Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


"Vétkesek közt cinkos, aki néma"

2013.12.02

November 30.  Etes

Reinkarnáció?

Míg vártam, hogy lefőjön a kávé, az ébrenlét és az álom határán máris azon agyaltam, hogyan kellene, miként volna lehetséges úgy tovább léteznem, hogy az másoknak is jó legyen. Akkor tört föl valahonnét a köldököm környékéről (miért éppen onnét?) egy furcsán „csattanó”, kissé türelmetlen kérdés: „Miért akarsz te mindig úgy élni, hogy az másoknak is jó legyen?”

Nem tagadhatom, hogy a kérdés megütött. Olyan volt, mintha nem is belőlem jött volna. Fölnéztem, mert félig még szunyókáltam anya konyhaasztala mellett, annyira nem hittem el, hogy ez a hang én magam voltam.

Míg prüszkölt a kávéfőző, míg lecsorgott az ébresztő nedű, azalatt évek pörögtek le gondolataiban, mint talán haldokló előtt életének fontos történései.

Mióta eszemet tudom, mindig másokon akartam segíteni. Másoknak lehetőséget adni, hogy alkotásaikkal az olvasók elé jussanak, rendezvényeken a befutott, vagy a tehetséges, de még nem ismert írókat, festőket nyomtam az újságírók, riporterek kezei közé, mondván ők azok, akik érdemesek a figyelemre, én itt csak asszisztálok. „Ez még nem is volna hiba.” Mondta erre megint az előbbi „valaki”. „A baj ott van, hogy mindeközben leértékelted önmagad.”

Hoppá!

Bizonyos, hogy nem bolondultam meg? Mint egy skizofrén. Mi ez a két személyiség?

A kávét becukrozni, keverni, kiönteni, inni.

Elő a füzettel, tollal, szemüveggel!

És írtam. Tíz oldalt írtam. Háromkor keltem és hatóra lett, mikor pontot tettem mondandóm végére.

Ami a két időpont között zajlott a fejemben és a fejem meg a kezem között, azt ő, az a „valaki” , az az egyébként hallgatag „én” diktálta.

Azt olvasom szinte minden erről szóló írásban, hogy azért születünk újra, mert az előző életünkben nem tanultunk meg valamit. Vissza kell jönnünk – mint valamely tantárgyból megbukott tanulónak -, hogy egy új életben, új lehetőséget kapva kiköszörüljük a csorbát.

Ha megtanuljuk, és már nem marad a lélekben semmi iránt emésztő vágy, ami ide visszahúzza, akkor többé nem kell leszületnünk.

Ha létezik a reinkarnáció, ha létezik „osztályismétlés”, új lehetőség, akkor valószínűleg nekem vissza kell majd jönni. Pedig lelkem mélyén egyáltalán nem vágyódom vissza erre a „pokol felé tartó vonatra”.

Ám van egy mindent elemésztő vágyam, hogy ölelhessem még, dédelgessem még elveszett lányom, hogy játszhassak az ő gyermekével, hogy átéljem a lányom boldogságát és mindazt, amit egy lány életének a figyelemmel kísérése jelent egy anya számára… szóval, ha létezik, akkor a túlvilági bíróság bizonyosan vissza fog küldeni.

De nem csak emésztő vágyaim vannak, melyek valószínűleg visszavetnek majd a mindent átható boldog harmóniából. Vétkeim is vannak, melyek kivetnek majd onnét engem. Már előre félek, hogy megint mit fognak nekem ajánlani, mire kell majd vállalkoznom, amikor visszaparancsolnak ebbe a hibásan működő emberi életbe.

Nem kell ahhoz új élet, hogy ismételjek.

Ez az egész roppant nevetséges. Nevetséges, mert annyira egyszerű, annyira nyilvánvaló, hogy nem értem, miért csak most, ötvennégyévesen döbbentem rá. Az az én vétkem, hibám, amit mindezidáig erénynek hittem.

Most abban reménykedem, hogy mivel rádöbbentem, kijavíthatom a bennem rosszul működő programot. Ha kijavítom hibás működésem, akkor talán elérhetem (talán…talán…), hogy ölelhetem odaát a lányom (aki ki tudja ki volt nekem az ezt megelőző életemben) és rosszul felfogott emberszeretetem miatt már nem küldenek vissza.

