Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Életem... Enikő, Csaba, Attila és a többiek.

2015.01.09

December 23. kedd (9)

Leszakadt a papucs talpa. Igen, annak, amit tegnap vettünk a kínaiban. (Tök jó ez a termék!)

A bal szakadt le egy az egyben, de a jobb is megkezdte a visszaszámlálást. Alig hittem a szememnek, amikor megláttam, hogy a habszivacs talp alatt kartonpapírból készítették a papucs talpát. Egy sor ragasztócsík „fogta” a könnyű anyagot, alatta pedig berepedezve, felszakadva előtűnt a papír.

Nem, az nem káprázat. Ez kérem a valóság.

Most nem elvtársak vannak. Most urak és hölgyek előre a megkezdett úton, az egyszer használatos papírpapucs világért!  (vagy papucspapír?)

Hajrá Magyarország, amelyik jobban teljesít!

És éljenek az angol és a holland turkálók is!

A főszerep azért az irónián (amely forrása a szomorúság, hogy a magyarság hagyja magát kifosztani, megvezetni, életét teljesen tönkre tenni) túl, a sütögetésé volt.

(A további napok leírása Enikő honlapján.)

December 22. hétfő (10)

Még mindig takarít a természet.(Egyébként van mit. És volna még más is, amit… akiket (?) Igen. Sokakat. Gerinctelen, embernek tűnő férgeket… elsepregethetne. Hiába, no, ha nem írom, akkor is minden pillanatban itt van velem, hogy a bíróságon nem az igazság megtalálása volt a cél, és ez úgy fáj, mintha rám omlott volna az egész mocskos világ.)

A szél, Maga is az ünnepre készül.

Maga is.

Karácsonyra.

A fényvárás ünnepére.

Én meg az igazság temetésének „torát” látom megülni… tudatlanul… teszik és mondják… és én mégis, kitartóan, hittel várom az Igazság Ünnepét!

Papucsot akartunk venni Csabának, mert a fejébe vette, hogy csak akkor nem fázik meg, ha lesz papucsa. Kis hipochonder. Pontosan, amilyen Encsikém volt. De nem! Ez még attól is több. Volt idő, amikor pólót se nem volt hajlandó magára venni, két-három trikóba bújtattuk őt, most pulóver, zokni van rajta, amikor beköszönt a hideg és most ez a papucs!!! A félelem a betegségtől. Ez okozza.

Na, mindegy. Tényleg hideg a padló és tényleg kellene az a papucs. Mentünk… hová máshová, mint a kínaiba.

Mi más van?

Méregdrága cipőbolt még van.

Olyat nem tudunk megfizetni, marad az ócska kínai termékek tömege (hogy legyen mit elégetni a szemétégetőkben) hát ezt nem úgy intézték a Genfi tó partján villákban lakó pénzbőrű bukott angyalok, hogy nekünk jó magyar konfekció cipőink legyenek!

 

Szóval mentünk az egyik kínaiba (a túloldalon van egy másik is) és beszökött velünk a szél. Jó hangos volt a belépőnk, mert a szél, ami nyomunkba láthatatlan befutott a polcokról minden mozdíthatót lesodort, és ami állt azt feldöntött. A kasszánál, a cipőosztályig kígyózó sor belépőnket mind végignézhette. Én meg a másik ajtón ki, amikor felfogtam, hogy órák kérdése, amíg a sor vége előre ér. Mondtam is Csabának, hogy bocsika, de ha soha nem lesz papucsod, akkor se állok ennek a sornak a végére.

Végül a tér másik oldalán (az is kínai!!!) vettünk egy szobapapucsot.

A tegnapi takarítás kiszívta az erőnk és a világegyetem csak lassan tölt vissza. Sok meditáció kell, csönd és nyugalom, ami a vásári hangulatban nem igazán adatik. Jöttünk is haza, amint lehetett, hogy sütikéket gyártsunk, aminek az íze hozzon örömet.

Szuperál a sütő. Végre! Most már inkább arra kell figyelni, hogy se égjen meg benne semmi.

„Milyen nagyi leszel te anya, ha nem sütsz sütit?”

Visszhangzik a kérdés (Enikő kérdése) mélyen a tudatomban. Hatására a hátam végig simítja a konyha falát…  Mondom Kicsim. Sírva mondom! Van túrós-csokis vajastésztás süti, megsült a bögrés, holnap, ha már kihűlt, csokiba és kókuszreszelékbe mártogatjuk Csabival. A diós, kevés lisztes torta is kisült, ő majd szerdán kapja meg a krémet, addig pihen. Holnap lesz sajtos pogácsa három tepsi, és szerdán lesz még mákos bejgli…

Sütök, de közben tudom: sorsom megpecsételődött… unoka abból, mit én sütök, nem eszik.

