Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gondolatok... 2013. július 5-12-ig

2013.07.14

Július 12. péntek

 

Mintha bemocskolódtam volna. Komolyan. Megtapasztaltam, megéltem azt, amiről eddig csak hallottam. Disznók elé gyöngyöt szórtam.

Nem szívesen írom. Vonakodom, de talán címszavakba leírva…

Ez egy megélt... ez az egyik valóság.

Pocsékul érzem magam.

Távolsági buszváró. Dohányzó.

Megint kellően bosszankodom, hogy ebbe a mocsokban, az italozó és a már sokat italozottak között gyújthatok csak rá. Van még 20 perc a buszig.

Ki nem állhatom a bohóckodást, és ha ez még hangos randalírozással is párosul, azt egyenesen rühellem. Sörös és kólás üvegek rugdosása, ordítozás, családi belső ügyek ilyetén hangerővel való megbeszélése…

Egy kislány ugrik meztéláb a padra, majdnem a kosaramba. Szép. Őszinte barna szemek, kétoldalt felfogott barna haj. Néhány szó, nevetés…

Aztán sajnálom, amikor megjelenik az anyja, mert az, látva frissen alakult barátságunk azonnal kihasználja: cigit kér.

Nagyon futkos a hideg a hátamon, de adok, és már megyek is. Mondom, indul a busz, de még mindig van tizenkét perc.

Szerencsére most hamarabb beáll a busz. Csaba megy leghátra, a sarokba. Ahogy szokott. Aztán indulás előtt, tizenegyen szállnak még föl élükön a kicsi barna lány. A csapat körbe vesz minket. Olyan lárma van, hogy nem hallom a gondolataimat. A másik kislány annyira maszatos, hogy torznak tűnik az arca. Mosolyog. Groteszk. Jön az anyja, a cigilajmoló, de nem törli meg.

A pasi beül hátra – az egyik rokon -, hiába szól a pöttöm, hogy foglalt, helyette tarkón vágja. Sajnálom.

Megszólal teljes hangerővel a mobil. Mulatós. Közlöm, hogy csak fülhallgatóval. Miért? Hát mert mások nem kíváncsiak rá. Miért? Mert nem szoktam zenét hallgatni. Miért?

Miért, miért, miért?

Meghalt a lányom.

No, ezt, kár volt! Jaj de nagyon kár volt!

Az anya egészen szorosan mellém ül, elveszi a fotót és alig kapom vissza. Ölében a lányka, már-már az ölemben.

Jaj! Ez nem a magáé? Lenyúl, az ülés alól szedi ki a frissiben vásárolt cigarettahüvelyt. (Később azt gondoltam: tán megsajnált.) Úgy volt a kosaramba beállítva, hogy az ugyan ki nem eshetett.

Magamban tízig számolok. „Nem szabad, hogy előítéletes legyél! Ők is emberek!”

Jaj, a lánya, és jaj, a fiúja! Autista? Mi az? Nem tudja.

Jaj, Istenem! Fogyatékos? Az agyával van a baj?

Rajtam átnyúlkálva próbálja megérinteni az én kincsem. Csaba már az ablakhoz szorul. Próbálna elugrani. De ugyebár, nincs hova. Látom rajta, hogy nagyon ideges. Elfordul. Nagyon nem tetszik neki. Ez nekem simán intő jel. Csaba mindenkit szeret, akkor őket miért nem? Oka van. Gondolom nyomós.

Mondom: hagyják őt, ezt nem szereti.

 

Fogdossa a láncot a szitakötőt, ami Enikőé volt.

No, ez már kezd nagyon kényelmetlen lenni!

Nyúlkálnak mindketten anya is, lánya is. És látom, hogy egy kéz kapódik el az ölembe tartott táskámtól, amikor odapillantok.

Ki van húzva a táskámon a cipzár. Úgy emlékszem bezártam!

Te jó ég, ezek összehangoltan akartak engem meglopni!

Le vagyok sújtva.

Elnémulok, behúzom a táskám és ráteszem mindkét kezem.