Mert erre döbbentem rá: rosszul szeretem az embereket. Rádöbbentem, hogy már ebben az életben is ugyanazokat a hibákat vétem, újra és újra megismételve.

December 2.

És ez nyomaszt. Ugyanis önmagunk lebecsülése, értéktelenebbnek való kimondása másoknál ugyanolyan vétek, mintha ugyanezt másokkal tennénk meg.

Igen, igen!

A kishitűség ugyanannyit nyom Isten igazságának a mérlegén, mint a túlértékelés, a beképzeltség. Ezek csupán csak az érem két oldala. Érdekes, de a végeredmény mindkét esetben ugyanaz, még ha a hozzá vezető út egészen különbözik is. Hát nem? Végül mindegy, hogy egy pontról indulva a Földtekén, dél vagy észak felé indulunk is, ha ugyanarra a helyre kell visszajutni. Ha magunkon nem segítünk, ki segít?

Be kell látni a hibáinkat ahhoz, hogy változtatni lehessen. Az én hibám az, hogy minduntalan mások gondjaival törődtem, csak azért, hogy ne kelljen a sajátommal foglalkoznom. Igazából ez még nem lenne baj. Azzal együtt okoz gondot, ha ez minden esetben így zajlik le, mert az önmagam becsapása, ha azt mondom egy életen át, hogy amaz fontosabb. Ebben az életben egymásért vagyunk.

Olyasmi lehet ez, mintha folyton takarítanám a társasházunk lépcsőit, miközben a lakásom rendetlen. Az ellenkezője ugyanaz: ragyog a lakás, az ajtóm előtt meg hegyekben áll a kosz.

Meg kell találni az egyensúlyt.

Ez lehet az én reinkarnációs vétkem. Mármint, hogy látom ugyan a helyes utat, megláttatják fentről velem a visszaéléseket, a hibákat, a csalásokat és én mégse viszem végig az ügyeket.

Mindent félbehagyok, azzal a felkiáltással, hogy féltem azokat, akik a folyamatban részt vettek. A sajnálat az, ami rossz tanácsadó. Hát nem? Ha igaz ez a szerelemre, mármint, hogy ne járj senkivel, csak azért mert sajnálod (vagy ne menj hozzá feleségül), akkor igaz ez az élet más területein is, főleg akkor, ha menet közben sehogy nem tudod rávenni a résztvevőket, hogy maguk lépjenek az igaztalan ügyek ellen.

Ki szeret jobban? Az, aki pénzt ad az éhező koldusnak, mert sajnálja, mert úgy érzi, jósága abban nyilvánul meg, ha odaadja a zsebében csörgő aprót, pedig tudván tudja, hogy megint italt és nem kenyeret fog venni belőle a kéregető? Vagy az, aki megveszi a kenyeret és a koldusnak adja?

De tovább megyek! Aki bármelyik cselekedetet hosszú éveken át űzi, az igazán szeret? Az együttérzés, a mások megsegítése nem azért történik-e, hogy addig segítsünk, amíg talpra nem áll az illető? Mert szerintem igen. Ha viszont azt látom, hogy már sokadik éve űzi a koldulás szakmáját az az ember, akkor el kellene gondolkoznom, hogy a megsegítések tán éppen hátráltatják abban, hogy rákényszerüljön segíteni önmagán. Beleragadt a kéregetés csapdájába a mi koldusunk, hiszen rájött, hogy annyit mindig kap, hogy elvegetálgasson, és már eszébe se jut, hogy másként is lehetne élni.

Mi meg elhessentjük a gondolatot, hogy inni fog megint, mert mi kenyérre adtuk a pénzt, és az már nem a mi döntésünk, hanem koldusunk „keresztje”, hogy a lehetőséget mire használja.

A rosszul működő civilizációnkban hasonló a szituáció. Ha azt mondom: nem győzhetek, mert ők erősebbek, őket védi a törvény, ők összefonódtak és egymást jól védik, akkor nem láttam meg a dogok lényegét.

A társadalom ugyanis mi vagyunk.

