Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ÁLMOK - ismétlődő motívumokkal

2013.11.18

November 18.

Péntek reggelre:

Hatalmas tér. Tömeg a házak mellett, puha kordonok mögött.

Senkit nem ismerek, az arcokat nem is látom, csak érzem, hogy sokan vannak. Előttünk vonulnak el a nyitott kocsik. Nem látok állatokat, de nagyon lassan haladnak a kocsik, mintha azok húznák.

 Egyik kocsi leghátsó ülésén, éppen a felém eső oldalon megpillantom Enikőt. A szívem vad dobogásba kezd és üvöltöm a nevét. Olyan lassan hallani, amilyen lassan haladnak a kocsik. Enikő durcás.

Elfordítja a fejét is.

Mintha kést mártanának a szívembe ettől.

Zokogok, üvöltök: Enikő Kicsim, nézz rám!

A kocsi elhalad én meg futnék utána, de valakik mindkét karom megragadják, és nem engednek átszaladni a kordonon.

Tajtékzok a tehetetlenségtől, hogy nem tehetem, amit a szívem követel. Megfeszülnek az izmok a nyakamban, olyan hangosan üvöltöm: Enikő!!!!!!

A kocsi messzire kerül tőlem…

Aztán egyszerre látom, amint fut felém a távolból.

Kiszakítom kezem az engem még mindig lefogó markokból, átszakad a kordon és könnyektől áztatott arccal, széttárt karokkal, a nevét kiabálva én is futok felé.

Érzem, hogy megsajnált, érzem, hogy nagyon szeret, azért jött mégis, a hívásomra, és ettől lettem olyan erős, hogy kiszakadtam az erős markokból.

Már majdnem elérem, már szinte érzem is milyen lesz az ölelés, már a boldogságtól sírok, amikor eltűnik a kép… csak a nyaki izmok fájdalma marad nekem, a kínzó vágy, utána, és az örökké tartó, nyomasztó hiány…

Álom volt.

Nyomasztó, kétségbeesett, tehetetlenségtől átitatott álom, de mivel ő nincs itt, azt kívánom: Bár minden órában álmodnám ezt az álmot!

 

Szeptember 16. hétfő

Szeptember 16. hétfő

 

Tegnap hajnalban megint álmodtam, jobban mondva: most emlékszem rá, hogy mit álmodtam.

Július végén volt hasonló, azóta minden álmom a tudatalatti süllyesztőjébe veszett. Most viszont, furcsa mód, egészen tisztán emlékszem erre az álomszövevényre, amely ismét tartalmazta azokat a motívumokat, melyeket szinte minden álmom, amire emlékszem, hordoz. A kutatás, keresés, megint nem tudni, hogy mit az benne volt. Most azonban már nem korlátozódik egy épületre, hanem városokra terjedt ki.

 

Azzal kezdődött, hogy gyalogoltam, mert rossz helyen szálltam le a buszról. Elköltöztünk ugyanis mostani lakhelyünkről és az új lakás helyét valamiért elfelejtettem. Aztán gyalogosan végül megtaláltam és egyáltalán nem zavart, hogy egy lepukkant viskószerű. Otthon azonban senkit nem találtam, és ez nagyon zavart. Vissza is fordultam, bár nagyon fáradt voltam, hogy immáron busszal valaminek a keresésére induljak.

A buszmegállóban elaludtam. Arra ébredtem, hogy a járművön vagyok és az ajtót éppen zárja a sofőr. Becsukta a kezem, azért ébredtem föl. Kicsit furcsállottam, hogy alva hogyan tudtam a buszra fölszállni és mondtam is az ott beszélgető asszonyoknak, hogy ez határozottan jelzi az angyali segítséget, de átnéztek rajtam. Úgy tettek, mintha észre se vennének.