Ennyi volt. Mondom magamnak.

De nem volt ennyi.

Az előbbre ülő apa úgy gondolta leszáll Albert telep előtt, a maszatos vele akart menni, de az apának ehhez nem volt kedve. Gondolom elég munka volt a világra hívni. A gyerek feje jobbra-balra pattog az ütésektől, majd két oldalról kezek ragadják, felemelik úgy fejen fogva és hátra lendítik, egyenesen neki az anyához, aki most, hogy nem sikerült kilopni az egyébként sovány pénztárcám, most magába roskadva mormog valamit.

A gyerek üvölt.

A másik, a szép szemű mocorog. Mire ő az anyjától kap pár fejest, és lelöki az öléből.

Akkor már fogom a fejem.

A nagycsalád hím tagjai söröznek, jár kézről kézre. Az asszony nem kapja meg, ezért jó hangosan elmondja, hogy elől is hallják: részeges dög. Halkan mondom neki: Hagyja már abba. De… akik hallják és látják, hogy szenvedek, hangosan felnyerítenek.

Ülésre szórt napraforgó magok, a padlón maghéjak tömege, feleslegessé vált buszjegyek, dobozos üdítő kupakja, chipses zacskók három, üresre ivott sörös doboz… ez maradt utánuk.

Nagy csalódás volt.

Eddig… máig hittem abban, hogy ha emberi hangon, tisztelettel szólnak hozzájuk, eltűnik a vad vihánc, az a valami, amit eddig „dacnak” hittem, ami tán azért van, mert sok az előítélet.

Beláttam: tévedtem.

A kicsi barna szépséges leányka már tanítva van, hogy elősegítse a lopást és nem létezik olyan kín, olyan fájdalom, olyan veszteség, ami őket megállítaná, amiből ők ne csinálnának gúnyt, ami az ő bunkóságuk folytán ne válna nevetség tárgyává.

Bemocskolódtam.

Bemocskolták a lányom emlékét.

Bemocskolták Csaba autizmusát.

Bemocskolták a helyet, ahol ültek.

 

Hány nap kell, míg lemosom magamról ezt a mocskot? És a lelkemnek mennyi időre lesz szüksége, hogy ezt az álnok nyomot lekoptassa?

 

 

Július 11. csütörtök

 

Holnap – azt írják – 10 milliószorosan ható nap lesz.

Az ilyen napokon – azt írják -, minden teremtés (és persze minden rombolás is) 10 milliószoros erővel képes hatni.

Ha ez igaz, legjobb volna átaludni, hogy 10 milliószorosan merüljek bele az álomvilágba, miközben lelkem a lányommal beszélget.

De… felvetődött az is bennem, hogy miért is kellene HOLNAPIG várni a pozitív gondolatokra?

Mire is? Mindig a holnapra? Tényleg tudja itt mindenki melyek a pozitív gondolatok?

Ha mindig, mindenki tudná, mi a jó a világnak és neki, valóban azt cselekedné és gondolná?

Egyáltalán! Mi válik hasznára - de útálom ezt a szót! -, akkor: javára… a bolygónak, az országnak, a szomszédnak, a családjának és neki magának?

A megszerzett jólét, ebben a besűrűsödött anyagi világban valóban használ a lélek fejlődésének? Vagy fordítva: a szegénységben fejlődünk lelkileg, szellemileg?

És mi van a lelki szegénységgel, a szellem alacsony szinten való leledzésével? Mi van a félelemmel?

Mi történik a hazugságokkal, aljasságokkal, melyeket tévedésből sokan szeretnek „rejtélyeknek” nevezni?

Tényleg képesek vagyunk átlátni azokat az összefüggéseket, melyek többszörösen behálózták már életünket? Tudjuk mi egyáltalán, hogy mi, miért történik, vagy éppen nem történik?