Hiány van… Űr… Végtelen… Tündérem elrepült.

Szívem egyre többször fúrják át nyilak, ahogy az Ünnep közelít.

december 16. kedd (16)

Vízi torna, elektromos kezelés, délután matekóra majd vásárlás. Sok volt a gyaloglás. Másnak ugyanennyi menetel kevés, meg se kottyan, csak az én derekam és mindkét oldali combcsontforgóm sokallta. Nem is aludtam az éjszaka.

De nem csak ezért.

Estefelé felhívott.................édesanyja. Olvasták a FB-on, hogy vesztettem a tárgyaláson a hevesi rendőrséggel szemben. Várt, mert az első napokban, nem mert hívni. Elmondtam milyen anomáliák vannak.

Úgy reagált, mint mások.

Hitetlenkednek, jönnek a „DE” kérdések… Jön a terelés, a tagadás, a túlvilágról érkező jelek említése. Megjelennek a jósnők, a látók, a különféle más jelek, a halottakkal való beszélgetések emlegetései és már el is van felejtve hová lett négy lábszárcsont, amikor pedig a kályhába bedobott csülökcsont reggelre se ég el, de még a csirke csontja se.

Nem számítanak a tények, ha valaki eltökélten valamiben hinni akar. Ha nem végeztek toxikológiai vizsgálatot, az a költségek kímélése miatt történt, és nem lázít vért senki ereibe (tán mert nem az ő magzata volt), hogy ha azt keresik, hogy volt-e szándékosság, akkor bizony a mérgezés lehetőségét is vizsgálni kellett volna.

Nem végeztek DNS azonosítást, mert volt egy túlélő és ő megmondta az igazságot. Bezzeg, amikor egyik főmufti lánya esküvőjén elveszett egy mobiltelefon ott aztán nem volt pardon! Ott elvégeztek közel tíz DNS vizsgálatot. Két ember halálának esetében ez már nem fontos.

Sírtam. Zokogtam. Neki is fáj…  ő már fáradt, ő olyan sokat szenvedett már, sokakat elveszített… és élni akar nyugodtan és boldogan az ő lánykájával.

Jogos a vágy. Aláírom. Még valahol meg is értem.

Ezt igen, de azt nem, hogy hogyan lehetnék boldog teljesen, ha nem tudom, hogy a másik gyermekemmel mit tettek a halála előtt, ki tette és miért.

És a másik, ami számomra egészen megint húsba vágó: Bármerre megyek és említem, mindenhol azt kérdezik:

És a fiú szülei? Ők nem reklamálnak? Ők miért nem állnak oda, hogy megkérdezzék mi történt a gyerekükkel?

És innentől kezdve a hivatalok előtt is el van kaszálva Bódi Ildikó.

Mert ha a másik fél nyugodt, nem háborodik fel, akkor valószínűleg én vagyok zakkant, meggajdult és kötözködő, piszkálódó nyughatatlan és feljelentős idióta, akinek elment a maradék esze is, mert meghalt a lánya. Ezt az őrült nőt nem kell komolyan venni. A fájdalomtól félrebeszél.

Ezt mondják sokan.

Egyedül maradtam.

Az egy fecske esete áll fenn.

És nem tudom, mit gondoljak, mert a bajból nekem is kijutott és ki jut ma is.

Nekem se volt gondtalan életem. Öt év után két gyerekkel váltam el és 10 évig egyedül neveltem Attilát és Enikőt. Volt olyan időszak, hogy még egy melltartót se tudtam venni magamnak. Akkor gyűlöltem meg a turkálókat. A külföldiek levetett gúnyáit. Hát ezt érdemled magyar! Nem harcolsz a jogaidért, a környezetedért, a jövőért!

Azután jött Tamás és Csaba, amikor koraszülött lett hónapokig aggódtam, nem aludtam azt figyeltem lélegzik-e. Rettegtem a csecsemőhaláltól, hogy úgy elalszik, nem ébred fel én meg majd nem veszem észre. Aztán jött, hogy mindenben le van maradva, majd kiderült az autizmus.

A hosszú gyes, az ápolási díj. Nem baj, ha nincs pénz, csak egészség legyen! De van? Az autizmust annyiba se nézik, mint azt, aki nagyot hall, vagy gyengén látó. Nincs tolerancia, hiszen milyen szép gyerek ez a Csaba!

Az életem állandó küzdelem volt és mindeközben Balassi Asztaltársaságot és Országos Sci-fi Egyesületet (AVANA) vezettem, pályázatokat írtam, hogy támogatást nyerjek alkotók díjazására, kiadványok megjelentetésére, kiállításokra, országos találkozók szervezésére. Több mint 20 évig adtam évente az életemből tisztán legalább 2 hónapot másoknak. Több száz ember kapott ez idő alatt megmérettetési lehetőséget, akik nyertek, azok dicsőséget is.