 

A busz egyébként már önmagában is furcsa volt, mert a sofőr mögötti oldalon voltak az ajtói. A hátsó szélvédő párkányán megtaláltam egy régi táskám és szintén kiszuperált pénztárcám. Nem is csodálkoztam, csak fogtam és a nyakamon átvetett két hosszú fülű szatyor egyikébe szépen eltettem. Ellenőriztem azt a kevés holmit, ami a szatyrok alján hevert. Főleg a kulcscsomó miatt aggódtam, ami folyamatosan csörgött, ha mozdultam, de azért megfogtam, hogy biztos legyek: nem veszítettem el.

Leszálláshoz készültem, amikor egy etesi ismerősöm, aki tanárnő lett, rám köszönt. Együtt szálltunk le, Egerben a Bazilikánál. Erzsi leült a Bazilika talapzatára, én meg elindultam nagy örömmel, hogy ha már ide sodort a sors, akkor megnézem régen látott és oly nagyon szeretett főiskolám. Tömegek jöttek szembe velem. Transzparensekkel, zászlókkal. Kiabálgattak valamit és folyton elsodortak, így az iskolát nem értem el. Azt kérdezgették, hogy sztrájkolok-e, de hiába is faggattam őket nem mondták el, hogy miért kell felvonulni és sztrájkot hirdetni.

Ha az iskolába nem is, de egy kör alapú bevásárló központba bejutottam, aminek egybefüggő légtere volt. Menten föl, egyre magasabbra, a körfolyosóról lenézhettem a földszintre. Fogalmam se volt róla, hogy mit keresek, de minden butikot megnéztem kívülről, és megállapítottam, hogy nem azt keresem.

Rettenetes fáradságot éreztem és már a hólyagom is követelte, hogy könnyítsek rajta. Találtam egy Western sörözőt, ahol a női mosdó olyan tágas volt, mint az ivó maga. Ott is voltak asztalok és székek és a vécé kagylók között nem voltak válaszfalak. Minden berendezés emlékeztetett egy a filmekből ismert vadnyugati kocsmára. Már ületem az egyik kagylón, amikor előbb csak négy férfi, nekem háttal, szemüket is eltakarva, apró, léptekkel, bocsánatot kérve beoldalazott a mosdóba. Mondtam ez a női mosdó, menjenek ki, de azok csak haladtak az asztalok felé és utánuk egy gátlástalan tömeg zúdult a helységbe. Hiába mondtam, hogy csak két percet kérek, aztán jöhetnek, azok röhögve elfoglalták helyüket az asztal körül.

Rettenetesen méregbe gurultam, fölugrottam és nekiestem a legszemtelenebbül vigyorgó fekete hajú, kissé telt férfinak. Megragadtam két kézzel a jobb karját és teljes erőmmel húztam, de meg se mozdult, mint aki oda van ragasztva a székhez. Dühösen legyintettem és kimentem a folyosóra. Gondoltam keresek egy normális női mosdót, csakhogy minden mosdót elfoglaltak a butikosok. Nyilak jelezték, hogy merre van a következő, de amikor odaértem ott már fülbevalókat, vagy más csecse-becséket áruló boltosok székeltek. Rengeteg ember mászkált az üzletházban, alig lehetett kikerülni őket és én már nagyon vágytam egy csöndes helyre. Vágyam egy villanással teljesült, szinte azonnal egy kamionban találtam magam a sofőr mellett. Azt mondta: hazavisz. A másik oldalamon ketten ültek, de nem emlékszem, hogy kik.

Elaludtam a kimondhatatlan fáradtságtól. Amikor felébredtem egy beláthatatlan kanyarban állt a kamion. A sofőr és a két másik utas eltűnt, én meg rájöttem, hogy otthon vagyok Salgótarjánban, csak ki kell szállnom. Meg is tettem.A sofőrrel ellentétes oldali ajtót tudtam csak kinyitni. Igen ám, de be voltam kerítve. Az út egyik oldalán egy lejtőre épült ház, az úton a kanyarba beállt kamion. Sehogy nem tudtam kikerülni, hogy lejussak a völgybe a házunkhoz. Szerencsére jött a sofőr és közölte, hogy tovább kell vinnie, ez az én érdekem.

