreztem. Hát…

Látni kellett volna. Sugárzódott belőle a könyörgés. Nem értette miért nem segítünk csak egyetlen mindent megoldó szóval, amitől eszébe jut… csak egy szó kellene, amiről beugranak a helyes válaszok, ami megmenti őt.

 

Képzeljétek el ezt az autista fiatalembert, aki most már a harmadik hete óránként 20 percet (vagy többet) tanul. Tudja, belső órája méri az időt. Jön és előszedi a soron következő tanulni valót és a stoppert elindítja… és tanul. Tanul rendületlenül és jön és kér, hogy beszéljük meg, vagy, hogy kérdezzem ki.

Megható. És felemelő, ez a mindent más vágyat felül író, mindent félreseprő tudni akarás. Ilyet én még nem láttam!!

 

Aztán tegnap ott álltam a vizsga végén Csaba mögött, és három tanárember velünk szembe; Csaba még ült, nagyon akarva a világot megérteni, a tudást elsajátítani… Aztán, az egyik tanár szájából kiesett, néhány szó, ami „ítéletnek” nyugodtan mondható: Annyira nem fontos tudnia neki az elméletet, úgysem fog ő programozni! Meg aztán tisztára bizonytalan az egész, mert ha majd jő az érettségi, és hozza az érettségi-biztos a törvényt… Ha a biztos azt mondja, hogy nem lehet a vizsgázó autistát támogatásban részesíteni, akkor hiába minden, mert nem lesz érettségi.

 

Ha a világ-színpadát eddig úgy láttam, mint szakadt díszletű játszóteret, akkor most úgy látom, hogy a padló is forgatható, csakhogy mára kilopták a fémgyűjtők belőle a rögzítő csavarokat.

 

A lányom, az én Tündérem, ennek a mi családunknak az egyetlen megsegítő tündérét, az ő felbecsülhetetlen értékű életét és az én életem értelmét… Az Ő életét, egyetlen pillanat alatt vette el valami gazember. (És azt a gazembert, más gazemberek egész csoportja hagyja futni, mert lusták és hozzá nem értők. Ők csak az egyszerű és egyértelmű, és látható dolgokat tudják megoldani, a rejtvényhez már kevés az eszük.) És, hogy az életem ne legyen annyira egyszerű, a fiam életét - jelenét és jövőjét - pedig lassan, éveken át tartó „Ej! Ráérünk arra még!” lustasággal, a szemem láttára veszik el különböző típusú emberek csoportjai úgy, hogy az ő szemük se rebben.

 

Ült a fiam és állt felette három + 1 felnőtt. Ült és érteni akarta a világot, de legelőször bennünket felnőtteket, akik már többé-kevésbé egészen jól elsajátítottuk ennek a való világnak a játékszabályait, és mégse segítünk neki, aki erőn felül is küzd, hogy mellénk tudjon csatlakozni.

Ott volt előttünk a „kincs”, a mi segítségünkben végtelen naivsággal bízó kis emberke, és a tehetetlen felnőttek, ahelyett, hogy megoldásokon törnék a nagy okos fejüket, meghozták a feje felett az ítéletet…

Már csak a kapa és a lapát hiányzott…

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

irodalommuhely@citromail.hu

(Francsics Mária, 2016.02.20 14:36)

A saját 17 éves szerelme , gondatlanságból gyilkolta meg gyönyörű 15 éves Kislányunkat , épp amikor álomszép ruhát kerestem Neki a 16.-ik születésnapjára , ahogyan én is kaptam az első , nagylányos , komoly,csodaszépet szeretett Szüleimtől ......

DE MÉG CSAK MEG SE BÜNTETTÉK ... így rá 7 év múlva felakasztotta magát a fiú ... HISZEN a SZERELME VOLT !!!!!

Re: irodalommuhely@citromail.hu

(Ildikó, 2016.02.21 07:20)

Drága Mária! Mindenképp beszélgetnünk kell.