Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Úgy beszélgetnék Veled!

2013.12.06

 

December 6.

Édes Kincsem! Drága kicsi gyermekem! Igen. Ha megérem és te is középkorú leszel, akkor is azt fogom Neked mondani: Kicsim. Pontosan úgy, ahogyan Enikő és Tomi hívták egymást.

A hajnal a csöndé. Alszol és tudom, ha felébredsz, már nem sírhatok.

Csak ülök itt a hideg előtérben a gép előtt és csorognak a könnyeim. Lassú, majd gyors gondolatok. Életképek jönnek és mennek. Gyerekkorom. Álmodozások. Hitek, elvek. Majd az a tíz év, amikor hárman voltunk: Ati, Encsi meg én. Aztán jött Tamás, mint valami megmentő, utána meg Te, aki gyökerestől megváltoztattál mindent. Felforgattad az addigi állóvizet és minden… az egész világ egy egészen új oldaláról – olyanról, amiről addig halvány fogalmam se volt - mutatkozott meg. Észre se vettem, hogy mindig feladom. Mindig meghunyászkodva vonultam vissza és nézhettem, ahogy mások gondtalan életet élhetnek. Annyira fáj! Mégse tudok kibújni a bőrömből és nem és nem bírom megtenni, hogy ne vonuljak vissza.  Aztán eljött az a reggel, az az átkozott Húsvét, amikor a világ a legaljasabb, a leggonoszabb oldalát mutatta meg.

Ezek mind jönne, ahogy eltelnek az órák, míg alszik a város. Ilyenkor mindig elérek egy mélységi pontot, ahol valami titkos nyomásérzékelő lehet elrejtve, mert elindul a könnycsap és hosszú-hosszú percekig nem lehet elállítani. Mint egymásra halmozott súlyos ládák, úgy nyomják szívem a tragédiák.

Hiába kérdezem Istent: Miért? Miért Uram?

Hallgat.

Elvesznek a barátok, elvesznek az ismerősök, a rokonok, a szomszédok.

Végül semmi nem marad, csak a száraz homok és én szomjazom.

Kedden azt kérdezted Kicsim, hogy miért megyünk a Bíróságra. Szépen elmeséltem, mint egy mesét és Te azt mondtad, amikor kérdeztem érted-e, hogy: Aha!

Minden úgy lesz, ahogy eddig. Ugyanúgy a szüleid maradunk, ugyanúgy mi fogunk dönteni, mi fogunk intézkedni, ahogyan eddig is mindig. És Te, ezt elfogadtad. Kérdeztelek, el tudnál-e menni iskolába egyedül, tudnál-e munkába járni, tudnál-e számlát nyitni, vagy vásárolni. Nem volt a válaszod, és úgy tűnt megértetted, miért kell ez az egész gondnokság alá helyezés, de én már ebbe se vagyok biztos.

Amikor szerdán külön padon kellett ülnöd, szembe a bírónővel, mi meg oldalt, az ügyvéd is, olyan magányosnak láttalak, mint eddig soha.

Elsírtam magam, amikor néztelek, a bírónő meg kihirdette a kizáró gondnokságot. Te nagyot ásítottál, és akkor tudtam, hogy ami zajlik körülötted az olyan értehetetlen a számodra, mint számomra az, hogy miért büntet Isten engem, amikor pedig mindig igyekeztem a lehető legjobbnak lenni. Nem csaltam, nem hazudtam, nem loptam, másokon át nem gázoltam…

Hát akkor miért Isten?

Mintha egy kiképző tábor lakója lennék, ahol szíveket törnek, lelkeket szaggatnak, és törnek be, hogy ne tegyen semmi mást csak hajlott háttal teljesítse a parancsokat.

Tudtam, hogy mi fog következni, tudtam miért kellett ez az egész. Mégis más volt ott ülni, nézni Téged és hallgatni az ítéletet.

Jó volna Veled megbeszélni, de téged ez nem érdekel. Te úgy vagy boldog, ahogy berendeztük az életed. Örülsz a legkisebb Mikuláscsomagnak, a másik ember nevetésének. Nem kellenek neked nagy tervek, csak menjünk Etesre, hogy zavartalanul játszhass az ottani gép régi játékaival.

