Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ANGYALI ÜZENET

2011.10.09

Október 04.

 

Csak itt vagyunk ismét. Pedig egész hétvégén az járt a fejembe, hogy vissza se jövök. Sajnos ritka, amikor biztosra tudjuk melyik a helyes döntésünk. És most persze nem erkölcsi helyes és helytelen cselekedetekről van szó, mert az egészen más lapra tartozik.

 

Újra be kell rendezkedni a kis háztartásban, megint meg kell szokni, hogy az ágyból jobbra és nem balra kell kilépni.

A hétvégén befalazták az ablakok körül körbe ott maradt 15 centiméteres falhiányt. Szépen be is vakolta a kőműves, de ezek a műanyag ablakok nem lettek a kedvenceim. Ha egy szép napon sok pénzem lesz (mert lennie kell hamarosan,  ) a lakásomban akkor se lesznek csak fából készült ablakok.

 

A tegnap, a bevásárlásoké volt. Mindig összepakolom a megmaradt élelmiszert péntekenként, és kikapcsolom a hűtőt, legvégül amikor elindulok Csabáért a suliba, még a villanyórát is persze. Bérletet is vennem kellett, mert ugyan van ingyenes utazási igazolványa Csabának, és ha vele vagyok, akkor mint kísérőnek nekem is ingyenes az utazás a helyi járaton, de vissza a suliból, és amikor érte megyek, akkor bizony jegyet kellene váltanom. Tegnap még pakolásztam kifelé a bőröndből, és ismét törölgettem.

Mára viszont terveztem egy munkahelykereső útvonalat, amiből úgyszólván semmi nem lett.

 

Az antikvárium, ahol ékszereket is lehet beadni bizományban, még gyönyörű régi bútorai is vannak a tulajnak, az bizony zárva volt. Csak ma. Vittem ugyanis a gyöngyhímzett ékszereket, hogy a tulaj válasszon egyet. A múlt héten beszéltük meg, hogy majd viszek és kísérletképp kiteszi, hogy egyáltalán van, vagy lenne-e rá kereslet.

 

Utána mentem a postára, ahol be kellett fizetnem a szeptemberi villanyszámlát. Igaz ez a számla még aug. 11-től szeptember 12-ig tartó időszakra szólt, de nem volt egy nagy összeg és nem gáncsoskodtam, hogy csak a háromnegyede az enyém.

 

Az éttermek, melyeket felírtam magamnak még mind zárva voltak. Kilenc óra volt. Balassa, Excalibur, Zorba Háza mind 11-kor nyitnak.

A Kóvár úti cégek? Hát azoktól egy ismeretlen erő visszafelé húzott, azt is leírom mindjárt...

 

A Rendőrkapitányságot itthonról hívtam fel, mert éppen ma – miért ne? – nem volt ügyfélfogadás, nincs náluk munkaerőhiány. Felhívtam a Megyei Gyermekvédelmi Központot is Salgótarjánban, de ott meg azt mondták nagyon sajnálnak, de akkor se tudnak munkát adni.

 

Viszont nem volt felírva a Kistérségi Társulás, amire jártomban-keltemben ráleltem. Betértem természetesen, mert tudtam, hogy ők azok, akik a házi-gondozással foglalkoznak. Fel is vennének gondozónak, ha összegyűjtenék 5 idős embert, akik igényelnék, hogy naponta meglátogassa őket egy gondozó, aki bevásárol, recepteket írat, takarít és beszélget velük. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha ismert lennék, de a világon senkit nem ismerek a városban. No, jó Beát és Melindát.

 

Elindultam a Kistérség után a Kóvár út felé. Az utam elvezetett egy templom mellett, amelynek nyitva volt az ajtaja. Erősen azt éreztem, hogy ide be kell mennem, hogy egy kicsit megpihenjek a padokba, hogy egy csöppet hallgassam a templom csöndjét és szóljak Istenhez. Mégis tovább mentem, amikor is egy galamb tolla billegett elém a magasból. Szépen lassan hintázva érkezett, mintha csak incselkedni akarna. Kérette, illegette magát. Én meg kinyújtottam a kezem és a toll megült a markomban.

Valószínű, hogy egy galamb ott tollászkodott a templomtoronyban, nekem mégis az angyalok jutottak az eszembe. Valahol azt olvastam, hogy az angyalok ilyenféle jelzéseket küldenek az embereknek, ha már másképp nem tudják rávenni őket a helyes cselekedetre.

Visszafordultam és bementem a templomba.

Nem volt nyitva a templom, a padok felé vezető utat lezárta egy rács. Régen ilyesmi nem volt. A megnyugvásra vágyó emberek bármikor bemehettek, leülhettek, imádkozhattak. Ma már nem olyan világot élünk, amikor mindenki megélhetése biztos. A bizonytalan viszonyok más és más reakciókhoz vezetik a sokféle embert. Vannak, akik szemrebbenés nélkül elvinnék a gyönyörű festményeket, az aranyozott szentek szobrait. Miattuk a rácson kívül maradnak azok is, akik ilyenre soha nem vetemednének.

De így is jó volt. A rácshoz támasztottam a fejem. Beszívtam a templom illatát, megcsodáltam gyönyörű kupoláját és néztem a „bálványokat”. Mária, Jézus, József szobrát, Isten szemként való ábrázolását és eszembe jutott intelme, amit az embereknek üzent: Ne imádjatok bálványokat!

No de az embereknek szükségük van képekre, szobrokra, hogy el tudják képzelni azt, amit soha nem lehet szemmel látni, csak a lelkünkkel érzékelni.

Kértem Istent, hogy segítsen. Segítsen megtalálni a helyes utat. Kértem Máriát is, hiszen ő is szerette gyermekét, és tudja, ő aztán tudja, milyen az elveszíteni a jövőt. Kértem Jézust is, hogy tekintsen ránk és adjon jelet, tudassa velem, hogy most merre haladjak tovább az életben. Utána elköszöntem, és mentem a Kóvár út irányába tovább.

A Bíróság épülete előtt azonban jött a fájdalom, és olyan érzésem volt, mintha valaki hátulról megfogna és visszahúzna.

(Már nagyon fájt a csípőm és a lábamba beépült az a leírhatatlan érzés, ami leginkább úgy jellemezhető: mintha a fogaskerekek besülnének és a csípő és a comb csatlakozása beragadna. Vagy mintha hirtelen duplájára növekedne az ember testsúlya. Így a lábaim mozgatása súlyos erőfeszítésekbe kerül.

Hogy mi ez, azt az orvosok se tudják.

Legutóbb ezt is pszichésnek nevezték.


Én már nem is akarok erről semmit szólni, menni és panaszkodni, majd ha összeesek akkor visznek.)

Visszavonszoltam hát magam a lakásba.

De aznap még nem ért véget a vallásokkal való foglalkozás. Később azt is leírom.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.