Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A VÉGSŐ KIMERÜLÉSIG

2013.05.27

 

Május 27.  hétfő

 

Régóta egy sort se írtam.

Megrekedtem.

Azon kevesek, akik olvasnak, láthatják, hogy napokig, hetekig semmi…

Gondolataim, érzéseim özönlenek ugyan, de lelki hegyeim közepe táján gátakat emelt a kétség.

Már felépült az a mérhetetlen gát, amikor Feri ezt írta:

„Van ugye az együttérzés, ami a kívülálló számára rövid ideig működik, mert egyrészt nem az ő élete, másrészt ilyen a világ. Ilyenek vagyunk. A rossz dolgok mindig másokkal történtek. Egy ideig. A mi időnkig. És az együtt érzésnél még együttebb érezni úgysem lehet.”

 

Szavai a „minden okafogyott” érzést erősítették meg bennem és a gát, odafenn a hófödte hegycsúcsomon megerősödött. Annak ellenére tette ezt, hogy soha nem volt célom az együttérzés kiváltása, nem merem biztosan kijelenteni, miért kell írnom. Nem tudhatom azt sem, ki, miért olvas. A leírandókat mintha nem is én akarnám leírni… azok jönnek, mint a hegyi patak vize, ha odafenn olvad… egyszerűen írni kell.

 

Ma túlcsordult a folyam a gát felett és füzetem tiszta lapjait kék betűkkel töltöm. Napok óta súgja: „Hidak vagytok ég és föld között. Hidak, mint a fák, kik gyökerükkel termékeny talajba kapaszkodva, ágaikkal az ég felé nyúlva hangok nélkül társalognak az égi világgal. Ha leülsz a fa tövébe, hátad a törzsének támasztod és képes vagy a csöndet befogadni, hallani fogod az Égiek üzeneteit.”

Híd, kapocs, vezeték a lelkek és az anyagi világ között… az élő, a lüktető, a nedvedző, érző, nevető, sikoltozó közeg átível légen át, a látható világból a láthatatlan felé.

 

Megdermedt a Hit.

Megfagyott a bizalom.

Minden értékét vesztette. Átértékelődni öltözött.

 

Míg kotyvalék a világ benned, míg nem tisztul le a viharverte tó, addig nem láthatsz semmit, mit rejt a mély. Csak a kétség jön, és némaságra int. A gát mögött meg tajtékzik a gyülemlő erő, és feszíti a falakat.

Annyira fáj most is, mint az első nap, mint az első héten, mint az első hónapban!

...

Nincs idő. Itt, ebbe, nem telik.

Örökkön örökké vinnyogok, még ha emberi fülek nem is hallják, mert ami akkor történt az minden hajnalon ismétlődik. És minden reggel ugyanaz, minden este ugyanaz, aztán a fáradt lélek beleájul az álmok világába, menekül föl-föl a láthatatlanok közé, hogy átölelje mindazokat, akik már ott léteznek, és retteg minden testi ébredéstől.

 

Nem úgy a világ, amely körbe vesz. A világ már rég túllépett rajta, már igaz se volt, oly rég történt, már betaposta önmaga sarába a veszteséget, lefedte kővel, deszkával, bármivel… átlépte új fájdalmat keresni, valami frisset, vagy valami mosolyt a könnyek helyére.

„Hát te? Te még mindig gyászolsz?” – így az egyik asszony, akinek a lánya persze él.

Nem akar ő rosszat, mégis fordul velem a világ. Szédülök, mint a nyúl, akit tarkón vágtak.

„Míg csak egyet lélegzek, mindig gyászolni fogok.” – válaszomtól rebben a szeme, és int: érti ő.  Csakhogy a világ nem nézi jó szemmel, ha sokáig hívják szemeit feketére.

Férjemen kívül senki nem tudja (pontosan még ő se), hogy mi az, mit érzek…

 

Tegnap gyereknap volt.

Csaba az apjával a várba és a téren, Attila a barátnőjével messzire utazott, Enikő meg a temetőben…

Három gyermeknek adtam életet.

 

Egyedül voltam itthon, főztem, hogy mire jönnek a gyerekek, ebéd legyen, és amikor elcsendesült a tűzhely, amikor kellően elfáradtam, hogy a szövőszék elé üljek, akkor zúdult rám a felrepedezett gát, és ami benne hetek óta gyűlt.

