Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


És megint itt a Pygmalion effektus!!!

2012.10.07

fenykep0775.jpg

Október 7.

 

Mennyire meghatározóak szavaink!

Eltelt 17 év és Csaba életét végigkísérte egy mondat, amit az akkoriban „kötelezően” választott nőgyógyász-szülész orvos kimondott. Persze nem nekem a szemembe, hanem a nővérek és orvoskollégák társaságában:

„Ebből úgysem lesz gyerek!”

 

Valaki megmondhatná, hogyan kell SEMLEGESÍTENI az ilyen „átokféle” mondatot!

 

A gyerekünk születésének napja előhívja a szülés körüli emlékeket, végiggörgetjük az éveket: emlékezünk. Én is így tettem, de most még napokkal később is visszacsengett elmémben az a rég kimondott, általam nem is hallott mondat, amiről Csaba születése után kb. egy évvel tudtam csak meg.

No, nem azért, mert az orvos járt az eszembe, meg van neki is a maga keresztje.

Azért jutott az eszembe, mert megint elhangzott egy JÓSLAT.

 Csaba életét meghatározó ítélet.

 

És... nem igazán tehetek semmit, mert ezek azok a bizonyos önmagukat beteljesítő ítéletek.

Egy szakmájában régóta dolgozó pedagógus, nevelő mondta ki, és ami talán jelen helyzetet tekintve, munkát nem bele fektetve még igaz is lehetne.

Kezdem az elején. Csak címszavakban, mert hosszú lesz így is azon mulasztásoknak a listája, ami miatt ma ott tartunk, ahol.

 