Amikor még pocaklakó voltál, arról álmodoztam, milyen gyönyörű leszel. Okos és kedves. Arról fantáziáltam, hogy Te leszel majd, aki a világot megváltoztatod valami nagyszerű találmánnyal, aztán éled a többség mindennapi életét, miközben utazgatsz és megismered majd Isten Földi világát.

Gyönyörű lettél. Bizonyos dolgokban tényleg okos. Kedves vagy, mindenkit szeretsz, csak azoktól félsz, akik kiabálnak.

Most viszont le kellett mondanom arról, hogy találmánnyal változtatod meg az emberiség mindennapi bezártságát, mert a lelked mélyére te magad vagy bezárva. Nem akarod a többség mindennapi rutin életét élni, nem akarsz utazni, egy csomó dolgot nem is akarsz megismerni, amit Isten vagy az ember erre a világra hívott.

Inkább tervezel a gépen ismert épületek alaprajzával játékpályákat. Inkább tekered órákon át a dodekaédert, amin a csillagok régóta el vannak csúszva és csöndes tekergetéssel töltöd el napjaid, azzal a céllal, hogy a csillagok egyensúlya ismét a régi legyen.

Inkább érdekel, hogy ha már holnap menni kell iskolába – mert a Földrajz tanár vállalta, hogy lyukas órájában téged tanít -, meg az, hogy utána miért kell menni megint a Bíróságra, és miért a Nyugdíjintézetbe? Ha meg menni kell, mert elhiszed nekem, hogy muszáj, akkor mikor érünk haza, hogy a kedvenc dolgaiddal foglalkozhass minél hamarabb.

Beszélgetnék veled Édes Angyalom, de az első öt perc után blokkolsz, és azt mondod, zavarlak, mert olyanokat kérdezek, amire Te nem tudod a válaszokat.

Talán majd egyszer. Talán eljön a nap, amikor kinyílsz a világ felé is, nem csak a belső világodban élsz, és talán elolvadod egy napon, hogy édesanyád mennyire epekedett beszélgetni az ő kicsi Tündérével, ahogyan beszélgetett csaknem huszonnyolc éven át szöszi lányával.

Tudd Kincsem, hogy nagyon szeretlek, és nagyon vágyódom hallani a hangod, látni a mosolyod, pontosan úgy, ahogy Enikőt és Attilát is szeretném látni és hallani.

Nem hittem volna, hogy ennyire fájdalmas a végtelen szeretet.

November 24.

Drága Fiam, Csaba!

Tegnap, lefekvés előtt még megnéztem egy kisfilmet. Az új medicina készítette. Az autizmus kialakulásának miértjeiről próbált képet alkotni. Azt tippelik, hogy a rémület és a düh együttes átélése az, ami okozza.

Emlékszem – kétéves lehettél – viharos éjszaka volt. Hatalmas villámokkal. Sírtál, amikor felébredtél és azt kiabáltad: „Bejönnek az ablakon a fák!”

Az ágyad mellé térdelve próbáltalak megnyugtatni.

Tegnap, amikor lefeküdtünk erről kérdeztelek, de Te nem emlékeztél. Azt mondtad csak arra emlékszel, hogy féltél az ágy karfájától, de azt az ágyat már kidobtuk, és a televízió piros készenléti lámpájától is féltél. Olyankor átjöttél a mi ágyunkba, de volt, hogy ott is féltél és akkor visszamentél a saját ágyadba. És azt is elmondtad, hogy többé már semmitől se fogsz félni, vagyis hát: reméled!

Eszembe jutott még – tudod az ember kutat az emlékeiben, ha magyarázatokat akar -, az a nap is, amikor anyáéknál megrémültél a kutyától és sikítva rohantál be a szobába. De ezt este már nem mertem szóbahozni, mert éreztem rajtad a feszültséget. Mindig az leszel, ha valaki sokat kérdez.

Most mosolygok, mert eszembe jutott a gondnokság alá helyezésed első tárgyalása. A bírónőre rászóltál úgy a hatodik kérdése után: „Patrícia! Most már elég legyen!”