És mentünk. A két másik utassal együtt.

Egy lejtős „T” kereszteződés piros lámpájánál megálltunk és a sofőr kiszállt, mondván, hogy most neki valami nagyon fontosat el kell intéznie. Mi meg csak ott ültünk és vártunk, már a sokadik szabadjelzés ellenére is. Nagyon sokáig vártunk, amikor egy nő szinte rátapadt a szélvédőre. Nagyon mutogatott, majd bemászott az ülésre és rengeteget, és nagyon gyorsan beszélt. Egy szót se értettem belőle, csak a végén, amikor azt mondta: Jaj, bocs! Ráléptem a gázra!

Azzal ki is ugrott a nyitott ajtón és eltűnt, a kamion meg megindult a lejtőn. Megrémültem, de tudtam, meg kell állítanom a járművet, ezért átmásztam az ülésbe. Szembe egyre közeledett egy kávézó, teli emberekkel. Balra egy parkoló volt, minden autóban ült valaki. A fék nem működött, a kamion meg egyre gyorsult. Behúztam a kéziféket és ameddig csak engedte, a kormányt balra fordítottam. Néhány centire álltunk meg a kávézó falától, teljesen oldalra fordulva. Akkor megjelent a kamion férfi tulajdonosa egy rendőr kíséretébe, és közölte, hogy leütötték, kirabolták, napokig hevert eszméletlenül. A tulajdonos Attila fiam főnöke volt, akinek hosszú haját rasztába fonták.

A kamionnal már nem lehetett közlekedni. Sötét este lett és elvitt minket egy szállóba, aminek az egyik fala teljesen üvegből készült. Ha egészen közel álltam ehhez a falhoz, akkor leláthattam az alsó emeleti szobába.

Épp rendezkedtünk, hogy akkor lepihenünk, amikor megjelent egy asszony, tarka ruhában és mindennek elhordott, amit csak nem szégyellt kiejteni a száján. Szavaira nem emlékszem, csak azt tudom, hogy vádolt, szidott és kiabált, hogy én folyton keresgélek, kutakodok, meg még írok is. Én meg, még levegőt se tudtam venni, annyira megdöbbentem. Csak néztem rá nagy szemeket meresztve, aztán elviharzott, nem volt kíváncsi mit mondanék, becsapta maga után az ajtót.

 

Éppen az alattunk lévő szobába lakott. Lefeküdt nyugodtan, mint aki jól végezte dolgát. Figyeltem őt az üvegfalon át.

Minden feszültséget tisztán éreztem, a hosszú vándorlás fáradságát, a pihenés nélküli napokat, hogy nem jutok haza, és akkor minden egyszerre tört ki belőlem. Felzokogtam tehetetlenségemben, tomboltam, majd ordítani kezdtem, hogy neki könnyű… ő aztán könnyedén ledobta a fekete ruhát, könnyű neki, könnyű annak, akinek él a fia.

Erre a tajtékzó zokogásra, kiabálásra ébredtem.

 

És… nem találtam, amit kerestem, és  haza se jutottam… Még nem.

Lelkem, mint összegyűrt papírlap, melyre vágyakat írtak álmodók, s most a belopózó szél tologatja arrébb, elhagyott romos csarnok mocskos kövén.

 

 

Július 18 csütörtök

2013. 27. heti álmom:

 

Óriási csarnok valahol a föld alatt. A teret csak oszlopok bontják részekre, melyek között, reménytelenségüktől megrokkant emberek vánszorgó alakjai tünedeznek föl. Semmi nyüzsgés, csak lomhaság, mintha mindannyian tonnányi terhet cipelnének a hátukon. Nem látom az arcokat, csak a megviselt ruháik tűnnek elém. Mind szakadt és koszos. Még élteti őket a remény, de hogy miben hisznek, nem tudom. Magam is rongyokba öltöztem, nincs is más gondolatom, csak az: miért vagyok még mindig itt?