Tőlünk függ, hogy kik a vezetőink, mi ültetjük őket a Parlament bársonyszékeibe, akik majd minket képviselve olyan döntéseket hozhatnak, melyek meghatározzák mindennapjainkat. Dönthetnek életünk milyenségéről, minőségéről.

Ha engedjük ezek után, hogy nem azt tegyék, amivel megbíztuk őket, ha engedjük, hogy ellehetetlenítsék az életünket, önmaguk életét pedig egészen fényűzővé teszik; ha arra hivatkozunk, hogy nem tehetünk semmit, akkor a kishitűség uralta el életünket. Ha meg önteltség uralkodik bennünk, akkor a büszkeség az, amely nem engedi kimondani: tévedtem, ez a tag visszaél a hatalmával, azzal a hatalommal, amivel éppen én ruháztam fel. (És nem ruházzuk meg!)

Mindezek a dolgok megakadályozzák, hogy önmagunk ítéletében harmóniában élők legyünk. Ha mi is összefonódnánk, akkor „hathatnánk” a jogalkotókra és nem adnánk pénzt a koldusnak „kenyérre” (hosszú éveken át), hogy utána ne kérjük számon mit cselekedett vele.

A társadalom mi vagyunk. Legyen kishitű, önérzetes, öntelt vagy bármi harmóniában élő. Hatunk egymásra. A passzivitással is. Aki nem hisz, vagy nem bízik önmaga erejében, vagy azt látja, hogy mindazok, akik körötte élnek a cél előtt mindig megtorpannak, visszavonulnak, az csak legyint és visszavonul kuckójába, kényelmes foteljébe és onnan szidja a politikusokat.

„Ez a te kereszted barátocskám!”

Pedig nem.

Mindannyiunk keresztje.

Engedjük elsüllyedni őket a nemtörődömségbe, engedjük összefonódni, cinkossá lenni: „Tegyétek csak, majd Isten elszámoltat!”

Isten engem is el fog majd számoltatni, hogy mire használtam most kapott életemet. Ezt a ki tudja hányadik lehetőséget. És nem lesz kegyelem, mert eddig én is hasonlón cselekedtem.

Nincs ezen mit szépíteni.

És ezt a felismerést ez a hajnal hozta el.

Hasonló reakcióim voltak, lesütöttem a szemem, amikor láttam, hogy a cégvezetés jutalmat oszt maga között, bulit szervez köreinek, miközben a kétkezi munkás felé azt közvetítik: nem jól dolgoztatok, veszteséget termeltetek (hogyan?) nincs pénz, és ha ez így megy, akkor jönnek az elbocsátások. (Mi ez, ha nem lelkiismeret furdalás ébresztés, és félelemkeltés?)

Visszavonulót fújtam, amikor pedig jól szájon kellett volna vágni az orvost, aki azt merészelte mondani a világra készülődő fiamra: „Ebből úgy sem lesz gyerek.” (Ez is azért következhetett be, mert félelem ébredt, hogy ha szólni merek, akkor baja lehet a magzatomnak, és kirúgják azt a nővért, aki elárulta, mit nyilatkozott az orvos.)

Hallgattam és rettegtem, amikor a civil szervezeteknek szánt állami támogatás, egy egyszerű kanyarral terembérleti díj címén, egy intézményen át a vezetőség rokonságához került. (Féltem, mert ismertem az összefonódások kuszaságát, és mindazokat féltettem, akik ehhez asszisztáltak, és talán egy kis „morzsával” bekötötték a szemüket.)

Megtorpantam, feladtam a harcot, amikor pedig autista gyermekemet jogaitól fosztották, pedig szemeknek kellett volna folyni. Hagytam, hogy olyan fogyatékosnak kiáltsák ki, akin nem lehet segíteni, és hagytam, hogy családom kiáltsák ki önhibásnak. Szemet hunytam, amikor pedig nyilvánvalóvá vált, hogy egy csoport karácsonyi jutalma veszik el, ha ők javasolnak bizonyos oktatási fajtát. Azt mondtam: nem ők a hibásak, hanem a jogszabály, amely ilyesmit megenged. (Sajnálatból nagyon sok szenvedés fakad.)

