Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mobillal készített felvételt Csabáról egy vadidegen férfi

2013.01.06

2013. január 6.

 

Komolyan nem vagyok dühös. Mostanra már még csak felháborodott, vagy keserű se vagyok. Tegnap óta sokat beszéltem, még többet gondolkodtam, aludtam is egyet. Minden, ami felkavarodott, mostanra lecsitult, tisztázódott bennem, és főleg a helyére került.

Az élet most is ment tovább, ahogyan ment kilenc hónappal ezelőtt is… a fogaskerekek meg se nyikkantak. Egy nyikordulást se hallott a fül. Talán a lélek, az, ami elszomorodott tegnap.

Anyához készültünk és a vásárlás után, a salgótarjáni autóbusz-állomáson, a busz indulása előtt még elszívtam egy cigarettát. Természetesen a kijelölt helyen, ahol a talponálló vendégei is dohányozni szoktak.

 

Csaba szeret ott kerengőzni a kupola alatt. Nem pörög, mint azt tette öt-hat éve, mert arról már sikerült „leszoknunk”. Csak sétálgatott, néha tett egy félfordulatot, mint teszik azok, akik sétájukban megfordulva, visszatérnek eredeti helyükre.

Két kezét, mint az imádkozók, összekulcsolta, és valamit, valami érthetetlent, mert nem hangosan tette, mormogott magában. Csak a szájmozgásából látszódott: elmerült saját világában.

 

Szemben velem két cigány származású fiatalember figyelte őt mosolyogva. Néha össze-összevillant tekintetük. Figyeltem őket. Mosolyogni szabad, nagyon röhögni tilos. Ezt a mosolyt még elbírom. Ha beszóltak volna, mint ahogyan az, időnként meg szokott történni, akkor én is beszóltam volna.

Nem tették. Hát engedtem, hagy legyen jó a hangulatuk.

Aztán jobboldalra vetődött a tekintetem. Egy magyar férfi cigarettázott a hamus túloldalán, és a telefonját nézegette mosolyogva. Az tűnt föl, hogy túlságosan alacsonyan tartja és mivel a képernyőt én magam is láthattam, rájöttem nem sms-t olvas. A kicsinyke monitoron megjelent a fiam mozgó alakja.

 

Tisztára nyugodt maradtam.

Enikőre gondoltam. Ő mit tenne a helyemben? Hát bizonyos, hogy nem azt, amit végül én tettem.

Kérdeztem a fazont, hogy mit kameráz?

Fejével, mosolyogva Csabám felé intett.

Intés nélkül is tudtam.

- No, most fejezze be! – szóltam rá, de csak egy picit voltam határozott. – És azonnal törölje ki! – szólítottam fel, visszafogott hangon. – Ő autista. Nem értem miért kell kinevetni. Ő soha senkit nem bántott még.

- Jaj, bocsánat! Nem tudtam – jött a válasz, és a mobil a zsebébe került. – És a szülei?

- Én vagyok az édesanyja.

- Nehéz lehet.

- Hát az - válaszoltam. – Főleg azért, mert meg kell küzdenem a társadalommal, meg az emberekkel, akik kigúnyolják, mert semmiről fogalmuk nincs. Pedig ez a kicsi emberke mindenkit szeret.

A velem szemben dohányzó nő, csak nézett, csak hallgatott.

 

- Hát tudja, a mai világban vannak fiatalok, akik drogoznak és ők is hasonlóan viselkednek – védekezett az alacsony, barna bőrű, kissé italos férfi, és két lépést tett felém.

- Én azt nem tudom, csak azt, hogy a fiam nem iszik, nem dohányzik, és nem drogozik. Nincs semmiféle káros szenvedélye, ő csak a csokoládét szereti.

 

Arra gondoltam, Enikő biztosan nem társalogna vele. Ő nagyon intenzív érzelmekkel első felindulásból kikapta volna a pasi kezéből a telefont, kitörölte volna, amit benne Csabáról talál és a padra dobva közölte volna a hapsival, hogy mélységesen szégyellje magát.