Egy ablak előtt állok, amely a földalatti városra néz. A hajdan volt parkoló pálya romokba hever, a beszűrődő fény nem természetes, odakint egy hatalmas reflektor világítja meg a néptelen, romos utcát. Fénye mozdul, elvakít. Visszafordulok a csarnok felé, ahol félhomály uralkodik. Félfordulatos mozdulatommal egy jól öltözött férfiba ütközöm. Egészen közel hajol. Valamit súg, de nem értem. Beszél, de mintha nem lenne hangja, vagy nekem nem lenne fülem. Érzem, hogy fontos. Valamit meg kell tennem, de mintha elbutultam volna, csak nézem az inge fehér gallérját és azon gondolkodom, honnan ez az ember, aki nem szakadt és nem koszos.

Bal karom fogja, elmozdul és leereszti a reluxát a romvárosra néző ablakon. Titok, hogy ki nézhetne be rajta, de akkor se lássa senki, hogy beszélgetünk.

Kezembe nyom egy szürke vászon szütyőt és int, hogy megy, menjek majd utána a lépcsős folyosón. Nyitom a szütyőt. Teli van kulcsokkal. Mind különböző. Tenyerembe szétterül. Megyek a folyosón, három lépcső, sima talaj, megint három lépcső. Egyre lejjebb a föld alatt. Megrémülök, mert a szürke zsákocska leesett valahol, biztosan fontos annak a férfinak és én elvesztettem. Visszaindulok, de nem találom. Megint az ablaknál állok, a reluxa még takarja a kinti világot. Egy vadonatúj csizma hever a lábam előtt. Megörülök neki, és most látom csak, mezítlábas vagyok. Felpróbálom, de félek nem lesz jó, és én csak összekoszolom. A csizma azonban jó, nem szorít. Lenézek rá. Barna kígyómintás, hegyes orrú, mint a western filmek főhőseié. Szép csizma, tudom, hogy örülnöm kellene, mert ez ajándék azoktól, akik jobban élnek, mint mi itt a földalatti csarnokban, ahonnan kicsi odúk nyílnak lakás gyanánt, és ha megtalálnám a szürke kulcstartó zsákot, akkor mehetnék a csizmámban a lépcsős folyosón egy jobb csarnok felé, de ahogy nézem a csizma orrát, arra gondolok: fémbetétes kéne, akkor rúghatnék. Erre ébredek.

 

Július 6.  szombat

 

Minap, az ebéd utáni pihenésünk alatt, elaludtam. Zokogva, levegő után kapkodva ébredtem. Soká tartott, amíg úgy, ahogy megnyugodtam.

 

Álmomban itt Etesen voltunk, a „mi” szobánkban mindhárom gyermekemmel. Csaba játszott, Attila szokás szerint ácsorgott, Enikő pedig a használaton kívüli öreg kályha mellett, a karosszékben ült. Egy fehér nyúl mászkált a legnagyobb természetességgel a szobában, amelyik a kalitkában ücsörgő madarakat szaglászta. Fölemeltem, hogy jobban lássa, mit rejtenek a rácsok, de a látványtól úgy megriadt, hogy föl akart futni a falra. Alig bírtam elkapni a hátsó lábait, hogy le ne essen. Ahogy le akartam tenni, az egyik lába beakadt az ujjaim közé. Csak vergődött ott a padlón. Három lábon. Nehezen, de sikerült kiszabadítani, de akkor se használta a negyedik lábát és megriadt a macskánktól.

Enikő annyira kacagott, hogy a könnye is kicsordult:

-         Olyan, mint egy féllábú kalóz – mondta.

Mind nevettünk.