Nem jelentettem fel az oktatási intézményt, amikor gyermekem vizsgáztatását rám testálták és szó nélkül tűrtem, hogy az igazgató gúnyolódjon velem. Nem vágtam vissza neki, hogy ha ennyire nem értek a saját gyerekem neveléséhez és oktatásához, ha itt olyan jól képzett tanárok vannak, akkor miért kaptam meg az első óra után a gyerekem az összes kitöltendő vizsgalappal együtt, azzal, hogy „segítsen anyuka, nem bírunk Csabával!”

Miért is nem szóltam?

Megmondom.

Nyolc tanár üthette volna meg a bokáját. Védelmemre egyik se kelt, pedig meg volt rá a lehetőségük. Hagyták, hogy csípős, gúnyos szavakkal ostorozzon az igazgató. Akkor már hónapok óta tudtam azt is, hogy dolgozatok írásakor Csaba elé teszik a válaszokat, csak azért, hogy csöndbe legyen, ne zavarja a többieket. Hagytam, hogy űzzék a piszkos kis játékukat, abban bízva, hátha megemberelik magukat és javítanak a helyzeten. Azt hittem majd megbánják, és kijavítják hibájukat, amikor mindent kitálaltam az osztályfőnöknek és kértem, ne engedje ezt így tovább. Azt gondoltam megszégyellik magukat és tesznek ellene, mert, hogy arra „kondicionálták” az egyébként hazudni képtelen autistámat, hogy az a normális, hogy dolgozatíráskor megkapja a válaszokat.

Nem bántak meg semmit. Féltek. Féltették a munkájukat és tovább hazudták, hogy értenek az autisták oktatásához, és Csaba az, akit nem lehet oktatni, nevelni.

Bűnös vagyok.

Azt hittem jót cselekszem, ha megvédem őket. Kapnak egy második esélyt, hogy többé ne kövessenek el hasonlókat. Védtem őket, miközben én azt kaptam, hogy „nem akarja elengedni a gyerek kezét” meg hogy „félti az ápolási díját”  :-( és azt is, hogy „hátráltatja a gyerek önállósulását”, mert én ismerem a gyerekem, én vagyok vele a nap 24 órájában és tudom, hogy a kollégiumban egy hét leforgása alatt lerombolnák mindazt, amit felépítettem. És azok után, amit láttam, hogy nem lett semmire megtanítva a gyerekem, mi több csalni tanították, még adjam a kezeik közé hetente öt napra?

Nem tálaltam ki, visszaléptem. Elhoztam az iskolából a gyereket.

Bűnös vagyok, mert hozzásegítettem őket, hogy a hamis játékot folytathassák.

Nem kell újra születnem, hogy lássam: ugyanazokat a hibákat követem el. Soha nem viszem végig a harcot.

De volt más is. Ugyanígy feladtam a megkezdett küzdelmet akkor, amikor láttam, hogy mi folyik az idősek otthona demens részlegén.

Hagytam, hogy a bürokratikus hivatalok, jogszabályok mögé bújva lerázzanak és visszaparancsoljanak ahhoz az intézményhez, amelyik ellen felszólaltam.

Pedig láttam a hibás szabályokat, a rosszul értelmezett statisztikát, melyek minden emberit nélkülöznek. Láttam az emberi melegség hiányát. Láttam, hogy hibás az az elv miszerint úgy tekintik a demens részleget, mint egy kórházi osztályt, holott emitt sokszor magatehetetlen idősek élnek, fizikailag és mentálisan sérülten. Láttam, hogy a mozdulatlanságig leszedálják azokat, akikkel már nem bírnak, mert az ellátó személyzet kevés.

Feladtam. Harci eszközeim elpakoltam. Megint ugyanazt a hibát vétettem, mint az előzőekben. Állandóan ugyanazt ismétlem, olyan hamis illúziótól vezérelve, hogy majd azok, akik benne dolgoznak, végre felszólalnak érdekeik mellett.

Ez nem az én keresztem.

Pedig dehogynem!

