Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ÉLEK, DE...

2012.08.30

Augusztus 18.

 

Öt napja nem írtam naplót, mert egy régi, kedves ismerősöm a valaha „volt Ildikót” akarta látni, olvasni. Ez ösztönzött arra, hogy visszavonuljak, elmerüljek kissé önmagam rejtekeibe, önvizsgálatot tartsak és, hogy felderítsem azt az „új Ildikót”, akit most az emberek látnak. Napok teltek el, de egyiket se találtam.

A régi énem április nyolcadikán megsemmisült, ez az új meg úgy működik, mint egy android: van, mert legyártották.

 

tuz_st001_500.jpg

 

Augusztus 19.

 

Igaza van C. Évának. Mindenkit csak a saját öröme, a saját bánata érdekel. Csak kevesen szeretnének másoktól tanulni, és minden csak szenzáció sokak számára, még a tragédia, a halál is.

 

Akkor, április nyolcadikán, a világomat se tudtam. Én nem, de Attila és az édesapja kimentek a víkendházhoz. Tanúi voltak a tűzoltók, a rendőrök ténykedésének.

 

Ma megint beszélt Attila az édesapjával arról a napról. Amit a volt férjem (Enikő és Attila apukája) látott és hallott, az vérlázító! Ha előbb tudtam volna, akkor bizonyos, hogy előbb írom meg azt a panaszlevelet, amit végül júliusban megírtam, és amelyre válaszként olyan semmit nem mondó választ kaptam, amelyre kár volt papírt és festéket pazarolni.

 

A tűzoltók unottan rugdalták a házról, a víz áltál lesodort törmelékeket, egyetlen ember vizsgálódott csupán, a rendőrök meg vihogtak, meg morogtak, hogy sáros lett a cipőjük.

 

Úgy véljük mi laikusok, hogy ha diktafonra mondja is a szakértő, amit talál, mögötte kell lennie legalább egy embernek, aki begyűjti a tűzfészek keresése közben felszedett mintákat. Ugyanez vonatkozik a rendőrökre is.

HÁT NEM TETTÉK.

Pedig ott, akkor, két csodálatos ember vesztette életét, akiknek az egyik kezük többet ért némelyik szakmájához nem értő, lélek nélkülitől.

 

Aztán meg kiderült, hogy a kulcs nem is belülről volt a zárban, mert azt Enikőék kivették, hanem kívülről törte bele a túlélő a zárba. A rendőrség azért zárta ki a szándékosságot, mert… szó szerint, ahogy a telefonban elhangzott: „Kizártuk a szándékosságot, mert a kulcs belülről volt a zárban.”

 

Ezek után miért csodálkozik bárki azon, hogy élő halott vagyok?

KIK VIGYÁZNAK RÁNK?

 

Augusztus 20.

 

Az a „régi Ildikó” atomjaira hullott szét.

Ez a vizsgálódásom eredménye.

Mikroszkópos vizsgálódásom során akadtam ugyan RÉGI darabokra, de azokat inkább nevezném „kísértetnek”, mint élőnek.

 

Az, aki (ami) megölte az egyetlen lányom, aki (ami) megölte az ő Kicsijét… az megölt engem is.

Az az Ildikó nincs többé. Porrá éget, eltűnt az éterben az a nő, aki minden ismerősre rámosolygott, aki minden emberi gyarlóságot megbocsájtott, aki előre köszönt, aki közösséget akart az embereknek, létrehozott és fenntartott, minden szabadidejét az ügynek szentelve.

 

Rájöttem, hogy a Földi létben való minden mozgásom, még akkor is teljességgel HIÁBAVALÓ, ha itt van két fiam, mert már azt is látom, hogy nem csak az övék, de mindenki más élete is csupa hiábavalóság.

A Teremtő bizonyosan nem ezt akarta, amikor létrehívta ezt a Földi-iskolát. Nem hiszem, hogy egyszer is gondolt arra, hogy ez lesz majd abból, amit jó szándékkal létrehívott.

 

Úgy látom a világot, amivé lett.

Valamiféle ocsmány váladékkal bekent, gerinctelenek által beköpdösött, levizelt élet folyik itt, csak mivel néha ad az élet némi örömöt is, mi hajlandók vagyunk úgy tenni, mintha ezt a ragacsos, bűzös kencét nem vennénk észre.

Azt mondják, amikor mondom, hogy látom képzeletben a lányom halálát (látom százféle változatban, mindennap újra és újra): NE GONDOLJ RÁ!

 

A „kincs” szó a legtöbb ember számára egy láda, telis tele aranypénzekkel, ékszerekkel.

Nekem a gyerekeim a kincseim.

Az egyetlen lányom életét, bűzlő mocsokkal kent kéz elvette, és ezzel a leplet is lerántotta az életről. Láthatóvá vált a háttérben mindent mozgató erők gonosz vigyora, melyek emberi alakot öltve közöttünk élnek.

Enikőm távozása erről az árnyékvilágról megsemmisítette régi énem, és én még most is annak hamujában fekszem.

Nincs új Ildikó. Nem is tudom, felépül-e még egyszer?

 

Élő halott vagyok, akit a gyerekei, a férje, az édesanyja újraélesztett, mesterségesen lélegeztetnek, táplálnak, hogy járkálhassak az utcán úgy, mintha élnék.

Testem csak egy GÉP-test, én meg benne ülök és figyelem mi minden zajlik körülöttem. Itt ülök ebbe a nyamvadt, félig elkopott, sajgó testben (mert érzem azért a fájdalmait), de az életem már csak megfigyelés.

Figyelő lettem, aki a legkisebb emberhez nem méltó viselkedéstől is sírva fakad, aki ha főz és tüzet gyújt, előtte még szűkölve bömböl percekig, aki sír a buszon, a tévé előtt, reggel és este, ha csak egy szó is elhangzik szeretetről, születésről vagy halálról.

Megírom az érzéseket, a látottakat. Ennyi maradt a régi Ildikóból.

 

A sors, az életirányítók meg tegyék a dolgukat, hogy akihez kell, oda eljussanak szavaim!

 

Ennyi maradt abból az életvidám, erős, kitartó emberből, aki voltam. Hogy így közel az ötvenháromhoz épülhet-e még az ember? Nem tudom.

Én csak… számolom az eltelt napokat, mert minden nappal közelebb kerülök ahhoz a világhoz, ahol most Enikő él.

Vagyok, mert Csabinkó naponta elmondja:

„Anyucikám, maradj velem!”

Maradok kicsikém, maradok- válaszolom Neki -, amíg a Teremtők engedik.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.