Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ANYU! VÉGY EGY VÍZESÉST NÉKEM!

2011.11.25

November 25.

 


 

Egy nappal korábban jöttünk haza. Csaba persze utazik még reggel a suliba az apukájával. Én meg…?  Irány az orvos, bár vannak kétségeim… Van erre megoldás? Egyáltalán belefogjak-e a dologba? Mi lesz Csabával? Ki fog vele Balassagyarmaton lakni, ha azt mondja az orvos, hogy kórház és műtét? A gyógyszert meg nem tudom kiváltani.

Hová keveredtem? Miféle világ ez itt?

 

Nem hittem volna, hogy ötvenkét évesen, mielőtt felállok a székről meg kell tervezni eme akciót. Nincs, ám hipp-hopp, holmi ugrándozás! Csak megfontoltan. Nincs utána se futkosás! Van helyette döcögés, csoszogás, hajlított derék. Pár perc, és kiegyenesedik, de akkor is olyan érzés, mintha külön még ülne rajta valaki. „Hess, te rossz identitás! Takarodj innen!” Mindhiába. Nem tágít.

Tán a gondok – vagy a semmire se vagyok jó, meg a fölöslegesség érzései – öltöttek láthatatlan, ám annál súlyosabb testet?

Nem tudom. Mindenesetre vonszolom magam, mint egy kilencvenen felüli (mert normális esetben addigra kellene ennyire elkopottnak lenni egy embernek), és új bizonyítékait szerzem be – persze akaratlan -, hogy semmire se vagyok jó. Barátok, ismeretlen jóakarók, a Nógrádi Autista Alapítvány nélkül tán, már Salgótarján December 7-e terén ülnék nyakamban egy táblával: „Az autistát nevelő anya, aki nem tudja taníttatni gyermekét, pedig megoldott az autisták oktatása Salgótarjánban.”

 

Most nem ültem sehol, hanem négykézláb porszívóztam, és nyögve rendeztem át a szobát, mert az ágyunknál megjelentek a fekete penészgombák. (Különleges élőlényei a Földnek.) Az elmúlt héten a mellettünk lévő egyetlen lakásból kiköltöztek a lakók és most egy szaki bőszen bont. Az az érzésem, már a falakat is lebontja, nem csak a fürdő csempéit, mert két napja úgy zúg-búg a gépe, hogy nem hallom a rádiót. És huzat van. Huzat, mert a szomszédba tevékenykedő szaki kitárta az ajtót és az ablakot. Megállapítottam, hogy semmit se ér az ajtónkra ragasztott dupla szigetelés.

 

A múltkor, az álomhetemen arról álmodtam – és most se tettem le erről -, hogy következő születésnapomra kérek egy megújuló energiákkal összkomfortossá tett nyugalmas barlangot, ahol gyógyvizű zuhatag működik, és én akkor állhatok alá, amikor csak fájó izmaim, csontjaim azt kívánják. Akkor nem kell a vízóra kegyetlen kerekeit rettegve figyelnem.

Útálom a vízórát!

De ugyanígy útálom a villany- és a gázórákat is!

Minden pénzünket elnyelik, és utána csak bámulunk ki a fejünkből, hogy hová a fenébe keveredtünk, ez a világ nem az a világ, ahová lelkünk annakidején útlevelet váltott.

Elromlott az időgép?

 

Ez itt egy kutya kegyetlen világ, ahol nincs mód az alkotásra, nincs lehetőség az életre, ahol az országgyűlési képviselők keveslik azt a havi juttatást, ami nekünk, egyszerű embereknek - akik ápolási díjból kénytelenek élni (mondhatnék álláskeresési támogatást is) -, ugyanezen összeg 28-30 hónap alatt folydogál be a családi kasszába. (Az ugye több mint két év? Határozottan szeretném egy kanál vízbe fojtani mindet. Bocs!)

Fojtogatás helyett, lejjebb veszem a konvektort, magamra húzom a vastag pulcsit és megyek tovább magamba durrogni.

Én egy békés nép tősgyökeres tagja vagyok.

Már nem vagyok biztos benne, hogy ennyire „békésnek” kellene lennünk.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.