Harc, küzdelem, mozgás, szervezés, tettek… ez volt az életem, miközben gyalogösvényt vágtam a bozótba, ami elzárta az autisták elől a tanulási lehetőségek útját az épek között. Csaba volt Nógrád megyében az első autista, aki ugyan magántanulóként, de mégis a többségi iskolába járva, részlegesen integrálva tanulhatott.

Nem vagyok bolond.

Meglátom, ha valami nem jól működik. Megérzem a hazugságot és fáj az emberi közöny is, hát még mennyire fáj a kegyetlenség.

És a kegyetlenkedés – mert ez az: kegyetlen kínzás -  most történik velem… nincs, aki megmentsen… keresztre fognak feszíteni… És a sok ember, akikért dolgoztam… nincs sehol.

december 15. hétfő (17)

Ha a vasárnap nem lehetett a könnyeké, akkor a hétfő az lett. A „csak ketten vagyunk” kissé visszafogó erő, de persze semmit nem segít, ha torlódnak a dolgok. A hétfő már túltorlódott nap lett. Este már csak két nyugtató, egy vérnyomás csökkentő és egy fájdalomcsillapító segített elaludni, aztán kétszer volt mégis sétám az éjszakai lakásban.

Csabát hátrahagyva az iskolában elindultam gyalog a Vásártér felé, gyönge lábakon álló lélekkel. Nem tett jót érzékeny lelkemnek látnom az Öblösüveggyár mellettem vonuló szomorú enyészetét, a kitört ablakokat, a korhadó fát, rozsdásodó vasat, a semmire nem jó kerítést, a málladozó vakolatot, az omló téglákat, hiányos üvegtégla falakat.

A kisboltban már könnyeztem, amikor láttam, hogy szótlanul elkeseredett a fiatalka eladó, a virágostól pedig elfelé már kezdődött a légszomj. Amikor elhagytam az elágazót, a Forgácsit, amerre Somlyó bányára (nem nevén, hanem elátkozott helynek nevezem) is vezet az út, akkorra már a szívem is kiugorni készült. Menni már nem tudtam az ÉMÁSZ parkolója után muszáj volt kerítést fognom, és csak sípolva kapkodtam a levegőt, és jöttek, csak jöttek a könnyek.

Emberek jöttek és mentek, autók, buszok. Gondolták: tán részeg szegény, vagy mi.

Aztán jobb lett kicsit, már tudott vinni a lábam, de anyához menet a kórházzal szembeni boltban nem kellett csak egy kioktató mondat és már megint sírva fakadtam.

Naponta többször…

Az iskolai könyvtárban is, amikor vízbe tette nekem Judit a rózsát, amit majd délután viszek a kislányomnak… hát nem is tudom, hogy valóban a kislányom hamvai vannak e ott, vagy valaki, akit soha nem ismertem… mert ugye az azonosítás… senkit nem érdekel… pedig nekem fontos… emlékmű… de Ő hol van… elkaparva egy erdő szélén? … mert nem tudni valójában mi történt… ezt se kutatta senki… van aztán sok, aki azt mondja: ugyan már! Külsőségek ezek, nem fontos dolgok… nem mindegy? Judit érti, érti a könnyeket is. Próbál terelni. Többször is sikerül… köszönöm neki!

(A teljes napló Encsikém honlapján van: kézirat az emberhez.)

2014. december 11. csütörtök (21)

Édes Kincsem!

Ma, a tárgyalás utáni napon olyan elemi erővel tört ki belőlem az addig lefojtott harag, hogy még a fényképeteket is az ágyra dobtam. Veszekedtem és nem, nem gyújtottam mécsest.

Haragszom.

Elsősorban persze a hazug, az álságos világra, amit ugyebár emberek tömege alkot és alkotott olyanná, amilyenné lett.

Nincs olyan, hogy valaki nem hibás. Mindenki az, mert mindenkinek a maga helyén, a maga problémáit kell úgy igazgatni, rendezni, hogy az hasonlatos legyen az isteni harmóniához, a mennyek világához, de vannak dolgok, amiben már összefogás kell, ahogyan a pókháló szakasz szálai erősítik egymást.

Így aztán rátok is haragszom, apát se felejtem ki a sorból, sőt még anyósom is elővettem és Tamás testvérét, Zolit is. mert ha igaz, amit mondanak, akkor ti mind odaát vagytok és tudnátok segíteni, csak valamiért nem akartok.