 

Valaki, akit arra kértem, hogy beszélgessünk az akkori hajnalról, azt írta vissza nekem: „… A történtekről pedig már elég sok vallomást vettek fel, amiket lehet olvasgatni…”

Persze nem szorultam az ő tanácsára, olvasgattam eleget, és olvasgatok még ma is, amikor elég mazochista hangulatba kerülök. Olvasgatom az elő, a második, a sokadik vallomást, meghallgatást, jegyzőkönyvet, kiegészítő véleményt… akkor is megteszem, ha jobban fáj.

Fájjon!

Ha fájnia kell... hát el nem nyomom semmi felületi kezeléssel.

És nem értik. Még Enikő édesapja is azt mondta, hogy azért nem olvassa el az iratokat, azért nem akar kérdéseket és rá válaszokat, mert akkor jobban fájna.

Igaz. Szoktuk is mondani: Fáj az igazság.

Viszont kérdezni csak az tud, aki elolvassa az iratokat. (És jaj nekem! Hogy abba mik vannak! )

Beletörődni információk nélkül is lehet.

Meghaltak. Nem lehet feltámasztani senkit. Ennyi volt az életük. Vissza nem jönnek. Felejtsük el.

Felejteni?

Sokan azt hiszik megzakkantam.

Mások féltenek, hogy belehalok a fájdalomba.

Igen, bele fogok halni. Nem tudni meddig tart a szenvedés, de el fog jönni a nap. Ha meghalok, és egyéb fájdalmam nem lesz, csak belealszom, ha nem jövök vissza… akkor is fájni fog.

Dermesztő… jeges… embertelen, ami most folyik.

Nem tudom, hogy az élet miért tett fel nekem ilyen nehéz kérdéseket! Bizonyára válaszokat akar. Aki kérdez, az válaszokat vár. Ha nem válaszolok, akkor meg kell elégednem azokkal a válaszokkal, melyeket azon a sok-sok hivatalos pecséttel ellátott papíron (ami mindent, vagy inkább bármit magára hagy írni) leírtak valaki mások.

 

Ez utóbbi az egyszerűbb. Itt csak el kell fogadni a leírtakat, nem kell tényeket feltárni, nem kell lejátszani az eseményeket, és nem kell azon gondolkodni, hogy valami nem stimmel. Nem kell szemnek felnyílni, hogy itt valami nagyon nagy hiba van, valami disznóság történt.

 

Választhatsz, ha süteményt ennél. Elbaktatsz a cukrászdáig és veszel, vagy magadnak sütsz.

Nem kérdés, hogy melyik az egyszerűbb.

De nem csak ezzel van így. Így van ez az élet minden területén. Bármi történik, te döntesz: elfogadod mások véleményét, vagy te magad jársz utána. Ha nem ez utóbbit teszed, akkor nem találod meg, ki mozgatja a szálakat, ki az, aki igaztalan mondatokat suttog mások és a te füledbe, ki az, aki arrébb rak embereket, mint a sakkjátékos a bábokat.

 

Három levelet kaptam három hímneműtől. Jó időre lebénított, és megnémított.

De ugyebár nincs árnyék fény nélkül. (Vagy fordítva.)

Tökéletesen biztos vagyok abban, ami lelkem mélyén zajlik.

Soha nem kívántam egy élőlény halálát se. Kést se szorongattam a kezemben, még jelképesen se, ezután se teszem.

Nem kell azt hinni, hogy azért mert én olyan jótékony lennék!

Magamért teszem. Semmivel se lenne jobb ugyanis az én lelkemnek, ha halott lenne az, aki ellenem él.

A magam életét élem, mások mellett. És síkra szállok – ez volt mindig életem vezérfonala -, az igazságért.

A felelőtlenséget, a képmutatást, a hazugságot, az elnagyolt munkát, a szakszerűtlenséget, a félvállról vételt, a közönyt, az érzelemmentességet, a nemtörődömséget, a hanyagságot, az együtt érezni képtelenséget soha nem bírtam elviselni. Akkor sem, ha mindezek vagy a tragédiák mással estek meg.

Mások helyett nem tehetek.

Legfeljebb szólhatok: tenni kellene emberek! (Annyit tesznek meg veled, amennyit megengedsz!)

A világ legtündéribb, legszebb, legjobb lányáért… az én lányomért azonban mindent megteszek, amit csak lehet, ami erőmből, lelkemből telik.

A végső kimerülésig.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.