Kicsi Tündérem!

Nagyon sokszor vágyom arra, hogy beszélgessek Veled!

Kicsikém! Olyan sok gondolatom van, amit jó volna megbeszélni Veled, de nem lehet, mert Te, autista vagy, ami azt is jelenti, hogy a sajátosan bájos kisgyermeki világodban élsz. Ebbe a világba sokszor betör a környező meg nem értett világ, és olyankor mindig türelmetlen, ideges leszel. Ha kérdezlek többször felháborodsz: „Beleszóltál a játékomba!”

Tudod Kincsem, azokat, akik keveset látnak, érzékelnek az ocsmány világból, és hisznek még a mesékben, meg a csodákban, azokat naiv embereknek nevezi ez az egyre jobban az aljasságba, az erkölcstelenbe csúszó világ.

Te ennek a világnak a szemében egy túlzottan is naiv emberke vagy.
Hát igen!

Ha mondjuk, valaki tettleg bántana, Te nem ütnéd vissza, és még magadat vádolnád, hogy biztosan felidegesítetted őt valamivel, még te keresnél neki felmentéseket. Inkább ütnél magadra, mint hogy kezet emelj bárkire.


November 25.

 

Kincsem! Olyan nagyon jó, hogy itt vagy velem. Ha Te nem lennél, már bizonyosan én se taposnám lábammal ezt a földtekét. Főleg most, hogy Enikő elment… ahogyan elment… szörnyűség… kín… örökké fájni fog. Jaj, Istenem! Mindig fájni fog! Ki tette ezt velünk?

Olyan jó volna megbeszélni Veled! De nem lehet.

Ha sírok, akkor nevetsz. Tudom nem azért, mert érzéketlen vagy… bár hiába tudom… akkor is fáj! Annyira nagyon fáj, amikor könnyes szemmel rád nézek és látom arcodon a mosolyt. Elmondanám, de Te azt mondod, nem a fájdalmat neveted, hanem ahogyan sírok, ahogyan olyankor veszem a levegőt.

Istenem segíts!!!

Hiába szólítom. Nem segít. Ő se segít.

Akkor ki az, aki segít?

Nincs olyan. Nem jár a Földön… de úgy érzem a túlvilágon se!

Jó, hogy itt vagy Csabám! Azért mégis nagyon jó.  Kapaszkodom beléd, és Te, kapaszkodsz belém. Kapaszkodók vagyunk. Kellesz! Jobban, mint a víz… Még akkor is, ha kinevetsz. Jó, tudom! Nem nevetsz… megmosolyogsz. Azt mondod a férfiak nem sírnak. Tudom, ezt Enikő tanította neked. Amit ő megtanított, az benned maradt. Mintha szentírás volna. Kicsike voltál, amikor arra tanított, hogy a cipőfűzőt be kell gyömöszölni a cipőbe. A múltkor a szívem majd megállt, amikor az úton átkelve, éppen az út közepén akartad begyömöszölni a kiszabadult fűzőt.

Magányos vagyok. Kétségbeesett, miközben fogom a kezed.

Csak az tart még itt, ami Te vagy. Az őszinte lelked, amit néha fölém magasodó, óriásnak látok, mert bölcsessége mindenek fölé emelte. Pedig semmi kedvem a behunyt szemű, semmi igazat meglátni nem akaró emberek világában maradni. Hiszen ez az a világ, éppen ez, amelyik Téged mindenben akadályoz. Kinevet, kigúnyol. Látni se akar. Teherként tekint, eltartottként, aki részt venni, hazug, olcsó kis játékaikban képtelen.

November 26.

 

Kicsim! Te nem kellesz ennek a társadalomnak. Ennek nem. Téged nem lehet úgy manipulálni, mint a többséget. Hozzád más módon lehet közel férkőzni. Nem tudják hogyan. És bizonyos szempontból örülök ennek. Azért örülök, mert ilyen formán nem lehet beléd elültetni félelmeket, mert Te kicsim nem figyelsz oda olyan dolgokra, mint a burkolt leértékelés. Igaz, ha nem dicsérik meg az erőfeszítéseid, az nagyon el tud kedvetleníteni. Vagy ha mondjuk rossz a géped az adatbázis kezelés órán, akkor roppant módon ideges tudsz lenni.