Én itt erőmet meghaladó küzdelmet folytatok az igazságotok megszerzéséért, meg hogy soha többé ne fordulhasson elő, hogy az egyszerű emberek verítékén fizetett (valljuk csak be őszintén, hogy ma ezek az egyszerű emberek a bérrabszolgák) hatósági emberek, nem azonosítanak, felismerhetetlenségig összeéget holttesteket, és úgy engedélyezik hamvasztásukat, hogy kilétükre valójában nincs bizonyíték.

Vannak események, melyek mindenki ügye kellene, hogy legyen. Olyan esetek ezek, melyek megtörténtek már sokakkal, akik nem ismerik egymást, de tudják: a világban, a velejéig romlott és gonosz emberek sakkba tartják a többséget, a jókat. Ilyenkor már nem egyéni a probléma, nem szabadna egyedül hagyni minket… mégis elszigetelt esetek vagyunk.

És ti? Ti mit tesztek odaát?

Mélyen hallgattok.

Tűritek, hogy ideát ledaráljanak engem.

Ledaráltak azok, akik nyilvánvaló hazugságokat vágtak az arcomba.

Ó, bár csak lenne itt tapsra egy új világ!

Egy új, ahol őszinte lehetne az ember, ahol nincs óvatoskodás, és nincs képmutatás.

Miként szolgálja vajon szellemi fejlődésem, ha állandóan a szemetet kell sepregetnem? Miként leszek erős, hajlíthatatlan gerincű, ha folyvást csúszó-mászók között kell bolyongnom? Miként és hogyan kell ezt, az életünkből eltüntetni, miközben olyan erővel int menekülésre ez a sok „jel” (a gonosz névjegyei), hogy ma délelőtt is alvásba menekültem, és amikor álmomban megjelentél, nem örültem, hanem elzavartalak.

Jaj!!!!

Erre a kétségbeesett tettre (a szigorú anya szerepére) ébredtem fel.

 

Új bejegyzés kerül, december 3-tól, tegnapig, amikor is az igazságszolgáltató rendszer eltaposott, mintha csak egy undorító féreg lennék.

Itt:

http://www.kezirat.eoldal.hu/cikkek/anyukam-naploja/az-ev-utolso-50-napja.html

December 2. kedd (30)

„Vakvágányok a gyógyításban, avagy beteggyár autizmussal fűszerezve” ez a címe annak, amit erről a napról írtam. Nem ismerem ennek a megírt történetnek az értelmét, nem tudom azt, hogy van neki tanúsága, avagy nincs. Bizonyára van, ha egyszer Isten (vagy nevezze mindenki, aminek akarja, kedve szerint) elém gurította, és átélette velem.

Még 2006-ban írtam meg a Szakdolgozatom, amiben leírtam, hogy az autista gyermekeket nevelő szülőknek mennyire fontos volna egy negyed- vagy félévente elérhető teljes körű orvosi vizsgálat megszervezése, ahol időre mennének a szülők, és a gyerekükre is szakértő vigyázna. Nagy-nagy álom, szép terv, mert úgy tűnik, visszafelé fejlődünk.

Elmentem ma Csaba kíséretében természetesen (Mert ugyebár hol is hagyhatnám, vagy kire hagyhatnák egy autista fiatalembert?) a rendelőintézetbe, hogy végre megkaphassam a reuma szakorvos által javasolt fizikoterápiás kezeléseket. Végül csak a hidroterápia lett meg. Az elektromos kezelés és a masszázs elmaradt, de az utóbbi  örökre, olyannyira, hogy fogadalmat tettem: én oda, önszántamból soha többé nem teszem be a lábam.

Ebédet főztem három napra, mert a következő napok délelőttjei már inkább az iskoláról szólnak, mint arról, hogy konyhatündérkedhetek.

A szőnyeggel- Margó negyedik szőnyegével – nehezen haladok, mert a délutánok két óráját anyával töltöm. Örülök neki, hogy ő legalább szakszerű kezeléseket kap a rehabilitáción.

November 24. (38 nap van hátra az évből) hétfő

Korai reggeli, kicsi kapkodás. Nyolcra pont beértünk a suliba. Kriszta éppen jött ki a tanáriból és már mentek is Csabával tanulni.

Judit a Nógrád Táncegyüttesről beszélt, míg én bontottam le Csaba bársony nadrágjának felhajtását. Vittem egy kis házimunkát, míg várakozok. A második órában kávéztam, vettem újraírható DVD-t, és találkoztam Robival, aki most az Abigél- Egyesület elnöke. (Az autistákért egyesület nevét én adtam, a logóját meg Encsikém tervezte.)

Már szünet volt, mire visszaértem a suliba. Szívtam is a fogam, hogy esetleg Csaba problémázott, de nem. Ott ült az én Kincsem a szülői váróban, és csöndben várt. Kimondhatatlan büszkeség töltött el. Jól meg is szorongattam őt örömömben.

