Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szemkontaktus és az elveszett dolgok

2011.12.23


December 23.

 

 

Tegnap Csabát elvarázsolta Budapest. No, nem maga a város, hanem a közlekedési eszközök. Tamás elmesélte, hogy kívülről fújta a buszok, a villamosok típusát és a metrón, valamint a héven, áhítattal, egyetlen szó nélkül figyelt.

 

A vecsési mamát megpuszilgatta – aki látszólag még Tamást se ismerte meg -, majd kiment a folyosóra és az osztályt lezáró rácsos ajtót nyitogatta a látogatók előtt és után. Amikor itthon kérdeztem, hogy ránézett-e a mama, nem tudott rá felelni. Hát igen. A szemkontaktus hiánya. Pedig olyan sokszor mondtam neki már, hogy a szem a lélek tükre. Most is. Erre jól bele nézett a szemembe.

 

Minap találkoztam egy tanárnővel, aki a tanév végén megkeresett és jócskán megszeppenve mesélte, hogy szeptembertől lesz egy autista tanítványa. Kérte meséljek az autizmusról. Most, hogy összefutottunk elmondta: a szemkontaktus felvételét úgy érte el, hogy vásárolt egy zöld üveggolyót és azt a fiúcskának ajándékozta. Azt mondta mellé:

- Azért adom neked ezt a zöld üveggolyót, hogy akkor is eszedbe jussak, ha nem találkozunk, mert ennek a színe pontosan olyan, mint az én szemem színe. Ezt a golyót minden tanítási órára hozd magaddal.

Azóta minden óra azzal kezdődik, hogy a kicsi a tanárnő szemébe néz, miután a zöld üveggolyót az asztalra kiteszi.


 

Ebből is látszik, hogy valamiféle kézzel fogható dologra van szükség ahhoz, hogy az autistánál eredményeket érjünk el. Sokkal jobb módszerre lelt a tanárnő, mint én. Az én módszerem felejthető, nem kapcsolódik semmiféle tárgyhoz és a sokszor bizony „szórakozott professzor” fiam simán elfeledkezik róla.

 

A szórakozottság egyébként Csabánál másban is megmutatkozik.

Minap ő is gyöngyhímzett (tanítgatom), amikor én is. Egy asztalnál dolgozgattunk, amikor egyszercsak felkiáltott:

- Hozzá varrtam a terítőhöz!

Azt hittem csak az utolsó öltést kell visszabontani. Az egyszerű lesz. Néhány öltés. Nem lesz nagy ügy. A cérna befűzésétől se féltem, hiszen ő nagy gyöngyökkel, nagy tűvel dolgozik, és könnyűszerrel be tudom fűzni majd ismét a cérnát. Tévedtem.  Egy 10 centiméteres darabon varrta a napszövethez a terítőt. Már az első öltéstől kezdve, és mivel a gyöngyfűzésnél a három gyöngyöt kétszer kell levarrni, a visszabontás tovább tartott volna, mint a hímzés, ezért le kellett vágnom az addigi munkáját.


 

Ettől komolyabb volt az az iskolai eset, amikor is kedden nem hozta haza a tornazsákját. Másnap már a buszból láttam, hogy valami gond volt. A tartásáról, az arcáról szinte sugárzott a feszültség.

Az a néhány egyszavas mondat, amivel magyarázni próbálta az esetet nem írta le a történetet a számomra. Az osztálytársai mesélték el, hogy Csabika nagyon ideges volt és se a fizika, se a pályaorientációs órát nem igazán lehetett megtartani, mert nem volt meg a Csaba szerint az ebédlőben felejtett tornazsák. Csaba csak akkor nyugodott meg, amikor a könyvtárban megtalálták a felszerelését. Kiderült, hogy a zsákot már eleve ott hagyta, és már az ebédlőbe se vitte magával előző nap. Jószerivel mindenki a tornazsákot kereste, hogy végre megnyugodjon az én feldúlt csillagküldöttem.

 

Különösebben nem kell ecsetelni számomra a helyzetet. Szinte látom. Jól ismerem az „elveszett valami” szindrómát. Volt éppen elég és van is benne részem szinte naponta. Mindig van valami, aminek vagy lába kél, vagy megszökik, elveszik, vagy éppen teleportálódik. Ilyen eltűnések mindennaposak legyen szó fakockáról, gombról, golyóról vagy könyvről.

Vannak napok, amikor kiválóan el van egy teljesen felfordult lakásban, ha azt a kupit ő maga alakította ki, mert tudja, hogy milliónyi mütyürjei éppen merre találhatók. Csak akkor van baj, ha ebbe a káoszba valaki belenyúl – mert szeretne leülni az ágyra -, vagy az egyik gurulni képes tárgy meglép, akkor aztán kitör a botrány. A felfordult világrend miatt, aki csak a környéken él és mozogni képes annak bizony keresnie kell. Mindegy mit csinál éppen, azt fel kell függesztenie, mert feszültségtől izzik a levegő.

 

Vannak azonban olyan napok, amikor valami egészen más dologba feledkezik bele az én tündérem, és eszébe jut (ki tudja melyik elhangzott szó juttatja az eszébe, vagy miért villan fel elméjében éppen az a tárgy), hogy pl. az egyik elemlámpáját már régen látta (lehet persze ez bármi más tárgy is). Megesett kétszer – többször nem, mert tanultunk az esetből -, hogy este, lámpaoltás után kezdte, hogy nem tudja hová tette valamelyik kincsét.

- Most már aludni kell kicsim – mondtam – majd holnap megkeressük.

Elhallgatott, én meg elaludtam, de úgy tizenegy tájékán arra ébredtem, hogy dobálja magát az ágyban, hatalmasakat sóhajtozik. Meg is rémültem, hogy tán valamije fáj, de csak az volt a baj, hogy: „A kék könyvnek már ámen.” Résnyire nyitott szemmel irány a lámpakapcsoló és indult a keresés.

 

Ilyen – az átlagember számára pitiáner – dolog miatt órákat… napokat képes agyalni. A soha elő nem került, valóban elvesztett tárgyait számon tartja. Ahogy telnek az évek, egyre bővül a listája: egy radír, ceruzafaragó, szürke ceruza, kicsi piros labda, földrajzkönyv, történelem munkafüzet. Ezekről azután történeteket talál ki, hogy konkrétan hová máshová kerülhettek, ha már elhagyták őt. Vannak napjaink, melyek az elveszett tárgyakról szólnak.

 

Az ilyen, és hasonló „dilis” napok mindig többet darálnak le belőlem, mint egyébként azt, a múló idő természetes módon tenné. Olyan ez, mint két malomkő között őrlődni. Nem szökhetek meg. Meg kellene szoknom.

Nehéz.

Egyrészt megtanítani őt a társadalmi szokásrendszerre, azt elfogadtatni vele, másrészt megtanítani a társadalmat az autista világára, és azt velük elfogadtatni.

Egyik se egyszerű, bár az utóbbi sokkal nehezebb.

 

Szeretni őt a világ helyett is, miközben csak nagyon ritkán mutatkozik meg felém az ő szeretete.(Olyan érzés ez, mint amikor rámosolygunk valakire, de ő csak minden tízedik mosolyunkat viszonozza.) Ezekből a ritka pillanatokból kell táplálkoznom hónapokon át, amíg nem kapok egy újabb biztató jelet.

 

És ezzel így van minden autistát nevelő szülő.

Nagyjából.

Miközben a malomkő megállíthatatlanul, rendületlenül forog tovább.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.