Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ANYAI SZÍVEK

2012.07.12

 

 

248851_178036082253552_100001414850212_502515_7528997_n.jpg

 

Enikő kincsem, legjobb barátnőjével, Edinával.

 

Július 12.


Mind tudjuk: különbözőek vagyunk.

Leírtam én azt már többször, hogy minden ember egyedi, egyszeri és megismételhetetlen. Most mégis ismét ez jár a fejemben már napok óta, meg az, hogy akár hány éve is ismerünk egy embert, igazából képtelenség őt megismernünk. Még magunkat se ismerjük, hiszen az életben előfordulható események mindegyikét egyikünk se élheti át mind, ami megmutatná, mikor, mire miként reagálunk.

Hogy miért jutott most ez a tény arra a sorsra, hogy vele foglalkozzak, annak az az oka, hogy eltelt három hónap az én Drága Kincsem elvesztése óta.

Három hónapja, hogy Enikő nélkül kell folytatnom földi pályafutásom – amit inkább neveznék földi vánszorgásnak -, nélküle kell léteznem, azokért, akik itt maradtak velem.

 

Úgy két hónap eltelte után vettem észre sok emberen, hogy már meg mernek szólítani, mert hátha csökkent valamennyit a tragédia okozta trauma. Mások meg azt adták tudtomra, hogy nem értik miért nem alkalmazkodtam már az „új élethelyzethez”.

Elképesztő magányom fokozódott ezen megnyilvánulások hatására.

Nem!

Nem azért, mert nem szeretem az embereket, vagy nem szeretnék velük sokat… nagyon sokat beszélgetni!

A gondom magammal volt, hiszen a célzások, a kijelentések hatására keményen elgondolkodtam azon, hogy tán beteg vagyok, vagy az őrület kezdete vasmarokkal szorít, amiért nem akar sehogy csitulni egy szemernyit se bennem a veszteség okozta kín, sőt... még fokozódott is.

Arra gondoltam: nő vagyok, nőből vagyok és anya. A férfiak meg férfiból vannak és így saját családom nem tudja ugyanazt átélni, amin én keresztülmegyek, közvetlen környezetem reagálását én azután kivetítek mindenkire.

Ha anyukámnál voltam, ott meg erősnek kellett mutatkoznom, mert folyamatos jajgatása, könnyei - a fájdalom, amit unokája elvesztése felett érzett, és amit tetézett, hogy fáj a gyereke fájdalma -, arra ösztönöztek, hogy ne mutassam ki saját gyötrelmem.

Néhány napja azonban történt két esemény, ami rámutatott, hogy a nőknél se minden egyformán zajlik.

Gyerekkori ismerősöm mesélte, hogy végre meglátogatja az egyik lányát (kettő van neki), mert már egy éve nem látta. Telefonon ugyan szoktak beszélgetni, de mégis szeretne már vele találkozni is. Mondtam neki, hogy ha már úgy is szabadságon van, és a másik lánya is ismerősöknél nyaral, akkor maradjon egy-két napot a felnőtt gyerekével is. Ismerősöm közölte, hogy az nem lehetséges, mert nincs hol aludnia. Hely ugyan lenne, csak nagy a galérián a rumli, sok-sok régi újság, és lim-lom foglalj a helyet. Maradt számára egy éve is az ágy melletti padló, és mivel öreg már Ő a kemény padlóhoz, hát azt az éjszakát inkább nem ismételné meg.

 

Azzal kezdtem: különbözőek vagyunk.

Nincs ebbe semmi hiba.

Unalmas is lenne, ha mindannyian egyformák lennénk.

Éppen ezért is mondom biztos, hogy ugyanaz Enikővel és velem nem történt volna meg. Legyűrt volna. Legyűrte volna erős akaratom, ha ragaszkodtam volna a földön alváshoz.

Ó! Hányszor, de hányszor adta át a kényelmes ágyát édesanyámnak, és ment aludni a sarokheverőre, ha a „mamika” nálunk maradt éjszakára! „Hogy képzeled mamikám?! Szó sem lehet róla, hogy te aludj azon a kényelmetlen heverőn! Én még fiatal vagyok, én kibírom, de a te ízületeidnek az már sok lenne.”

 

Egyik távoli ismerősöm telefonált és kezdte mondani a macskát, meg hogy az idős nők mennyire rondák, amikor dohányoznak, és hogy kiszedték a földből a hagymát, mert elszáradt a szára. Amikor észbe kapott, hogy amit szólok azt is halkan mondom, akkor csodálkozva kérdezte, hogy mi a bajom.

No, vajon mi?

Kapcsolt, és tájékoztatott, hogy szerinte, ebből a mélységből már mégis csak ki kellett volna másznom. Mire fel én is közöltem vele, hogy 10 nap híján 28 évig éltem a földi mennyországban, csak ennyi adatott meg nekem, hogy a fiaim mellett lányom is lehetett, akivel a világon mindent meg tudtam beszélni, aki beragyogta az életem. Ezekhez az évekhez képest szinte semmi, eltörpül az eltelt három hónap. Gondoltam megérti, ha arra gondol, hogy mennyire fáj egy anyának, ha akár csak szóval is – nem tettel - megbántják a gyermekét, hát akkor meddig fáj az ő halála?

 

Mondom, különbözőek vagyunk. Ami, hangsúlyozom: nem baj.