Mivel a kezem csupa nyúlszőr lett, bementem a fürdőbe mosakodni. Míg folyt a víz a mosdóba, eszembe jutott, hogy valami nagyon nincs rendben, mert Enikő nem lehet itt. Arra tippeltem, hogy ha most megint kinézek, már senki nem ül a széken.

És úgy lett.

Megálltam a fürdő küszöbén.

Az ajtótok tartotta elnehezedő testem

A fotel üres volt.

Vadállati hang tört föl a tüdőmből és ordítottam, ahogy a torkomon kifért.

„ENIKŐ!!! MIÉRT?”

 

 

Június 23. vasárnap

 

Ebéd utáni sziesztánk 30-40 perces szokott lenni, de képtelen voltam kinyitni a szemem és kértem Csabát, hogy hagy aludjak még. A változásokat nehezen elfogadó kicsikém valahol érezte, hogy ez most komoly. Nem néhány percet adott, mint egyébként, hanem közölte velem: Számtalan percet kapsz.

Milyen jó is volt! Aranyos Tündérkém!

Később azonban már azt kívántam bár csak ne hagyta volna, hogy elaludjak!

Az ismétlődések folytatódtak.

Egy ismeretlen lányt ragadott magával egy férfi, abba a lakatlan, lepukkant épületbe, ami előtt álltunk. A férfi arcát kapucni takarta.  Hallottam a lány sikoltozását, a dulakodás hangjait és én odafutottam két rendőrhöz, akik a forgalmas út szélén álltak és látszólag az égvilágon semmi dolguk nem volt. Mondtam nekik, hogy menjenek, mert az a férfi meg fogja ölni a lányt, de csak a vállukat rángatták és érzéketlen arckifejezéssel néztek rám.

Éreztem, hogy eluralja minden porcikám a düh. Legszívesebben a szemüket kapartam volna ki, de csak azt mondtam: Jó, akkor én megyek.

Amikor elindultam volna, az egyik ledobta a földre a cigarettáját, megfogta a vállam és intett, hogy maradjak, mégis mennek. Futottam utánuk, de késő volt. Már csak a halott lányt találták meg. Csúnya látvány volt.

Erre ébredtem.

A nap hátralévő részében elég mogorva, és szótlan voltam. Este nem tudtam elaludni, még éjfélkor felkeltem egy második nyugtatóért, és fél négykor már a számítógép előtt ültem.

Ha ezek „csak” álmok, „csak” az elme játékai, miért van ilyen hatással ránk?

 

 

Június 20. csütörtök

 

Egy valószerűtlenül hosszú és széles busszal utaztunk valahová, csupa idegen emberrel. Csak Csaba volt velem. Nem láttam őt, csak éreztem. Volt ott egy férfi, aki nagyon ismerősnek tűnt. Az arcát nem láttam, háttal állt, de a mozdulatai ismerősnek tűntek. Amikor meghallottam a hangját próbáltam előre furakodni a tömegen, de mire oda érhettem volna, a férfi leszállt. Jobb vállára vetette hátizsákját, nem nézett hátra, hosszú barna haja a háta közepéig ért. Tudtam, hogy paróka. Skuta Tomi volt. Vertem az ablakot, mint egy őrült, mert tudni akartam, hogy hol hagyta Enikőt, és megkérdezni tőle, hogy mi történt azon a hajnalon. Hiába is kiáltoztam Ő csak ment elfelé rendületlenül. Senkit, a buszsofőrt se érdekelte kínom, elindult és én felébredtem. Furcsa és kínos volt.

 

 

Június 15. szombat 4:30 (Etes)

 

Melegem volt, amikor kikeltem az ágyból. Üldögéltem kicsit. Ez mostanság megszokottá vált, nem úgy, mint rég, amikor ébredtem, és már pattantam is fel az ágyból. A konyhába érve begyújtottam a gázt, a Csaba által előző este bekészített kávé alatt és kinéztem a hajnalra. Kellemesen friss volt. Lehűtött kissé.