  1. Kórház, mert vérzés jelentkezett. Két hónap alatt csak egy vizitelő, ügyeletes mondta: magának strúmája van, azt ki kellene vizsgálni. A vélemény nem került fel a kórlapra, a vizsgálat elmaradt.
  2. Szeptember 29.-én mentő vitt Budapestre, ahol is október 1-én egy, a hagyományokat tisztelő orvos azt akarta, hogy szüljem meg a még nem a szülőcsatornába behelyezkedett, faros babámat. Hiába is kértem, hogy a gyerekem még kicsi (32 hetes), egészen fönt van, feje a májamat nyomja. Kicsi és gyönge. Nem akarok szülni, kérem a császármetszést. A természetes szülés híve beadatta a szülésgyorsító vegyszert az infúziómba én meg elkezdtem meditálni, hogy nem és nem, nem akarok szülni. A vegyszer lassan lefolyt. Reggeltől kb. 11-ig. Jött a doki, és csodálkozva állapította meg, hogy hatástalan volt a „szer”. A gyerek maradt, ahol volt, és semmi tágulás. Nosza, adjunk még egyet. Neemmmmm! Hiába, nem számított az óhajom! A második adag kezdetén kétszer egymás után állt le a babám szíve, hasam masszírozásával indult csak újra. Szerencsére volt ott egy másik orvos éppen és kiszedte az infúziót, hozott valami tüdőerősítőt és hívta a csapatot: műtét lesz.
  3. Egy hónapot töltött Csaba Budapesten, egy másikat Salgótarjánban. Közben lézerezték a jobb szemét, hogy ne legyen vak, én meg üvöltöttem az orvossal, amikor láttam, hogy infúziózza (sóoldattal), holott a gyerekem kétszeresére volt már dagadva.  A védőnő szerint ez egy szép gyerek, én meg háromgyerekes anyuka, hát nem is olyan fontos, hogy adják a koraszülötteknek járó gyógytornát.
  4. Ugyanígy nem tartotta senki fontosnak a „korai fejlesztést”. Aztán 3 évesen, amikor a gépkocsik rendszámáról a gyerekem megtanulta a betűket és a számokat (bár akkor még nem beszélt) kértem a fejlesztést, a foglalkozásokat és mivel akkor már tudtuk, hogy autista, hát valamiféle neki járó foglalkozást, de a megyénél működő fejlesztőkhöz nem engedett be minket a vezető. Azt mondta, vigyem a gyereket a városi fejlesztésre. No, ott meg nem adott rá „keretet” az akkori városi vezetés.
  5. Nosza, járjunk óvodába! Jártunk is kb. 2 hónapig. Akkor nyugdíjba ment a vezető óvónő és a következő azt mondta: Csabika kétemberes, ezért nem járhat óvodába. Csak egy órát lehet itt méghozzá 10-11-ig. De az ebédet tessék mindennap megvenni, mert máskülönben nem tudjuk létszámba lejelenteni. Kérdeztem: minek, ha válogatós, és ezt az ebédet nem eszi meg? Válasz: majd megeszi valaki más a családból.
  6. Ötéves korában végre kaphatott fejlesztést Csaba. Akkor már ismerte a nyomtatott nagybetűket, és 20-as számkörben számolt. Iskolázzuk hát be, de nem, nem szabad magántanulónak lennie, majd beszokik az osztályba. Van itt egy 8 fős csoport a Logopédiai osztály, ott jó helye lesz. Eredmény: egy évig ültem mellette a hátsó padban, és hiába kértem az igazgatót, hogy vizsgáltassa felül a döntést. A falnak szorítva osztott ki az igazgatónő: „Ne pattogj! Köszönd meg, hogy a gyereked ebbe az osztályba járhat, és a szülőknek is, akik eltűrik, hogy az autista gyereked ide jár, és te bent ülsz vele az órán!”   Hát igen!  Ő csak egy gyerek, egy autista gyerek, aki hátráltatja a többieket és a többséget kell tekinteni, mint ahogyan az már elhangzott az óvodában is. Nem volt hát ismeretlen a mondat. Megint kísértett az orvosdoktor elmélete: Ebből úgysem lesz gyerek! Kérjem én személyesen a jegyzőt, hogy adja meg Csabának a magántanulói státuszt, mert ha ők javasolják, akkor a finanszírozásra szánt keret erre megy el, és év végén nem lesz pénz a dolgozók jutalmazására.
  7. Azután ez is elmúlt, a kések nyoma viszont akkor is ott maradt a szívemben, ha megbocsájtottam. Vége lett a logopédiai lehetőségnek, mert csak 1-2 osztály indult. Hová tovább? Vagy megy a gyerek az autista csoportba, vagy nem járhat iskolába, mert a speciális iskolában csak értelmi-fogyatékos 3. osztály indul. Nosza, ismét irány a jegyző, mert a többségi, a körzeti iskola igazgatója elküldött: nincs szakemberem. A jegyző megadta a lehetőséget, egy szakember vállalta Csaba oktatását, így biztosítva volt a 3-4. osztály elvégzése.
  8. Úgy 6. osztály környékén kértem, hogy szüntessék meg a magántanulói státuszt, mert most már hozzá kellene szoktatni a gyereket az osztálymunkához. Kellene egy kis viselkedés terápia, egy kis kommunikációs is. „Ugyan! Hová gondolsz? Ilyen itt nincs!” Kértem, hogy tanítsanak ének-zenét, meg nyelvet, mert a matek mellett úgy látom, ehhez van még Csabának tehetsége. „Nem jut énekre óraszám, a heti 10 órából, a nyelvet meg azért nem taníthatjuk, mert nem lehet őt levizsgáztatni.” Végül lett angol tanítás, mert előkerítettem az autisták oktatására vonatkozó szabályt, és elvittem az iskolának, de ének akkor se lett, hiába állt ott az is, hogy művészeti oktatásuk is kötelező az autistáknak. És a státuszból se sikerült kihoznom, mert biztosított volt az óraszám és annak anyagi fedezete, és attól senki nem akart megválni.
  9. Gyomorgörcsökkel indultunk neki a középiskolának, hiszen éveken át azzal indokolták, hogy nem integrálják Csabát, hogy alkalmatlan a csoportban való munkára, hogy képtelen új dolgokat, embereket elfogadni. Féltem, hogy mi lesz, amikor Csabának 20 másik társával kellett beülnie egy osztályba. Túljutott rajta, szépen vette az akadályt és persze a tanárok is, meg a gyerekek is, akik valahogy kitűnőre vizsgáztak elfogadásból.
  10. Aztán fel kellett adni az egészet, mert nem kaptam munkát, és egy minimálbéres keresetből a lakást, és még egy albérletet is fenntartani képtelenség. Feléltük a kicsike tartalékunkat, feléltük a barátaink által összedobott összeget is, és csak vissza kellett költöznünk Salgótarjánba. Könnyű szívvel javasolta mindenki a kollégiumot. Én viszont tudom, hogy tönkremenne belé a gyerekem. Én ismerem. Itthon senki nem látta még a szakemberek közül, hogyan, miként telik az élete. Könnyebb azt mondani, hogy az anyuka fél, hogy elveszíti az ápolási díját (hatalmas összeg egyébként!), mint, hogy elfogadják anyai, és mellette szakmai érveléseim. Egyik se ér ám semmit! Hiába van szociálpedagógus diplomám!    Szülői kérésre – már megint! –  Csaba magántanuló lett. Látogathatja az órákat, de se fejlesztés, se tanársegéd nem JÁR neki. A gyerek tanítása, vizsgára való felkészítése szülői feladattá vált.
  11. Kiderült itt időközben, hogy nem is érettségiző osztályba jár a fiam, mert tavaly nem indult. Viszont az idén igen. Ketté is bontották az osztályt. A tanárok kiválogatták azokat a gyerekeket, akikről hiszik, hogy el tudják végezni. Csaba ebbe nem került be. Kértem, hogy kerüljön be ő is. Ezzel kapcsolatban volt egy beszélgetésem, csütörtökön az igazgatóval. Mivel Csabát a számítógép grafika érdekli, ezért fontos volna számára az érettségi. De az ÍTÉLET már megszületett. „Csabika nem tudná elvégezni, nem tudna leérettségizni, mert nagyon magasak a követelmények. Csabának nem lenne jó, és persze a többieknek sem, mert Csaba gyakran zavarja az órát.”

