Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egyik nap hopp, másik nap kopp.

2011.07.09

2011. július 9.

 

Egyik nap hopp, másik nap kopp.

 

Idilli környezet, szép új játszótér. Leginkább a kicsikre gondoltak, amikor megépült, így az olyan kamaszok, mint Csabám is igencsak furcsán mutatnak a minire tervezett játszószereken.

Aki nem tudja, annak most mondom, hogy az autistákat ez sem igen érdekli és mini vagy sem, birtokba veszik ezeket a játékokat is.

Egyik nap azonban labdát vittünk magunkkal. Csak egyet. Volt ugyanis egy hatalmas sírás egy héttel korábban, mert akkor még öt labdával látogatta meg Csaba apukájával a közösségi teret. Öt labdára felügyelni jóval nehezebb, így aztán két labdát meg is szerzett magának egy-egy fiú. Csaba pedig rettentő sírásba kezdett, amikor a második felszólításra se kapta meg elveszettnek hitt labdáit. Akkor kötöttek egyezséget az apjával, miszerint ezentúl csak egyetlen labda látogathatja a teret, és nem lehet egyetlen zokszót sem ejteni, ha a többi gyerek esetleg elveszi azt.

Volt hát az egy szem labda, amit bizony megszerzett az egyik fiú. Barátjával egymásnak dobálták, miközben én az árnyékos lépcsőn ülve a távolból figyeltem a történéseket. Csaba pedig rohant – hang nélkül - hol az egyik, hol meg a másik gyerekig, attól függően, hogy éppen kinél volt a labda. Öt-hat percig tűrtem, azután fogtam a pútyerkámat és megindultam a jól szórakozó csapat felé. Amikor már közel jártam és a velem szemben álló vihogó srác, aki egyébként pompásan szórakozott Csaba kétségbeesett próbálkozásain, meglátott, passzolta Csabának a labdát és elfutott. A másik kicsivel később kapcsolt, ő is futott, de megállította a hangom. Mondanom se kell, hogy a játszótéren ott volt két szülő, egy nagypapa és egy nagymama is, akik csak pár méterre álltak a Csabából gúnyt űző párostól.

Csaba persze csak annyit érzékelt, hogy anya kiabál. Ebből volt is egy lefekvésig tartó vitánk, miszerint nem suttoghattam, hiszen a srác elfutott és, ha azt akartam, hogy meghallja dorgáló szavaim kiabálnom kellett.

Másnap kicsit szorongva indultam a játszira. Négy – bandába verődött - gyerek szólította meg Csabát, hogy játszana-e velük. Később értem be a gyermekem és nem állhattam meg, hogy ne szóljak bele a dologba. Elmondtam nekik, hogy Csaba nem tud úgy játszani, mint ők, nem tud úgy beszélgetni sem. Több mint fél órán át leginkább körém verődve érdeklődtek az autizmus mikéntjéről és hogyanjáról. Közben azért Csabával is játszottak. Fogócskát, amit Csaba imád. Kicsi fiam imádott a játszótéren lenni aznap. Négy barátra lelt és este, semmiféle problémája nem volt, pedig az apukája ugyanúgy nem játszott vele, mint más napokon, pedig, amikor ő hazaér, Csaba azonnal ki szeretné őt sajátítani. Legtöbbször azonban ez a kisajátítási folyamat kudarcot vall valamilyen - hogy most nem, mert vacsorázom, most nem, mert olvasok, vagy tévét nézek, fáradt és álmos vagyok – indok miatt.

 

(Itt kell megjegyezni, hogy manapság, akinek munkája van, az másik négy helyett is dolghozik, és annak, másra nem igazán van ereje.  Ideje se, mert este ér haza, hulla fáradtan. Éppen csak vacsorázik (ez az ebédje is) és a teste ezzel való plusz terhelése elgyengíti a melóst, és elalszik. Hogy a család? Vagy a szórakozás és kikapcsolódás? Ugyan már! Mit akarunk mi ilyeneket!? Az nem az ilyen csórók privilégiuma!)

 

Csabám aznap este is vidám volt, elfoglalta magát. Igen elfoglalta. És ezt az egyik „barát” az egyik srác az ikrek közül, jó meglátásról téve tanúbizonyságot meg is jegyezte: Más Csaba, mint mi. Nézzétek meg, milyen jól eljátszik egyedül. Ha mi egyedül lennénk a játszótéren, megölne bennünket az unalom. Nem tudnánk mit kezdeni magunkkal.

Meg kellett állapítanom, hogy Csaba hangulata szempontjából nagyon sokat számít, hogy egyedül (mi persze itt vagyunk, de az egészen más), vagy társak között tölti-e a napját.

A fiúk megígérték, hogy másnap is ott lesznek, és játszani fognak Csabával. Igen ám, de ez nem jött össze. Másnap – tegnap – a gyerekek közül egyik sem volt a téren. Csaba szomorú, csalódott lett.

- Rosszul mondta a kisfiú – mondta, és el kellett mondanom utána többször is, minden kijelentését, mint pl.: futunk majd utánad holnap is. Nincsenek a felső játszin se! Nem jöttek el. Kitörlődött.

Egy szóval se mondta, hogy hazudtak, hogy becsaptak, hogy átvertek vagy bármi rossz jelzővel nem illette őket. Egy ideig csak ténfergett, majd próbált ismerkedni.

Megtanítottam neki, hogy ha valakinek a nevét szeretné tudni – egyébként egy autista jellemző, hogy tudnia kell a körülötte lévők nevét és életkorát – akkor mutatkozzon be, és csak utána kérdezzen.

Oda is futott hozzám, és kért menjek vele, mert a lenti játszin van két kicsi gyerek, akikről nem tudja fiúk, vagy lányok és a nagypapájuk nem akarja megmondani a nevüket. Kegyetlen voltam. Mondám, nem én nem akarom tudni az ő nevüket. Ha kíváncsi, akkor mutatkozzon be és kérdezze meg ő maga.

- Megpróbálom újra – mondta az én gyönyörű napsugaram.

Hamarosan azt láttam, hogy egy idősebb férfi vágtat végig a középső játszin két kicsi lánnyal a nyomában és eltűnnek a felső játszi felé vezető lépcsőn. Jött Csaba is.

- A bácsi hazament a gyerekekkel – közölte velem. – Nem mondta meg a gyerekek nevét. Most lányok vagy fiúk voltak? Mondd meg!

- Lányok voltak – mondtam. – Bemutatkoztál?

- Bemutatkoztam, de a bácsi azt mondta, nem tudja, és haza vitte a gyerekeket.

Mit mondhattam volna erre?

Az én csillagküldöttem azt hiszi a világban élő összes ember jó és aranyos. Nem tesz különbséget szépség, csúnyaság, vékony és kövér emberek között. Tudja, hogy az egyik gyerek, a másik nő, a harmadik meg öreg, de ő, mindenkinek szia-t köszön, mert mindannyiónkat egyforma szeretettel kezel. Úgy éreztem, ideje megtudnia, hogy vannak másféle besorolások is. Próbáltam elmondani neki, hogy vannak barátságos, barátságtalan jóságos, és idióta emberek is. Most ezzel az utóbbival találkozott és nem feltétlenül kell tudnia minden embernek a nevét, akik a játszótéren tartózkodnak.

Hogy mindebből mit értett meg azt nem tudom, csak azt, hogy este nagyon nyugtalan volt. Elgondolkozó és szomorú, amikor apja vacsora után eldőlt az ágyon és szundikált. Átadtam neki a gépet, hogy videókat nézzen a YouTube-n.

Ettől kicsit jobb lett a kedve.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.