Amikor egészen élesen láttam a Katasztrófavédelem „szarvashibáit”, élen a jogszabályokkal, akkor is visszavonultam. Tudtam pedig, hogy a legtöbbet azok tehetnének, akik benne dolgoznak, mert ők látják a hatékonyatlanságot.

Visszavontam a fellebbezést, mert az a két tűzoltó ott ült velem szembe és olyan fájdalmas, szerencsétlen arcot vágtak, hogy megsajnáltam őket. Szinte vibrált a levegőben a könyörgő tekintetük, hogy ha én ezt tovább folytatom, akkor nekik a megélhetésük is veszélybe kerül, mert megeshet, hogy fejek hullnak porba.

Sajnáltam őket.

Óriási hiba volt. (Ne menj hozzá ahhoz, akit nem szeretsz, csak sajnálsz!) Nem is hiba. Ez már komoly vétség volt a részemről. Megbocsájthatatlan bűn.

Akkor és ott, erősen hittem abban, hogy van más út. Azt hittem, ha az ő keresztjüket a vállamra veszem, akkor is elindítható a változás.

Ma már látom, hogy kár volt abban hinnem, hogy a feljebbvalókban erősebb hivatástudat munkál, hogy ők lelkiismeretesen akarják élni az életüket, hatékonyak akarnak lenni, ha már annyival több a díjazásuk is.

De nekik is csak szakmájuk van, meg jól fizető munkahelyük, modern íróasztallal.

Nem mindegy ugyanis, hogy szakmám, vagy hivatásom van.

A szobafestőnek szakmája van, és ha foltos lesz a fal, lefesti megint.

A tűzszakértő viszont, ha nem talál tűz okot, addig nem mehet haza, amíg mindent nem tett meg, hogy a kiindulás fészkét megtalálja. Nem engedhet a helyszínre idegeneket, nem teheti meg, hogy olyanokat kérjen fel hatósági tanúnak, akik együtt voltak az elhunytakkal előző este. Nem teheti meg, hogy őrizetlenül hagyja a helyszínt, amikor még semmit nem tudott meg. Nem teheti meg, hogy nem hív speciális szakembert, ha már látja saját tehetetlenségét. Nem teheti meg, hogy segítségkérés nélkül karját széttárja: hát erről fogalmam nincs.

Neki hivatásának kellene lennie. Ez nem szakma. Itt emberi életek, sorsok, anyák és testvérek további élete, és bűnösök elfogása a tét.

Nem jelentette feletteseinek, hogy egyedül nem megy. Egyébként is! Mi az, hogy a tűzszakértő egyedül szakért? Nem csak azért tiltanám meg ezt, mert magába rejti a „vesztegetés” lehetőségét, hanem azért is, mert akár még az élete is veszélybe kerülhet. Ha senki nincs mellette, akár megtámadhatja a gyújtogató. Rosszul is lehet, rázuhanhat egy tégla, vagy gerenda.

Lepattantam a bürokratikus szervezet önvédelmi tűzfaláról. Akkora sallert kaptam, amiből a mai napig nem tápászkodtam fel. Azóta is nyílt sebeimmel tántorgok hétrét görnyedve.

Köszönöm Katasztrófavédelem!

Aztán, amikor végső kétségbeesésemben a nyilvánosság elé akartam tárni ezt az egész aljasságot, amit elkövetnek az emberekkel, akkor egy kilétét nem felfedő, annak érdekében, hogy engem hiteltelenné tegyen, megkérdőjelezte az egész cikket.

Semmi nem volt drága és szent a számára.

Leértékelte azt az embert, akit a világon a legjobban szeretek (Idézet a hozzászóló leveléből: „…Látta már az Édesanya fb oldalán azt a képet, amin a lánya kitartó munkájának eredményeképpen a sportos élete előtti és utáni fotója látható?...”), megpróbálta lealacsonyítani kapcsolatát a szerelmével, miközben szavai gyilkolnak („… a cikk is tartalmaz valótlan dolgokat. Pl. a két fiatal nem volt jegyespár. Biztos vagyok benne, hogy ezt nem a szerző találta ki, hanem az „informátor”, Édesanya mondta neki…”).

Így aztán nem is lett komolyabb visszhangja a cikknek. Senki nem háborodott fel az igazságtalanságokon, hiszen lehet nem is igazak, csak én, az édesanya nagyítom fel a dolgokat.