Tizenkettőre mentünk fejlesztésre Barbarához (Csaba imádja a tanárnőt is, meg a helyzetet is, hiszen ott három másik korabelivel szoktak irányított beszélgetést folytatni. Ez az a két tanítási óra, amikor fiatalokkal, fiatalos témákról beszélgetnek.)

Kettőre értünk haza. Úgy elfáradtam, hogy bealudtam a sziesztába. Attila is elaludt, miután megebédelt. Borongós idő volt. Csaba számítógépezett, ő tartotta az alvók felett az őrséget.

(a hiányzó napok Enikő honlapján vannak: kezirat az emberhez.eoldal.hu)

November 19. (43 nap van hátra az évből) szerda

Kérdeztem a tanárnőt, akinek az órájára beülhetett Csaba (Ami engedélyért hálás is vagyok, hiszen a magántanuló külön tanul a szaktanárral. Köszönöm hát!), hogyan viselkedett, tudta-e követni a feladatokat.

- Jól – felelte mosolyogva. – Nálam, az én óráimon nem rohangál, és nem káromkodik. 

Csak néztem. Csodálkozva és döbbenten. De azt nagyon. Ez a mondat azt sugallta, hogy van olyan óra, ahol ezeket a dolgokat megteszi. Valaki szerint.

A frissen tálalt „városi legenda” nyomába eredtem.

Barát a buszmegállóban állt, ahogy mi is, hát tőle kérdeztem. A rohangálás abból áll, hogy egyik gyakorlati órán ki-kimegy a digitális táblához, mert nem látja a szöveget. A tanárnak elmondtam, hogy mivel Csaba a terhesség 30. hetében már megszületett a jobb szemét 1 hónapos korában lézerezni kellett, mert a látómező leválni készült. Akkor az első padba ülhetett és egy alkalommal ki is nagyította neki a szöveget, de aztán valamiért ez nem ismétlődött meg. Mindenesetre megengedte, hogy a táblához közel mehessen.

Ez az a bizonyos „rohangál az órán” legenda egyik csücske.

Mi a másik, a káromkodás? Ez ugyanis jobban megütköztetett, mint az első, mert Csaba a legritkább esetben, évente ha kétszer használ trágár szavakat, akkor is csak a számítógépes játék közben hallottam (hogy örültünk mi ennek az apjával, mármint, hogy a gyerek kicsit hasonlatos lett az átlag többi kortársához!) Akkor, amikor a játékban pontokat veszített.

Kiderült a trágár beszédről, hogy meg se történt, csak elhallás volt.

Az egyik osztálytársát Mercédesznek nevezik. Csaba, mivel nem vesz fel szemkontaktust, vagyis ritkán és keveset néz arcokra, a neveket nem köti arcvonásokhoz. Többszöri és gyakori találkozás után tanulja csak meg. Ezért történik meg, hogy minden alkalommal megkérdezi a neveket. Mercédesztől is ezért kérdezte, majd, amikor megkapta a választ, nevetve közölte, hogy az egy busz.

A leányzó viszont azt értette, hogy „buzi” és sértődötten mesélte osztálytársainak, hogy Csaba "lebuzizta" őt.

Csabát ugyanis kifaggattam. Az autista keveset beszél ugyan, de nem hazudik.

Álljon itt, hogy többen tisztába legyenek a mi autista létünkkel, mi az, amit Csaba biztosan nem tesz meg egyetlen emberrel sem:

1. Nem fog hazudni.
2. Nem fog senkit becsmérelni, leértékelő szavakkal illetni, se gyalázni.
 3. Soha senkit nem fog megütni.

 

Álljon itt az is, ami elképzelhető, hogy megtörténik:

1. Előfordulhat, hogy kijön a sodrából, ha valaki valamit helytelenül mond, vagy nem úgy cselekszik, ahogyan azt előre megmondta. Akkor előfordul, hogy idegessé válik és követeli a dolgok helyreállítását és a hiba beismerését. De ki nem lesz feszült, ha úgy érzi, hogy becsapták?
2. Elképzelhető, hogy ha valami nem az elvárásai szerint történik, saját tevékenységével kapcsolatban, játék esetében, vagy leesik a vajas kenyér a földre, amit éppen ken, hogy elhangzik egy trágár kifejezés, de az soha nem személynek szól. Ki nem teszi?
3. Mivel autista, megtörténhet, hogy nem érti a ki nem mondott, úgynevezett „hátsó szándékokat”, a célozgatást. Ezért minden esetben konkrét, egyértelmű, tömören megfogalmazott utasításokat, kéréseket kell felé közvetíteni, különben nem fog minket érteni.
4. És mint azt már leírtam a szemkontaktus hiányából fakadóan többször meg fogja kérdezni a neved. Ne sértődj meg, nem azért felejti el a neved, mert jelentéktelennek tart, hanem mert ez a képesség sérült. Segíti, ill. gyorsítja a névtanulást, ha arra kéred, hogy nézzen rád, ha kérdezel valamit tőle, vagy ha ő kéri és te megengeded, hogy megérintse a fejed. Eltakart szemmel fog megérinteni, de legközelebb, ha ismét megérintheti a fejed, ne kérdezd, hogyan lehet ez, de emlékezni fog a nevedre.