Most nem emlékeztem az álmomra, homályos lidérces emlékek se sejdültek, nem úgy, mint tegnapelőtt. Akkor a délutáni szunyókálásból ébredtem sírva.

Ismétlődött az álommotívum megint. Tágas és szokatlan belmagasságú épületben voltam, ami úgy tűnt fel álmomban, hogy régi Etesi otthonom. Az udvar pontosan úgy nézett ki, azzal a különbséggel, hogy a bányászkolónia másik lakásának udvarán egy medence állt, amelyben anya és a szomszédasszony dolgozott. Igen dolgoztak. Egy nagyméretű keretre, éppen szúnyoghálót feszítettek ki, állítván, hogy így könnyebb a munka. Anya éppen kifogásokkal élt valaki ellen, akit ismertünk mindketten, én meg szokás szerint a védelmembe vettem, mint egy jó ügyvéd. Anyának a megértésről, a mások megsegítéséről papoltam, de ő inkább lemerült a víz alá, hogy ne is hallja, miket mondok. Ettől nagyon paprikás lettem és feldúltan bevonultam a házba. Felmentem a galériára egy igen széles, kétfordulós csigalépcsőn, de amint lepihentem ott az ágyon, máris csörgést hallottam a galéria alatti konyhából. Lenéztem és láttam, hogy az asztalon álló késtartó mozdul. Kicsúszik belőle a kés és leesik a földre, utána zuhan a tartó is. Azonnal tudtam, hogy ez egy jel, méghozzá Enikőtől. Ő jött el, hogy ismét átölelhessem. Mint aki az eszét vesztette, úgy rohantam le a lépcsőn, kerültem meg az íves falat, ami a széles folyosót, ahová leértem, elválasztotta a konyhától. Karjaim széttártam, és szinte üvöltöttem az én drágám nevét: ENIKŐ!!!! De sehol nem láttam, nem is éreztem. Eltűnt.

Zokogásom, üvöltésem ébresztett.

Még hosszú percekig vadul dobogott a szívem, rázta a mellkasom a könnyek nélküli zokogás, úgy kapkodtam levegő után.

 

Még most, amikor leírom, még most is a hatása alatt állok. Csütörtök óta. Visszatérnek az érzések: düh, tehetetlenség, vágy a megértésre, a szeretetre, az ölelésre.

 

 

Június 4. kedd

 

Tamás, a férjem mindig elmeséli micsoda kalandregénybe illő álmai vannak. Irigykedve hallgatom, és a végén folyton azt kérdezem: én miért nem emlékszem az álmaimra?

Néha, elvétve megmarad ugyan némi emlékfoszlány az éjszakai álmokból, de összefüggéstelenek, és csak az utolsó jelenetre emlékszem, ami felébresztett.

Mióta elköltözött Enikő, többször álmodtam azt, hogy visszajött, akkor meg a kimondhatatlan öröm zokogására ébredtem. Az ébredés után folytattam az álomban megkezdett sírást, de átcsapott fájdalomba, mert, hogy csak álom volt.

Két hete lehet, hogy először álmodtam egy hatalmas, elhagyott, eléggé lerobbant épületről, amely elsőre azt sugallta, hogy ez a főiskola volt. Ismertem folyosóit, termeit, tudtam mi hol volt. Ahogy kóboroltam, tudtam, hogy Tamás is ott van valahol és ő is keres valamit, éppen azt, amit én. Az épületen belül több emelet mélységű tetőkön mászkáltam, ahol még korlát se védett a lezuhanástól. Voltak olyan elszűkült folyosórészek, ahol alig bírtam átpréselni magam. Egy ajtón bementem, mert a kulcs az ajtótokba vert szögre volt felakasztva, de nem azt a szobát kerestem. Kijöttem, visszatettem a kulcsot a helyére és mentem volna tovább, de ahogy fordultam eszembe jutott, hogy valamit elfelejtettem. Visszaléptem, hogy ismét bemegyek, de akkor a kulcs már annyira magasan volt, hogy nem értem el. Nagyon elcsodálkoztam, furcsa és rettentő kényelmetlen érzés fogott el. Akkor a folyosón feltűnt egy nagyon magas férfi és őt kértem meg, hogy vegye le a kulcsot. Ő mosolygott és levette, de amikor a kezembe adta, felébredtem.