Ismerősömnek nem fájna, ha bántanák a gyerekét, ha az megérdemli. Neki két fia van, és az egyik annyira „nagyarcú”, olyan beképzelt, hogy ha ebből kifolyólag valaki megbántaná őt, az bizony az anyai szívének nem fájna.

 

Igen, tudom.

Egész életünkben tanulunk… és nem minden esetben tankönyvekből, mert az élet megélése közben sokkal többet okulunk, mint amennyit bármely tanártól elleshetünk.

 

A mi gyerekeink is viselkedhetnek helytelenül. Tévútra viheti őket a baráti kör, a vagyont, hatalmat, szépséget reklámozó média – amely jogait most a globális elit és pénzvilág oly nagy hévvel próbálja megvédeni, hiszen rajtuk keresztül tudnak befolyásolni, ráhatni és a költekezéshez elegendő félelmet kelteni az emberekben -, a feléledő vágyak a szebb és jobb életre.

 

Az én gyermekem is tévedhet, hibázhat. Még rosszat is cselekedhet, úgy is, hogy nincs is róla tudomása, vagy, mert azt látja, hogy az egész világ hazug és otromba, ahol az alkotót, a teremtőt, a reggeltől estig gürizőt, és a szerényt meg a naivat, lesöprik az élet térképéről.

 

Látom, tudom, ha rosszak a lépései és mégis nagyon féltem. Itt vagyok, és jelzem kalimpáló kézzel, hogy „kapaszkodj”! „Menj, rajtam mehetsz, a lépcsőd vagyok, korlátot is nyújtok, hogy lépéseid biztosabbak legyenek, ha rohanni akarnál!” És ha nem teszi, mert mások mást mondanak a helyes utakról, akkor FÁJ… és sajog nekem az ő élete is, mert nem ismerte fel a helyes utat, és tudom, hogy így gyötrelmesebb lesz számára a tanulás.

 

Egyikünk se érezheti a másik fájdalmát, mindannyian a magunkét éljük át. Hogy kinek mennyire és meddig égeti a lelkét testéből szakadt gyermekének elvesztése, attól is függ, hogy milyen volt a kapcsolatuk, mennyit ismert meg belőle, mennyire használta őt a szeretett gyermek lépcsőként, és a drága lélek mennyire maradt azon az úton, amelyet az anyai/apai szív jó szándékkal elé tárt.

Engem még akkor is pusztítana a veszteség, ha gyermekeim letértek volna a helyesnek vélt útról, mert akkor meg az önvád marcangolna, hogy nem voltam elég erős útjelző, elég acélos lépcső, elég hajlíthatatlan korlát.

 

Különbözőek vagyunk…

 

Nincsenek véletlenek. A két édesanya rávilágított, megértette velem, hogy ne csodálkozzak azon, ha az emberek elvárnak tőlem valamiféle javulást.

Tüneteim el kell titkolom – ha kapok a Világegyetemtől hozzá elegendő ERŐT -, de a „betegség” életem végéig elkísér.

A veszteségem tudata, szívfájdalmam - hogy elvesztettem szerelmetes lányomat, azt az embert, aki a szebb és jobb életért harcolt  (még ha eszközei szerények is voltak), aki elfogadott, aki elveket átvett tőlem és követte azokat, aki tisztelte az embereket…- nos, az, bizony ÖRÖK.

 

És, hogy mindez ne legyen elég…

Néhány hete legyűrhetetlen vágyat érzek arra, hogy többet tudjak meg Enikőről. Arról az Enikőről , aki akkor volt, amikor én nem voltam mellette, mert élte a maga életét, dolgozott, barátaival volt.

Ez a vágy mostanra, pusztító kívánsággá nőtte ki magát.

Belebetegszem…

 

Kértem, könyörögtem, de aki tudja… nem beszél.

Átlátszó, ócska kifogások tengere áramlik felém, amelybe belefulladok. Tudnom kellene valamit... de a gyógyító ismeretet megvonják tőlem azok, akik azt hiszik, kínom, gyötrelmem haraggá változik, és rájuk zúdítom.

 

Eddig, úgy éltem az életem, hogy igyekeztem mindenkit megérteni (anyukám már vagy 30 éve, hogy azt mondta, én ügyvédnek lennék jó, mert még az ellenségeim is megvédem), az ő életébe belegondolni, hogy megértsem indokait.

 

Ez most megváltozott, mert ezt, ami most zajlik… soha nem fogom megérteni.

 

Nem csak különbözőek vagyunk, hanem változunk is. Egymás által.

 

Menedékem az emlékezés, a múltnak való tisztelgés és a tudata annak, hogy volt egyszer egy kedves, jóságos kicsi lány , aki képes volt nem csak engem, de az egész világot szeretni.

 

Az alábbi sorokat Enikő írta néhány évvel ezelőtt a születésnapomra:

 

„Sokat gondolkodtam azon, mit is adhatnék neked születésnapodra. Adnék neked, ha tehetném sok pénzt, kincseket, s várat. Adnék kerek erdőt, s óriás hegyeket. Neked adnám én a tengereket, minden lakójával együtt, és a Holdat, mely ezüst fényével bevonja arcodat. S néked adnám én az egész földkerekséget meg a végtelen óriás világegyetemet.

Pénzem, kincsem, s váram nincsen. A kerek erdő, az óriás hegy és a tengerek nem az enyémek. A Hold és vele együtt a világegyetem messze van, én el nem érhetem. A földkerekség pedig már a tiéd.

Egy dolog maradt: a végtelen szeretetem, ami még életed után is elkísér.”