...

 A többi nap leírása Enikő honlapján olvasható.

 

November 18. (44 nap van hátra az évből) kedd

Egy napon belül is van, hogy egyszer fent egyszer meg lent. Változékonyak a napjaink, mint az április. (Jaj, az április! L  Április volt, amikor egy férfi jött - két rendőr kíséretében – reggel 8-kor, és az mondta: baleset történt. Honnan tudta, hogy baleset történt, amikor még csak éppen eloltották a tüzet?) Napjában többször előbukkan a tűz, és az elégett testek képe. Az én Kincsem. Jaj, nekem! A Kincsemmel mit tettek?! Soha nem múlik. Nincs védelem. Fájnia kell. Hát fájjon.

Keresgéltem a gyöngyhímzéseim között, mert Kata írt, hogy vigyek kiállításra belőle. Etesen lesz két hétig november 22-től egy ún. „értéktár” kiállítás. Viszek szőnyegeimből is kettőt.

Ez jó, ez biztató, hogy az emberek alkotnak, igénylik ezt. Ez olyan felemelő.

Attila itthon szenved. Második hete nincs munkája. Bizonytalan a jelene, én már nem tudok neki pénzt adni, az autót fenntartani, mert a rezsire és az alapvető élelmiszerekre is alig elég. A jövője is bizonytalan, ha már a jelen is ingovány.

Ettől sírtam, a víz alá merültem többször is a nap folyamán.

Macsánka, alias, paprikás krumpli. Ez fő ebédre. Azzal biztatom magam (igen biztatom és nem vigasztalom, mert nem vigasz), hogy másoknak ennyi se jut az asztalra.  Egyébként is! A hús árát ma a gyógyászati segédeszköz boltban hagytam. Ma váltottam ki ugyanis a reumatológus által születésnapomra felírt deréktámasztó övet.

Válogattam a cipők között, mert esett az eső, amikor indulni készültem Csabával a suliba. Két cipőmet ki kellene dobni. Az egyik oldalt ment szét, kinéz belőle a lábam. Ez menthetetlen. A másiknak lyukas a talpa. Ezt tán még a suszter meg tudja gyógyítani. Talán, talán!

A bokacsizmám kellett felvenni. Mire a buszmegállóba értünk átázott. Lehet találgatni milyen országban gyártották!

Csak a biztatás maradt: Másnak egy cipője sincs.

 

november 18.

http://www.kezirat.eoldal.hu/cikkek/anyukam-naploja/az-ev-utolso-50-napja.html

A többi nap leírása  fenti linken olvasható.

november 16.

http://www.kezirat.eoldal.hu/…/a…/az-ev-utolso-50-napja.html

november 13.

https://www.facebook.com/notes/ildik%C3%B3-b%C3%B3di/2014-utols%C3%B3-50-napja/811611518906362?pnref=story

Október 19.

Ma három éve temettük el apát.


Három éve kezdődött a rémálmok sorozata.
Három éve, és néhány hónapja láttam meg, hogy nem csak az oktatással, de a szociális ellátórendszerrel is óriási bajok vannak.
Szót emeltem, de amikor a „RENDSZER” résztvevői futattak velem egy kört – mert megtették! – feladtam.
Gyáván megfutamodtam.
Kényelemből, vagy lustaságból, vagy reménytelenségből, mert úgy éreztem: egyedül semmit nem tehetek.
Feladtam a harcot.
Nem hittem magamban.
Nem kerestem hasonlókat, hogy összefogjunk velük.
Elég volt nekem a Csabáért folytatott mindennapi küzdelem. Nem volt több erőm. Arra gondoltam, majd kikerüljük az idősek ellátási rendszerét, majd közelébe se megyünk az idősek otthonának nevezett, az „OTTHON” szót megcsúfoló valaminek.
Aki nem kerül bele, vagy a közelébe – legyen az bármilyen szint – az nem látja, hogy mekkora a baj. Nem is hitte, amikor szóvá tettem. Ma már én sem nyilatkozhatok. A mostani helyzetről nem.
De az akkori…
Apa halála előtt kb. két héttel a kórházba került. Homlokán összevarrandó sebbel és jobb alkarján egy hosszanti sebbel. Hiába is mondtam, hogy ez utóbbi védekező seb, a karját emelte fel valószínű, amikor a támadója másodszor is le akart csapni. Nem, nem! Leesett az ágyról. Persze sehol nem találtunk olyan éles sarkokat, melyek ilyen sebeket ejthettek volna, találtam viszont az ablakpárkányon egy törött poháraljat, ami hegyessége folytán gyilkos fegyverré válhatott volna bárki kezében.
Akkor apa lélekben már nem volt velünk. Szíve még vert, még lélegzett, de ő már messze járt. Összegzett, elszámolt.