Így aztán nem tudom máig miért akartam abba a terembe visszamenni.

A második álmom, amire csak halványan emlékszem, szintén egy előzőhöz hasonló hatalmas épületben folyó keresésről szólt.

Valami szálló féle, mert van benne fürdő, mosoda, irodák. Az irodám hatalmas ablaka egy virágos kertre néz, látok mindenkit, aki az épület bejárata felé közelít. Az íróasztalon monitor. Valaki video kapcsolatra hív. Egy férfi jelentkezik és elmondja ő a nyomozó, hamarosan jönnek, hogy személyesen beszélgessünk. Örülök, hogy végre eljutott a nyomozás eddig. Ahogy szétkapcsolódunk, azt látom, hogy két férfi tart a bejárat felé. Azt gondolom: tán ilyen gyorsan ideértek a nyomozók, de rájövök, hogy az lehetetlenség. Valami felismeréstől riadok és kirohanok az irodából, végig a visszhangos folyosón a mosoda felé. A fürdőben és a mellette lévő mosodában sokan serénykednek. Elkeveredek a tömegben, és amikor végre előmerészkedek, nem látom a két veszélyesnek tartott férfit, de a nyomozókat se találom. Elkeseredek, hogy soha sehová nem érnek időben, és felébredek.

Ezt az álmot alig bírtam visszabányászni tudatalattimból és azért jutott csak eszembe, mert ma éjjel megint ott voltam egy hatalmas épületben. A folyosókról ezúttal lakások nyíltak, mi ott éltünk az egyikbe. Attila, Enikő és én. Hárman. Az életünk arról szólt, hogy harcolnunk kellett valami hatalmas méretű, és nagyon gonosz élőlénnyel, amely képes volt vastag falakat áttörni. Attila és én hiába is harcoltunk, képtelenek voltunk legyőzni, mindig menekülésre kellett fognunk a dolgot. Enikő volt az egyetlen, aki tudta, hogyan lehet elpusztítani ezt az embergyilkoló szörnyet.

Villanások vannak, nem összefüggések.

Enikő alszik, álmában mosolyog. Mályvaszínű selyemtakarója lassan lecsúszik, én odalépek és betakargatom, hogy meg ne fázzon.

Álmom nem mondja, hogy nem lehetséges, hiszen ő már elköltözött. Ellenkezőleg. Azt érzem, hogy most pihennie kell, mert ha ismét jön a szörnyeteg, ő az egyetlen, aki megvédhet minket, ezért pihennie kell.

Kirohanunk az épületből, a szörnyre az előbb zárta rá Enikő a vastag vasajtót. Egy vaskos oszlop takarásába bújok, tudom, hogy sokan mások is valahol ott reszketnek. Hogy miért nem futunk tovább, azt nem tudom. Látom, hogy repedezik a fal az első emeleten, majd kidől az egész és megjelenik a szörny. Enikő harcol vele.

A lakásban vagyunk, Enikővel beszélgetek. Egészen tisztán látom őt, ahogy áll velem szembe és harcolni készül. Háttérben vívás fémes hangjai hallatszanak, tudjuk, hogy Attila tartja fel a szörnyet, de mindketten tudjuk, hogy Enikőnek menni kell, mert csak ő az, aki legyőzheti. A lakásban kell maradnom, erre utasít Enikő és elmegy, én meg, ahogy kimegy az ajtón neki szót nem fogadva, féltve őt, ordítva rohanok utána, de a folyosón már nem látok senkit.

Erre ébredtem.

Most persze töprengek, hogy mit jelenthetnek ezek az ismétlődő motívumok.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.