Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


EGYETEMES MAGÁNY

2009.12.18

Egyetemes magány. Ez az élet.  Küzdésedben egyedül állsz. Még akkor is, ha közösségben harcolsz. Sorsod kemény falat ácsolt közéd és a többi ember közé.

Igaz ez akkor is, ha életetek terhei hasonlók, mert más a környezet és más az ember. A meg nem értés, a kiközösítettség sokszor bénít. Csak keserűn mosolyogsz, ha elégedetlenkednek az épek, és egészségesek.  Olyan dolgokon aggódnak, melyeket te, és családod, soha nem élhet meg, és át.

Magányod egyetemes. Mindenkié. De csak azok érzik csontjuk velejéig, akiket kivet a társadalom. A többiek apró kis hazug önbecsapásokkal elfedik ezt a valóságot.

Te viszont ...hiába is próbálsz helytállni, bukásod előírt.

Harag árad feléd, ha szólni mersz. Bélyeg nyomja homlokod, mert kiállni akarsz kisemmizett gyermekedért. Megvetett… és igen! … kisemmizett magzatodért, aki önmagáért szólni képtelen, pedig Ő:  MINDENKIT SZERET.

Nincs másod.

Csak ez a szeretet.

Ez a mindened. De ez kitölti az Univerzumot.

Egyedül ez éltet még téged.

Magányod, és ez a szeretet kiegyenlítődése tartja benned az életet.

De jaj! Csak egyetlen apró, pehelykönnyű esemény kell, hogy sejtjeid sikoltsanak az életért, oxigénért, vérért! Vigyázz! Nehogy összeomolj, mint egy kártyavár, terhed súlya alatt!

Nem! Ne gondold…! Nem az autizmus fáj!!

Hanem az a „lesajnáló, semmibe vevő” hozzáállás, ahogy a környezet, az emberek, a társadalom viszonyul hozzá.

 

Ennek tőrét hordozzuk mi, a szívünkben.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.