...
A poháralj a párkányon maradt.
Úgy telefonáltam a portára, hogy menjenek fel érte, nehogy valamelyik lakó megtalálja és kárt tegyen valaki másban is.
Csak reménykedni tudok, hogy leveleim hatására jobb lett a helyzet. Csak remélni tudom, hogy könnyítettek az ott dolgozó nővérek, ápolók munkáján, és hogy tartalmasabbá tették azóta a beteg, sok esetben magatehetetlen idősek életét.
És remélni tudom csak, hogy nem valakinek a bosszúja volt, hogy ezek után… nem egészen HAT hónap elteltével gyanús, és azóta is tisztázatlan körülmények között elveszett a SZEMEMFÉNYE!
… és kiderült, hogy a tűzszakértők nem tudják feltárni a tűzfészket, a rendőrök meg nem tudják megtalálni a bűnelkövetőket.
Ezek a gondolatok dobtak ki ma hajnali kettőkor az ágyból, tőlük rohantam a fürdőszobába, hogy Tamás és Csaba fel ne ébredjen…
Így zajlik nálunk az élet…
Homályos képekkel, közeli barátok nélkül – mert ők már akkor is hamisak voltak, amikor azt hittük, hogy vannak - néma sikolyok között, könnyekkel mosva a mosdónkat, bizonytalanságban, féltve az emberiséget, a jövőt, a gyerekeinket, mégis bízva abba, hogy Isten ezúttal segít az igazságot kideríteni, és a bűnöst elfogni.


 

Szeptember 24.

Enikő: Haragudni akarok rá.

Nem is nézni a fotóira. Elmegyek a képek mellett kétszer is, miközben lesütöm a szemem. A mécses lángját szemem sarkából azért látom megbillenni. De nem odanézni! Én most haragudni akarok…
„Itt hagytál? Gyáván megfutamodtál, vagy elmenekültél a nehézségek elől?”
Elsírom magam… nem megy… nem bírok nem rá nézni, hogy azzal is pótoljam a kimondhatatlan hiányát… nem és nem bírok haragudni.
Nem! Nem lehet, hogy lelkem ennyi kínt vállalva érkezett a Földre! Nem lehet, hogy vegetálni, szenvedni, mindenkivel harcolni érkeztem!
Agyamra lecsap a borzadály…
Elrabolta valaki… vagy meggyilkolta?
Felüvöltök… most már hangos a lakás.

Csaba: Menni kell, pedig legszívesebben lefeküdnék. Menni, ki a lakásból, autista magányunkat megtörni. Szerencsére van hova.
Iskolába.
Emberek közé. Kortársak közé. Épek közé, hogy tanulja, miként él, beszél a többi.
Kicsit élni. Veletek. Köztetek.
Az első arcpírt az okozta, hogy nem volt órarend. Volt, csak nem kaptak státuszt, ígértek szaktanárt, aztán mégse. Minden borult. A mi órarendünk is.
A második ütés: nem lehet megtanítani fizikára, mert nem ismeri a mindennapi életet, azt se tudja mi az, hogy gumiabroncsot felfújtatni.
Kérem őt: tessék a füzetbe beírni, mit nem értett, mert az autistának minden élethelyzetet külön meg kell tanítani és majd mi otthon a férjemmel elmagyarázzuk neki.
Az informatikán szuper volt. Nagyon ügyes. A tanárnő kreatívan mellé küldött egy-egy gyereket, hogy ha gond van, magyarázza el. Nem is volt gond.
Melegszik a szívem.
Köszönöm!
Aztán meg is van az órarend, azt átjavítjuk, mert ne legyen már két napon is két-két lyukas óránk! Megoldjuk az igazgatóasszonnyal.
Egy kis levegőhöz jutok.
A harmadik ököl (hogy ne tartson soká a friss levegő): programozási ismeretek gyakorlati óra után csapott le rám… nem tudok segíteni tizenkét másik gyerek mellett… nem vagyok gyógypedagógus… ez így nem fog menni…
Mondom neki; az igazgatónő már megírta a kérelmet, hogy adjon a KLIKK legalább erre a négy gyakorlati órára mellé egy pedagógiai asszisztenst. A válasz elkeserít: Az se fog semmit érni, ha az asszisztens nem ért a programozáshoz. Itt kérem nincs idő sajnos, mindenki egyetemre jár. (Vagyis: meg se kíséreljem, hogy különórát akarjak venni?)
Hálózati ismeretekről jönnek, Mercédesz mosolyog. Semmi gond nem volt, elsőre megértett mindent, összerakta a gépet, a laptoppal volt egy kis gubanc, de az is sikerült végül. Én ültem mellette, alig kellett segíteni neki.
Köszönöm kislány!
A kis ügyesem ott áll mellettem egyenes gerincét még inkább kiegyenesíti. Boldog. Mosolyog:
„Ügyes voltam anya!”
Megöleljük egymást. Kicsit hátralép, szélesen vigyorog, úgy mondja: „Na, informatikus lettem!”
Azt hittem felfalom.

