VILÁGMÉRETŰ ELMEZAVAR
november 25.
Nem azért szültem gyereket e világra, hogy legyen segítségem, ha születik egy harmadik is, aki autista, vagy, hogy eltartson ha a munkából kiesek.
Pedig nálunk most, társadalmi segítség híján ez működik. Autista kicsi fiamra a lányom vigyáz, amíg én ledolgozom a 4 órás munkanapomat.
Olvasom – ha lassú tempóban is – a Magyar Nemzetstratégia című könyvet és Fekete Gyula jellemzése megragadott: „világméretű elmezavar” ez az, ami eluralt minket. Pontosan illik mindarra, amit az ismét munkába állásom után folyamatosan tapasztalok.
„A távlatokat és a jövőt, csak kellő önmegtartóztatással, s olykor próbatevő áldozatokkal lehet szolgálni…” – írja egy helyütt az író, majd rögtön utána leszögezi: „Világméretű sikkasztásnak” lehetünk a tanúi. A munkabérekből ugyanis elsikkasztották a jövőt.
Milyen igaza van! Mert ha arra gondolunk, hogy valójában mi is kell ahhoz, hogy Istentől kapott küldetéseinket teljesítsük, hogy anyagi matériából szellemit alkossunk, és fordítva, akkor e cél kiszolgálásának alapvető hátterét tekintve, valóban két dolog a legfontosabb:
Javakat kell újratermelni, és utódokat kell világra hozni, felnevelni.
Aki ezek alól kivonja magát az, az újratermelőkön élősködik.
Miközben újratermeljük a javakat, a küldetés teljesítése közben, a munkáért kapott ellenértéknek fedeznie kell:
- saját munkaerőnk újratermelését
- az emberhez méltó körülmények megteremthetőségét
- az asszony eltartását, aki minden tudásával
- a jövő munkaerejét, a gyermeket neveli, és biztosítja az otthon biztonságos melegét.
Igen ám, de mára a sokszor 10 órás munkáért kapott fizetség sem elegendő arra, hogy mindezen fenti tételek teljesíthetőek legyenek. Arról meg ne is beszéljünk, hogy valójában és eredetileg, a munka nem CÉL, hanem ESZKÖZ – ennek kellene lennie (még akkor is, ha sokan azt a tételt veszik alapul, hogy a munka tette emberré az embert) -, hiszen a valódi cél, maga az ÉLET, a magasabb Isteni küldetések teljesítése, amire a megemelkedett munkaidők, illetve a mellette vállalt másodállások miatt már nem jut idő.
Ha meg az embernek munka nélkül kell élnie, akkor a küldetés teljesítéséhez szükséges feltételeket nem tudja biztosítani. Vagyis mindazok, akik lehetetlenné teszik az alapvető emberi szükségletek kielégítését (lásd Maslow szükséglet-piramisa), azok az élet, a magasabb szellemi értékek, az Isteni küldetés ellen követnek el megbocsájthatatlan bűncselekményt.
A profitérdekek miatt a társadalomba pumpált helytelen elvek azt eredményezték, hogy az eredetileg családfenntartónak nevezett férfi (Tévesen ez még benne maradt a köztudatban, ezért a nők, azt hiszik, hogy nekik kötelező munka után még a háztartási munkákat is ellátni. Kötelező gyermeket nevelni, tanítani, és ha ezt képtelenek megtenni, akkor „selejtesek”, nem felelnek meg a velük szemben támasztott követelményeknek. Ez kisebbségi érzések, leértékelődés érzéséhez vezet, és azt szolgálja, hogy elfogadják a szolgák sorsát.), a munkabérét magánkeresetnek tekinti, vagyis azt mondja, hogy ez, az ő pénze.
Ezt a hamis szemléletet, az extraprofitot mielőbb elérni akaró tőkés hintette el a társadalomba, hogy a nőket a munkapadokhoz állíthassa, őket is kizsákmányolhassa, miközben romba döntheti a családi közösség biztonságot nyújtó, harmóniát biztosító, Istenre emlékeztető szeretetét.
Eredmény: a gyerekeket nevelő nő, kiszolgáltatott lett.
Női princípiuma, ősanyai küldetése nem érvényesülhet. Leértékelte környezete azt az „ezüstszálat”, az ős-sejtést, azt a szellemkvantum-többletet, amely összeköti őt az Ős-istennővel.
Ami mindebben a legszomorúbb, hogy a nők ezt, el is fogadják. Nyakukba vették az igát, és lelkiismeretük bántja, ha a családi kasszába ők nem tehetnek pénzt.
Pénzt, ami mostanra az Ős-istennőt elfedve, világunk hamis istenévé vált.
Mennyire érezhető volt ez a szemlélet egyik nap, amikor a munkaügyön intéztem a szükséges dolgaim. Az új őrületes rendelet szerint – mely rendelet a férfi princípium „uralkodásomból egy jottányit se engedek” elvének modern megnyilvánulása: gondoltam, és mondtam én! - nyilatkozni kell az adóterhet nem viselő járandóságokról, a gyermekek után, az államtól elismerésként kapott családi-pótlék-folyósítás összegéről. Annak 50%-át, a házastárs javára kell jóváíratni. Amikor ezt szóvá tettem viccesen, az egyik asszony felháborodott, és az arcomba vágta, hogy pedig a férjem vállalta a két, előző házasságomból született gyermekem is, és éveken át eltartott minket. 
Pedig általában a családi-pótlékot a férfiak kapják – az én férjem ugyebár nem, mert nálam természetes, magától értetődő volt, hogy én kapom, mivel a gyermekeket én szültem, én neveltem - és most az történik, hogy a fele egyszer csak a nőket kezdi illetni, nem úgy, mint a mi esetünkben, amikor is a férfit.
Talán ez az, amit rossz szemmel néztek, ezt valamiféle lázadásnak, anarchista viselkedésnek tekintik nálam, és komolyan éreztem a haragot, amit irántam éreztek.
Ez van, amikor az ember fia 14 évig otthon van, és nem ismeri a valódi életet, és nem hajlandó alávetettként élni a saját családjában! És mindezek mellett azt se látja, hogy olyannyira betagozódtak a nők, a férfiuralta, férfidiktálta világba, hogy el is felejtették Istennőjüktől kapott princípiumukat, ami semmiképp nem az alá-fölérendeltség elve, hanem az egyenrangúságé, az egymás-mellettiségé.
Pedig most már nagyon kellene, hogy a nők előtérbe lépjenek, mert világunk férfivezérlése igen elvadult. A harcra, vadászatra, kemény munkára született férfi princípium veszélyezteti a harmóniát, békét, és ami a legkétségbeejtőbb: gyermekellenessé vált.