Elmondanám Neked, ha értenéd. Megbeszélném Veled, hogy leírhatatlanul fáj, ami Veled történt és történik.

Milyen más lehetnék itt, így magammal elbeszélgetve, mint őszinte?

Tudod, kincsem hibásnak érzem magam. De nem csak önmagam vádolom. Haragszom édesapádra is. Azért érzem ezt, mert ő soha nem lépett, hogy a Te jogaid érvényesüljenek. Mint ahogyan soha nem lép abban se, hogy be legyenek szigetelve a nyílászárók, csak szavak röpködnek a lehetőségekről. Ő ilyen. Reggel elmegy dolgozni, este hazajön, és úgy érzi ez is elég ahhoz, hogy éljünk. Ha szóvá teszem, hogy ez kevés azt mondja: cseréljünk.

No, ettől szoktam a falat kaparni.

De ha Ő ilyen, ha csak adta alám a lovat, akkor nekem kellett volna lépnem. Minap is mondtam neki sírva, hogy nem tettem eleget, mert nem volt senki mellettem, amikor tenni kellett volna. Azzal szerelt le, hogy sokat tettem, meg azzal, hogy a végső elszámolás még nem érkezett el.

Hogy mit kellett volna még tennem?

Kikaparni mindazok szemét, akik ilyen-olyan indokkal kirekesztettek téged és bennem meg a bűntudatot táplálták. (Ó, de sok vak, vagy félszemű járna ma Salgótarján utcáin!)

Az volt a legmegdöbbentőbb, amikor valaki azt mondta nekem, hogy örüljek, hogy egyáltalán befogadták infantilis gyerekem, és hogy hálásnak kellene inkább lennem, mint lázongok, hogy a többi szülő eltűri, hogy a gyereke osztályába jársz.

Mintha csak direkt, a világ bosszantására Te akartál volna autista lenni. Vagy én akartam volna játszásiból kipróbálni, hogy meddig lehet az úgynevezett átlagemberek idegeit borzolgatni egy autista gyermekkel. Mintha fizetést kapnék ezért a kísérletért, hát pontosan úgy beszélt velem az a nő. Ő volt a jóságos, én meg az elvetemült.

Míg pocaklakó voltál álmodoztam Rólad. Természetesen jóságos, egészséges, szép voltál ezekben az ábrándokban. Olyan megértő ember, akit mindenki szeret. Amikor korán érkeztél – orvosi műhiba, vagyis hát a már akkor létező nemtörődömség, szakmaiatlanság miatt – én beszéltelek rá, hogy küzdj, harcolj az életért. Kértelek, hogy maradj velem.

Csábítottalak versekkel, mondókákkal, dalokkal. Azt meséltem, hogy az élet szép, telis-tele van csodás tájakkal, furcsa élőlényekkel, álatokkal, gyönyörű virágokkal és sokszor látható a kék égbolton szivárvány.

Bűnös vagyok. Elhallgattam előled a rossz dolgokat.

Maradtál, itt élünk.

Most itt állok bűnöm súlyával. Vívódok a romlott és az igazember között.

Őrlődök.

Mit tegyek? Úgy, de úgy megbeszélném Veled!

De nagyon jó volna, ha megmondanád, hogy szerinted mit kellene tennem!

Ha harcolok a törvénybe foglalt jogaidért, akkor mindazon embereket tönkretehetem, akik ebbe az oktatási rendszerben közvetlen akadályai fejlődésednek, de akik valószínűleg (bár ebben nem vagyok egészen biztos) csak kiszolgálói az igazi okozóknak.

Ha nem harcolok és más alternatív lehetőségeket keresek, akkor ismét, és megint Te kerülsz hátrányba. Megint nem kapod meg, ami járna, ha ez a világ valóban az emberségen alapulna.

Dobjam el a megértő magatartásom, és poroljam le kardom, vagy megint fújjak visszavonulót?

Ez itt a nagy kérdés.