 

Íme, ez a jelen!

Nem vitázhatok, mert igazam itt már nem lehet. A kimondott, és hitt ítélet akkor is beteljesítené magát, ha erőszakoskodnék, és mégis átíratnám a gyereket ismét 9.-be, de érettségizős osztályba. A szakma semmiképp nem engedné, hogy VÉLEMÉNYE végül mégse teljesüljön. A „Pygmalion effektus” is erről szól.

http://www.kislexikon.hu/pygmalion-effektus.html

 

Az egész életünket végigkísérő „ebből úgy sem lesz gyerek” most is hatással volt. Mondván Csaba ugyan okos (év végi bizonyítvány 4,5), de a tanultakat nem tudja alkalmazni.

 

Ez az előfeltételezés, amit mindenki velünk kapcsolatban megengedett nem csak Csabára, de a lányom halálának körülményei kivizsgálása során is előtérbe került. Mintha csak az egész felépített társadalmunk az egyének jól megfontolt anyagi érdekeire épülne mások kárára.

Rothad a világ!

 mi is kellett volna?

  1. egy szem gyógyszer kellett volna, hogy ne működjön túl a pajzsmirigyem, nem kellett volna megvárni, hogy kétszer is oxigénhiány lépjen fel a szülés indításakor
  2. egy korai fejlesztés, gyógytorna hiányzott, ha már az 1-et elrontották
  3. kellett volna egy be- és elfogadó óvoda
  4. ott egy logopédus, és egy fejlesztő gyógypedagógus
  5. kellett volna egy-egy kommunikációs- és viselkedésterápia
  6. egy iskola, amelyik nem a pedagógus egyének érdekeit tekinti, hanem amelyik a legtöbbet akarja adni a gyerekeknek, nem csak az autistának, hanem a többségnek is, és ez az érdek nem feltétlenül csak a tudás, hanem az emberség, az elfogadás, az előítélet mentesség megtanulása spontán, ha az osztályba bekerül egy mássággal élő

 

És akkor most hol tartunk?

„Az élet nem áll meg soha, a végtelen tánc.
Akárhogy táncolhatsz, csak körbe jársz…” (Bródy János)

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.