Attila: Lassan, bicegve ér haza. Mi történt? Rosszul lépett le az autóról. Kibicsaklott a bokája. Vörös és dagadt.
Másnap: Mi van? Már megint szabadságra küldött a főnököd? „Nincs elég rendelés a boltoktól.” Mi lesz, ha elfogy a fizetett szabadság? „Gebasz.” Hetente egy-két nap. Így gyorsan a végére jársz!
Harminchárom évesen nem képes eltartani magát. De nem az ő bűne. Nem hibáztathatom. Csak őt egyedül nem. Mindenki kifelé rúddal áll az országból. Ő maradt. Velünk.
Részletre vette a használt autót, a tulajjal egyezkedve, nem banki kölcsönből.
„Anya! Lejárt az autó biztosítása, csak számláról utalható. Hát igen! Neki nincs számlája. Ok rendben: holnap utalom. Hová kell? Mennyit?
… és megbüntettek a rendőrök gyorshajtásért. Este volt, amikor a filmen kivehető már a rendszám (amikor észrevette a táblát lassított) már csak 51-el ment.
Hogyan is fizesse ki a 30e büntetést, amikor 50e keres (hatórás munkával)?
Én fizessem ki a 26e ápolási díjból? No, az már biztosan nem fog menni.
Ehhez értenek! A büntetéshez.
Bezzeg a lányom tragédiáját gyorsan a szőnyeg alá seperték és hazaballagtak húsvétozni!
Mondjam, mit gondolok?
Aljas és szemét a világ!
Főleg akkor, amikor a rend őrei sok esetben inkább a bűnözők malmára hajtják a vizet.

Férjem: Hideg verejtékkel a homlokán kelt tegnap. Este már csak szédült.
Természetesen ment dolgozni. A mindennapi betevőért.
Nem többért, csak éppen annyiért, hogy másnap megint legyen ereje dolgozni.
Ez megy ma. Ez a divat.
Aha. Kisvállalkozó a munkáltatója.
Szép Kártya? Utalvány? Iskolakezdési támogatás?
Soha+!
Mondom, megrettenek, ha beteg vagy, mert ha én nem leszek, neked kell helyembe Csaba mellé állnod. Vigyáznod kell magadra, és ha nem teszed, kicsit haragszom… nem… nem is harag ez, inkább valamiféle szorongás.

Anya: Édesem kutya világ van! Mindenki csak kihasználni akarja a másikat.
Nekem nem kell bizonyítanod. Ritka a kivétel édesanya!
Szedtem a zöldbabot. Vittem én kosarat, de annyira sok volt, hogy nem fért. Négyen is elmentek a föld végébe, mindenkinek mondtam, hogy jó volna egy zacskó, ha hozna valaki, mert nem bírom egyszerre haza, menni meg tudod, mennyire nem tudok.
Képzeld kincsem, senki nem adott egy zacskót.
A kardigánom vettem le, abba a szélbe, abba raktam bele a babot. De a hídnál le kellett tennem, nem bírtam tovább vinni. Sári nénid jött, ő segített haza vinni a kosarat.
Sári néni szintén alig bír menni.
Két nyomorult öregasszony ment, sántán, az utcán.
Lehet, hogy kicsit mindenkinek ki kéne ezt próbálni?

Mindenki együtt: Nem tudod levenni a feketét ugye?! Kérdi valaki.
FOGADALMAT TETTEM.
Amíg nem derül ki az igazság, feketébe járok.
Akkor lehet: örökre… mert…
Igazság?
Kiegyenlítődés?
A bűnös bűnhődése?
A jók jutalma?
Hát nem itt van.
Vétkezem. Minden nap. Családom minden tagját boldogtalanná teszem. Nem jövök rá, hogy miért érdemes így ezen a bolygón maradni?

Remélem, Isten megbocsájt!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.