Igazából azt látom, hogy azok érvényesülnek, akik nem igazán törődve másokkal, átgázolnak az akadályokat jelentő embertársaikon és úgymond új életet kezdenek. Akik meg nem akarnak embereket tönkretenni, azok szenvednek, vívódnak.

Kétféle személyiség lakik bennem.

Az egyik lebeszél, mert nem szabad rossznak lenni, a másik meg fújtat a méregtől és azt mondja: hagyod elterjedni a cinkosságot, a jogtalanságot és segíted még romlottabbá tenni a világot. Asszisztálsz ahhoz, hogy a rossz úton haladó, a jogszabályokra fittyet hányó a helytelen úton maradjon.

Hány átok fogja érni a fejünk, ha elkezdem kinyitni a szám?

Jó volna valami transzcendens védelem a családra, a házunkra, mielőtt belevágunk a „rothadó tökbe”, amely „tök” már több helyen is rothadni kezdett.

Jaj! De nagyon jó is volna megbeszélni ezt veled kicsi fiam!

 

November 29.

Kincsem! Aki nem ismer meg téged (mert nem érdekli, mert lusta… mindegy), az nem fog semmit érteni, ami veled kapcsolatos. Kérdezni se tud, fogalma se lesz mi az, amit Te tudsz, milyen az a világ, amelyben élsz.

Hiába beszélek ezeknek az embereknek, hogy nem csak téged, és ezzel a mi családunk egészét zárja ki az egyébként a többség által élt életből, hanem önmagát is kirekeszti az életnek egy olyan aspektusából, amit csak és kizárólag egy autistával élhet meg, de amely segítené őt, hogy a meg nem értett fiatalokat egyszercsak mégis megértse.

Igazából segíteni szeretnék, de mára már annyira fáradt vagyok, hogy sokszor csak legyintek, és nem szólok semmit, csak ott hagyom az illetőt.

Azért lássuk be, hogy hosszú idő tizenöt évnyi szélmalomharc, szép szóval való rábeszélési próbálkozás!

Persze voltak sikerek. Kevés ember, de ők azóta is emlegetik, hogy mennyire jó, hogy megismerhették az életnek ezt az oldalát.

Azért kár, hogy leginkább kudarcos napok szegélyezik az életünket (én örülök minden apró sikernek), amikor sehogy nem sikerült a lelkekre hatni. Tizenöt évet emlegetek, mert hároméves voltál, amikor kiderült: baj van veled.

Baj? Mihez képest baj?

Ha mondjuk, egy olyan világban élnénk, ahol nem baj, ha őszintén kimondjuk, hogy büdös a hajad, ideje volna megmosni, vagy kapj be egy rágót, mert szájszagod van (és lehetne sorolni) és mindezt nem utálat, hanem jó szándék kísérné, vagyis más szabályok mentén építettük volna fel világunkat, akkor nem volna az autistákkal ennyi „baj”.

Azt, hogy fentieket nem mondjuk ki, jótékonyan szocializálódásnak nevezzük. Röhögnöm kell, mert aki nem mondja ki az frusztrált lesz, vagy kurvára rosszul fogja érezni magát.

Azt mondják a baj, bajt szül, meg hogy nem jár egyedül. Hát igen. Egyikből jön a másik, mintha csak felállított dominók lennének, melyek eldöntik egymást.

Kiköszörülni egy hibát, betapasztani egy rést, melyet a világban létező embertársak okoznak az autista életében (az ő családjáról is beszélünk) kemény feladat. És nincs vége, amikor az egyiket sikerül, jön a következő.

Látom, érzem, tudom, hogy mire lett volna – és ma mire volna – szükséged, de a világot nem tudom megváltoztatni. Tanítalak alkalmazkodni, de mit sem ér, ha mára nyilvánvaló lett, hogy az alkalmazkodást csak tőled várják el, és ők meg hajlíthatatlanok minden változtatásra. Hiába próbálom az „illetékeseket” meggyőzni, süket fülekre találok.