 

Szerencsére ránéztem az órára és rájöttem, hogy ha nem futunk, lekéssük az Etesi buszt. Elértük, és míg megvettem a jegyeket, volt ideje a férfinak is hogy elérje. Egész úton láthattam őt, ha kinyitottam a szemem és a felgyülemlett könnyeim mögül kitekintettem a világra.

Etesen, a pályánál szállt le.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nagykozár, Pécsi u. 7.

(Pálfi Ibolya, 2013.03.20 14:42)

Ildikó köszöntelek! Ugyan nem adtál hírt arról, hogy letörölte-e a felvételt,de nem ártott volna felhívni a figyelmét, hogy mind ezt a szülő beleegyezése nélkül tette. 28 éves Olivér fiam. 6-16 éves koráig fejlesztő csoportba jártunk. Mindennapos volt a kalandtúra míg célba értünk. Bár merre, ahol megjelentünk az igen szép fiam, másoknak meglepő, sikongatással, ordítással, tolakodó mozgással hívta fel magára a figyelmet.A nagyon gyopáragyú megszólalásokat figyelmen kívül hagytam, néha megjegyeztem, "ha nekem is ennyi eszem lenne én is ilyen hülyéket beszélnék." A legidősebb fiam, aki 1O évvel idősebb, és a középső fiam aki 14 hónappal idősebb, nemtetszésüket a beszólások okán azonnal jelezték. Volt, hogy verekedett is középső fiam, mert Olivért kinevették az osztálytársai. 5 éve történt, Olivér epilepsziás rosszulléte miatt esett, kelt, így a Honvéd Kórházba kerültünk, ahol a folyosón várakozás alatt is rosszul lett, taccsolt, ekkor a nagy fiam elordította magát, hogy hol van egy kurva orvos, mire nagyon gyorsan sorra kerültünk. Valamit ne feledj, kevés nő van aki az árnyékunkba léphet. Üdv. Ibolya

Re: Nagykozár, Pécsi u. 7.

(Ildikó, 2013.03.21 18:12)

Kedves Ibolya!
A férfi nem mentette el a felvételt, ahogy rászóltam és mondtam én vagyok az édesanyja, a mobilt kikapcsolta.
Ismerős a "kaladtúra" leírásod. Volt idő, amikor azt hittem a világot kell megvédeni az én furcsa kicsikémtől, majd átestem a ló másik oldalára és azt hittem a gyerekem kell védeni minden áron,.. hosszú-hosszú folyamat volt míg rájöttem, hogy az embereknek fogalmuk sincs az egészről, azt se tudják mi az az autizmus. A tolerancia csaknem egyenlő a nullával - sajnos! -, mert ha az a férfi egy valóban drogos fiatalnak hitte is a fiam, akkor se kellene gúnyt űzni belőle, hiszen komoly oka lehet annak, ha egy fiatal drogozni kezd.
Az orvosokkal nekem is volt néhány esetem. Sajnos még nekik se nagyon van információjuk arról pl. hogy az autista nem birja a tétlen várakozást.
Még egy éves se volt a fiam, amikor a háziorvos a kórházba küldött, hogy biztos tüdőgyulladása van a gyereknek. Valahogy biztosra vettem, hogy ez nem így van, de hiába. A kórházban a nővér beküldött a rendelőbe, hogy vetkőztessem le a gyereket, mindjárt jön az orvos. Csakhogy 15 perc után se jött. Én meg, mivel féltem, hogy mégjobban megfázik a picikém szépen azt mesélve, hogy mi bizony egy percet se várunk tovább a doktornénire, mert lassan ebédelni kell és itt egyébként se érdeklünk senkit, meg hideg is van... elkezdtem felöltöztetni a gyereket. A nővér a mese elején kiment és mire az ingre került a sor már ott is volt az orvos. :-)
Az utolsó mondatod nagyon sokat segített nekem, és a férjemnek is kimondhatatlanul tetszik. Sok szeretettel üdvözlünk titeket mindkettem! :-)