Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Második hét: autista a középiskolában.

2011.09.17

Szeptember 12.

 

A teljes kioktatást a matematika tanár se úszta meg. Lezserül azt találta mondani: „… a vonat elindul „á” pontból … és „bé” pontba ér…” No ha kérem valami „a” és a táblára az van írva, akkor  tiszta ügy és ne mondja senki, hogy az „á”, mert az, az „abc”-nek nem az első, hanem a második betűje. Az autista számára ez az aljas félrevezetés szándékának egyik trükkje, az összezavarás sarkalatos pontja.

Mióta van nekünk Csaba (Hála érte az égieknek!), azóta értem, miért voltam bajban, és miért nem értettem én oly sokszor gyermekkoromban a felnőtteket.

 

Amikor reggel megérkeztünk B.gyarmatra a távolsági busz sofőrje egyszerűen nem nyitotta ki a hátsó ajtót (Hol is ülhettünk volna máshol a csuklós buszon, ha nem hátul? Elképzelhetetlen, hogy pl. középen üljünk le, mert akkor az úton véges-végig csak sopánkodást hallgattam volna, hogy „nincs vége a busznak”.)

Hiába is kértem jó hangosan, hogy „kérem a hátsó ajtót is kinyitni, meg hogy valaki szóljon már a sofőrnek, hogy nyissa ki a hátsó ajtót!”

A „csordaszellem” még az igazak álmát aludta. A mezőn, vagy a szavannán legelésző csordából, ha valamelyik egyednek gondja akad, akkor az ő problémája végighullámzik az egész csapaton és minden egyed, a saját tudása szerint segíteni próbál, hogy ha majd neki lesz gondja, akkor őt is komolyan vegyék.

De az ember csordája, vagyis hát a „csorda szelleme” vagy kiveszett, vagy aludt.

 

Gondoltam arra is, hogy a kollektív tudat – mivel talán valamennyire látja a jövőt -, úgy határozott, hogy az „életfolyás” szempontjából jobb, ha nem szállunk le. Hogy mitől menekültünk meg, az soha nem fog kiderülni. Mindenesetre tény, hogy a „Reálban” nem vásárolhattam be.

 

Amikor Csabát az iskolában leadtam és a csomagokat a „bérelt lakásban” (ahogy Csaba nevezi) lepakoltam, visszaindultam, ezúttal a piacra. Tán ezért nem tudtunk leszállni a buszról a város másik végében, hogy felfedezzem milyen finom „Házi Gazda” rozskenyeret süt az egyik pék. Ez annál is inkább finom, mert Csaba nem eszi meg a boltban fellelhető egyik kenyeret se, kivéve ezt a rozskenyeret. Erre a tényre persze csak este derült fény, amikor is melegszendvicset sütöttem neki.

 

Közben hallgattam a rádiónkon egy kis híreket is, ha már se Internet, se tévé nincs. Hallom ám, hogy a forradalmi elveket megtagadva kormányunk, most inkább visszafizetné a kölcsönöket, azokat melyek az „uzsorakamattal” növeltek a bankok. Igaz, hogy azokból a kölcsönökből a társadalom jó része semmit nem látott, mert valahol a beérkezési ponton elnyelte a vezető, fogadó réteg … de jó öreg szokás szerint megint folyik a „megvezetés” és így ismét a reggeltől estig melózó réteg gatyája szakadhat le, hogy a visszafizetés megtörténhessen.

Persze nem jut pénz a gyermekétkeztetésre. Ez most éppen azért jutott az eszembe, mert lehet nem is a kenyér volt oly nagyon finom, hanem az ebéd volt kevés. Mondta az én fiam: „A tojás levesből keveset ettem, mert nem volt finom, a babfőzelékből attól többet. Most már mindegy?”

Mindegy. A múltba még senki nem tudott visszamenni.