És bűnös vagyok, mert hallgattam. A cikk írója kért meg rá, hogy lehetőleg semmit ne reagáljak, mert nem szeretné, ha oldala vagdalkozások színterévé változna.

Vétkesek közt cinkos, aki néma.

Ismét cinkos lettem, pedig úgy fáj, a névtelen hozzászóló minden mondata, mint fájhat elevenbe vágó kés okozta seb.

Megint a megértés, a sajnálat a másokra való tekintettel levés az, ami önmarcangoláshoz vezetett és visszavonuláshoz.

Ez vagyok. Cinkos.

Ez van barátocskám!

A világ olyan, amivé hagyjuk, hogy váljon.

Hiába minden szó. Hiába írta a költő és énekelte az énekes:

„…Miért hagytuk, hogy így legyen?...”

És nem teszünk semmit. Mindenki látja ugyan, hogy nagyon nem jó, de tétlen.

Mindegy, mi az indok.

Félelem, kényelemszeretet, lustaság, kilátástalannak vélt győzelem (bazdd meg a fűnyíród, vagy a létrád!), vagy kishitűség, esetleg annak a kényszerű beismerése, hogy tévedtünk (oda lenne a büszkeség).

Tökmindegy.

Ha semmit nem teszünk, ugyanaz az élhetetlen, vagy éppen fogcsikorgatva élt, képmutató világ marad a miénk, amit hagyunk, hogy eluralkodjon.

És most? Most megint itt állok és menekülni készülök. Visszavonulni, feladni, más utat keresni.

Pedig a fiam élete, jövője a tét, és vele Isteni küldetésének a megvalósítása is. Hiába a jog, a szabályok, nem és nem adják a heti 10 órás oktatást, holott nélküle egyenes út vezet a bukáshoz. Nincs pénz, nincs ember, nincs idő. És már megint sajnálom azokat, akiknek ezt meg kellene oldani. (Kérdés, hogy folytathatom-e, ha már ráismertem saját hibáimra?)

Ha hagyom és elvonulok, asszisztálok a csaláshoz.

Megismételhető lesz.

Megint el fogják követni valaki mással. Mindaddig, amíg nem érkezik valaki, aki nem „szisszen minden kis szilánkhoz”.

Akkor aztán képmutatón megveregethetem a vállam, hogy mennyire fasza gyerek vagyok, hogy a jogszabálysértők, a nemtörődömök, a mások életét szemrebbenés nélkül pokollá tevők végre el lettek távolítva, megérdemelték, de nem engem terhel ennek a súlya.

Ó hányan mondták már nekem: „Jó, jó, kirúgják emezt, aztán jön helyette egy másik, aki majd ugyanezt csinálja.”

Itt van a baj.

El se tudjuk képzelni, hogy másképp is lehet.

Nem hiszünk abban, hogy erősek vagyunk, vagy azzá lehetünk.

Nem csak magunkban nem bízunk, hanem másokban se.

Nem hisszük, hogy társakkal csinálhatunk egy jobb világot, mert azt gondoljuk, hogy csak a rossz működőképes, csak a kapzsi, a csaló és a magamista lehet sikeres.

Ez a mi legnagyobb vétkünk.

A hitetlenség, és a gyöngeségünk erős hite.

A reinkarnáció – ha van -, az ismételt hibákról szól. Arról, hogy hallgatok, hogy megfutamodok, és cinkos leszek. Nem akarom, mégis azzá leszek, és közben azt hitetem el magammal, hogy jó ember vagyok.

Hagyom ledönteni hamis, félelmet keltő harsonáktól a szebb jövőbe vetett hitemet. Másokat féltek, miközben tönkremegy az életem.

Lefekszem a ledőlt falakra, hogy a csaló lóra ülhessen, és átnyargaljon felettem. Hagyom, és már csak a ló ösztöneiben reménykedek, mert, hogy a lovak nem szoktak élő emberre tiporni.

Nem akarok ismét ezen hibáim, vétkeim miatt reinkarnálódni.

És te, aki olvastad ezt? Te visszavágysz egy ilyen világba? 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.