Sokszor próbálom elbohóckodni a dolgokat, amikor kiborulsz valami csekélységen. Viccesen felfogni számomra lényegtelen dolgokat, melyeket te véresen komolyan veszel. Olyankor mérgesen azt mondod: És te meg kinevetsz! Aztán minél jobban nevetek, annál inkább múlik a feszültséged és már te is nevetsz. Neveted, ahogy nevetek. Sajnos nem mindig sikerül így oldani a feszültségeket, mert amit elvesznek tőled, az fáj nekem és nem vagyok egy örökké humorizáló személyiség. Sőt!

Ha nevetek, ha dühös vagyok, az elszenvedett hátrányokat minduntalan lenyelem. Már mennyiséget se lehet mondani, mennyit nyeltem, mert mások érdekeit néztem, meg azt, hogy ne okozzak másoknak bajt. Minél többet nyeltem, minél több dolgot nem mondtam ki, annál több betegség indult el bennem. Nyilvánvaló, hogy a test és a lélek kapcsolata működik. És ha jó vagyok, mert másokra tekintettel vagyok, akkor a Te, vagyis hát a mi érdekeink sérülnek. És csak nyeltem és nyeltem és megbetegedtem.

No, ezt kellene most semlegesíteni. Kicsi fiam, te azt kívánod, hogy kilencven éves koromig éljek. Nem fog menni, ha nem kezdem el kibeszélni magamból mindazt, amit nem tudok megemészteni, ugyanis, ha tovább tűröm a mellőzést, a jogtalanságokat, az embertelenséget, amit ellened elkövetnek, az meg fog ölni engem. És ha megöl engem, akkor az, rövid idő után megöl téged is.

 

November 30.

Amikor letelik az idő…

Egyik este felszaladt… jaj, bocsánat Csabinkó! Nem szaladt (tudhatnám, hogy ezért a szóért azonnal ugrasz, ha valójában nem szaladt), hanem feljött Kati, aki gyerekkori barátnőm. Rég volt nálunk, és Te is nagyon szereted, ha itt van, arról nem is beszélve, hogy érdeked is, mert minden alkalommal hoz Neked valami különleges finomságot. Szóval jól elvagytok, mégis amikor a látogatás negyvenedik percében azt találta mondani, hogy „még egy kicsit maradok” megpecsételődött a látogatási idő.

Hiába mondtam Katinak, hogy ne mondjon időt. Mondott, és amikor letelt a 10 perc, te jöttél és közölted Katival, hogy mennie kell. Jaj, nekem! Kati ügyesen kialkudott még 3 percet, de utána a sarkába voltál, szigorú ellenőrzéssel, és mennie kellett. Szerencsére ő tudja, hogy nem vele van bajod, és a busz is indult, amivel hazautazott.

Hiába, no! A kicsit maradok, kicsit pihenek, kicsit tanulok, kicsit ez, kicsit az… ilyen nem létezik a Te autista szótáradban.

Faggattalak róla és végre közölted, is azt a rövidke információt, hogy a „kicsi” kevesebb, mint egy perc, és lezártad az ügyet azzal, amit én szoktam mondani, ha már századszor kell valamit elismételnem, megerősítenem, hogy: „Túl van tárgyalva”.

Hát igen! Az autizmus ilyen. Pedig jó lett volna egészen körbejárni a témát és beszélni az átlagemberekről. De beszélgetni csak arról szeretsz, ami téged érdekel.

Nálad az időkorlátok megadásakor beindul a biológiai stopperóra és kőkeményen betartandó, ha már egyszer elhangzott. Akár az idő, akár a kimondott szó legyen is ebben a lényeg, betartani kötelező. Lehet törölni, lehet alkudni, de az már a „megváltoztattam” beismerő vallomással együtt kezelhető csupán.

Mondd el nekem Csabikám, hogyan kell egy autistával megértetni, hogy nem illik a vendéget hazaküldeni, mert akkor megbántódik, és azt hiszi, nem örülsz neki!  Számodra az én szavamtól sokkal erősebb késztetés, a kiszabott időkorlát betartása. Ha azt mondja valaki, hogy pár perc, akkor nincs gond, mert nincs pontos határ megadva, akkor nem indul be az a bizonyos belső másodpercmutató és nem kezdi el kényszeresen mérni az időt.

Én értem Kicsi fiam, értem én! De mások is értik?

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.