Az elmúlt héten is volt hasonló esemény. Akkor állítólag nem volt gáz. Nálunk volt, pedig valaki azt mondta: nincs. Mondta is az én szerelmetes kicsi fiam: „Csak tasakos leves volt.” Másnap kiderült, hogy  túrót volt tasakos leves: Az a „leves” egy dobozos almaital volt. 

A második fogás meg valami csomagolt süti lehetett, mert csoki folt volt az én gyerkőcöm állán. Az ő elmondásából nem tudtam kideríteni, akárhogyan is próbáltam a kérdéseim feltenni. Hiába, no! Nem lehet mindenki autista szakértő! J

 

Este hosszan beszélgettünk elalvás előtt Csabával az emberek „lazaságáról”. Megegyeztünk, hogy  nem idegeskedik az ilyen „a” és „á” kérdések miatt, mert csak kimondva használjuk így hanyagul, lustaságból, de leírva helyes.

Ezzel köszöntünk el, de lesz még ebből problémázás, régi nóta ez nálunk. Ennek ellenére nem álmodtam a szomorú A-ról, amit az emberek oly sokszor megcsúfolnak és Á-nak ejtenek.

 

Szeptember 13.

 

Ha nem volt a gyereken vagy húsz bolhacsípés, akkor egy darab se! Délután a konyhában gyöngyhímeztem, és gyanús volt a nagy csönd, ami szinte taszigált, úgy áradt ki a szobából. Nosza futás be… Hát csak látom, hogy az én gyermekem elmélyülten vakarózik a teste különböző pontjain. Elzavartam zuhanyozni és miután szárazra töröltem „betadinnal” minden vörös pontot bekentem rajta. Főleg a derekán és a mellkasán, de volt pár a lábán is. Azokat is bekentem, melyeken még nem sértette fel a bőrt. Az ilyen apró „puklikból” szokott Ő,  jókora sérüléseket okozni a bőrén. Szerencsére a háziorvosával felírattam ezt a kenőcsöt, ami a gyulladást is csökkenti és fertőtlenít.

 

Szeptember 14.

 

Új bolhacsípések nem voltak. A régieket se vakarta tovább a „csillagok küldötte”. Viszont roppant sértődött volt. Azonnal a nyakamba ugrott, ahogy a Nyírjesbe leszálltam a buszról és közölte, hogy rettentően ideges, mert megverte az egyik fiú az ebédlőben, pedig ő nem csinált semmit, csak vitte volna vissza a tányérokat. A kezében a tálca, és akkor ütötte meg az a kék pólós fiú. Az oldalát, a hasát és a hátát mutatta. Zita néni mondta is, hogy meg akarta keresni a tettest, de Csaba nem volt hajlandó rámutatni. Azt mondta: mindegy.

Ezt ismerem. Nem akar senkit beárulni.

Este azt mondta, biztosan csak játszani akart vele.

Nem beszélt róla, nem mondta egy szóval se, hogy gondol rá. Azt tettük, amit minden este. Játszott a zsetonokkal, tanultunk, majd számítógépes játék következett  vacsora után. Olvasott is nekem az „Ábelből”, amiről utána beszélgettünk. Csak lefekvéskor hoztam szóba ismét, mondtam, hogy legközelebb ne hagyja, hogy bárki megverje. Akkor jöttem rá, hogy ő már magában többször is lefuttatta az eseményt, és arra jutott önnyugtatásul, hogy  - mivel semmit nem tett, amivel kiérdemelte volna a verést – a fiú bizonyára csak játszott vele.

Attól, hogy az autista nem tudja magát választékosan kifejezni, vagy nem nyaggatja az embereket lelki dolgaival, attól még gondolkodik a vele történt eseményeken.

 

Szeptember 15.

 

Hét órája volt… azaz lett volna. Megbeszéltük, hogy a 14 órás busszal érkezem és együtt várjuk meg a suliban a 16 órás buszt. Vittem az „Ábelt” meg vittem csokoládét, hogy meg legyen a családias hangulat, ha már ilyen későn szabadulunk és más dolga nem lesz a 7. óra után. (Fejlesztési, délutáni órarend ugyanis még nincs.)

Azt is megbeszéltük, hogy ha mégis elmaradna az osztályfőnöki óra, akkor nem idegeskedik, akkor előbb tudunk hazamenni.

A busz csak azért érkezett, mert egy pasi felhívta a Volán forgalmistáját, hogy mégis mikor óhajtják küldeni a Nyírjesi buszt. Harminc percet szobroztam a megállóban.

Csaba az osztályok és az ebédlő közötti átjáró-társalgóban gyűrte a táskája fogóját. Még órán kellett volna lennie. Kiderült, hogy elmaradt a 7. óra, már meg is ebédelt. Volt nekünk még a következő buszig 105 percünk. Azonnal leteremtettem, hogy mi a fenéért nem szólt Zitának, hogy elmaradt az órája és miért nem jöttek ki a kettes buszhoz?! Zita azt mondta, tudomást szerzett az elmaradt óráról, de nem tudta mitévő legyen, nem akart Csabának bezavarni. Nem is hibáztatom, hiszen én nevelem ezt a kis autistát már lassan tizenhat éve, de sokszor még én se tudom, hogy mi lenne a helyes szólás, vagy cselekedett. Minden nap történnek új, addig még meg nem esett dolgok és az autistáknál „soha nem lehet tudni”.

Szerencsénk volt. Kristóf anyukája bevitt minket a városba. Kristóf is autista, aki már a második szakmáját tanulja, és akit az anyja már csak a buszig kísér. Mivel látta, hogy a nyírjesi busz sehogy nem akar a pályaudvarról elindulni, fogta magát és kikocsizott az iskoláig.

Csaba ideges volt. Tudta, hogy másképp kellett volna cselekednie, és nem győztem mondogatni, hogy „Most már mindegy…. De …  Legközelebb ha ilyen lesz, akkor indulsz a buszhoz.”

Ideges volt azért is, mert rövid és tömör elmondásából „Óriási nagy” veszekedés zajlott le a gyakorlati órán. Ordítottak a gyerekek egymással, és akkor a tanár is kiabált. Csaba ebben nem vett részt, csak később a szünetben kiabált, amikor a tanár nem volt hajlandó elismételni valamit. Hogy mit, az örök titok marad.

 

Zitának már nem szól, mert elhatározta: a jövő héttől nem kéri az egészségügyis segítségét, és egyedül megy ki a buszhoz.

Még feltétlenül meg kell vele beszélnem, hogy mit kell akkor tennie, ha én netalán lekésem a buszt.

Olyan dogok ezek, melyeket az átlagos gyermek zsigerből tud, de egy autistával mindent át kell beszélni és a megnyugvása még akkor sem garancia. Látom előre. Mi lesz még ebből! Hosszú beszélgetések, és mondogatások, meg ismételgetés, meg „ugye ez nem lesz így, hogy te nem jössz a busszal?” és „ugye ez csak tipp?” kérdések.

Túl fogjuk élni ezt is.

 

Szeptember 16.

 

Minden mosnivalót, az állandóan velünk járó dolgainkat cuccolva mentem ki délután a gyerekért. A táskája minden zsebéből könyvek lógtak ki. Azt hittem elájulok. Megkapták a könyveket. Éppen a hazautazás napján. Hoztuk, majd kedden visszük, mert a jövő héten csak akkor megyünk vissza. Ügyeket kell intéznem.

 

Ismét segített. Mindkét kezében csomag volt. Fantasztikus, hogy nem volt egy zokszava se, és ezúttal csak Salgótarjánban a helyi járatnál kellett rászólni, hogy ne hagyja el egyik csomagját se.

 

Csaba boldogan vette birtokba itthoni dolgait, és azért se szólt, hogy szombaton is korán – mi több, korábban, mint máskor – kell kelni, mert megyünk anyukámhoz.

Azért örül, hogy itthon vagyunk!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.