És ha megtörténnek tragédiák, azok miért történtek? Azért-e csupán, hogy fájdalmak keletkezzenek, vagy azért is, hogy a rejtélynek nevezett szíveket szaggató esemény végre felrázzon többeket: nem kellene tűrni tovább az aljasság terjedését!? És ha azért is történnek, mert változtatni szólít a világmindenség? Változtatni, mert belegabalyodtunk a félrevezető szavak hálójába, mint amikor az igazságot szolgáltatják, vagy védik a katasztrófát.

Hazugságok hálója, illúziók világa.

Aki lát, az elhomályosult szemekbe tekint.

Ködbe járókat. Tömegeket.

A teremtés egy lehetősége az embernek, de elvették kevesek.

Hiába van gondolatokban ott a teremtés, ha az anyagba való megvalósítás minden eszközét elvették tőlük.

Vergődnek. Nem élnek, csak léteznek. A fennmaradásért küzdenek, az élhetőbb világért.

Ha a szobrász elméjébe, lelkéből bekerült a sokakat eszméltető forma, ha megálmodta már, de nincs pénze a márványtömböt megvenni, nem képes teremteni, megalkotni, nem tud ébreszteni, és a tömegek eszméletlenek maradnak.

Ha mindenki hozzájutna a lehetőséghez, az alkotásra alkalmas anyagához, ezen az élet csodájával megáldott bolygón, olyan világot hozhatnánk létre, ahol senki nem éhezik, senki nem szenved, de mindenki szabadon alkot.

De míg nem hisszük, hogy együtt többek vagyunk, hogy a köd eloszlatható, míg félrevezető szavakkal el lehet minket kábítani, míg azt gondoljuk, hogy az alázat azonos az alázkodással, míg az igazságot halálfélelem miatt nem akarjuk felszínre hozni, addig nem hogy minden marad a régiben, hanem egyre rosszabb lesz.

A gondolat, a végtelenbe hatolva folytatható…

Holnap kérjétek azon a 10 milliószoros napon, hogy minden ember alkothasson, és senki nem rombolhasson!

 

 

Július 7. Salgótarján

 

Hát eljött ez a nap is!

Bődületes volt a felismerés, hogy már nem éltem meg csalódásként. Egyszerű meglepődés volt. Háromszor is egymás után, egy-két óra leforgása alatt. Amolyan fáj ugyan, de csak kicsit… csodálkozva, hogy nem is fáj olyan nagyon ahogy „illene”, mert már nem érdekel, mert mit sem számít.

Ebben a mátrixban már nem.

És még tán jó is egy kicsit, mert ha majd egy napon el kell menni, kevés szív marad, akinek fáj, ha nem leszel itt. Kevesebb ember szemét veszélyezteti szétszórt hamvad pora.

Az életünk villanásnyi pontok sora, amik kiadják a vonalat. Vagy egyenes, vagy kanyargós, és néha mintha vissza is térne önmagába, de a beláthatatlan, éles kanyar mögött ismeretlen a táj.

Régóta tudom, hogy minden változó… a biztos e világban a változás.

Aztán jön egy villámkanyar és elszakad valami.

Már nem vagy ugyanaz. Többé soha, semmi nem lesz ugyanaz… tudod! Az út se lesz ismerős.

Emberek csöppennek az életedbe sokszor egészen váratlanul, véred a véredből, vagy addig idegenek, egy darabig mintha párhuzamos lenne utatok, és olyan jó… de ez is véget ér. Te meg csodálkozva, néha sajnálatot, vagy akár még bánatot érezve, de elfogadod azt is, hogy úgy pottyannak ki életedből, ahogyan be.

Adtam, vagy elvették egyre megy. Tudod, hogy ez így szokott lenni. Oly sokszor megesett, hogy már nem csodálkozol.

És ez a tegnapi nap!

Hát ez sorsforduló volt.

Több párhuzamos is leszakadt mellőlem.

 

Ez a nap sokkal, de sokkal több volt, mint egy átlag-változó.

Csak kicsit fáj, és még csodálkozom, de nem tehetek mást… elfogadom, hogy most már bőrömön is érezhető a most következő villanásnyi pontok sorozata magányosabb lesz, mint ami eddig volt.

 

Isten segítsen titeket utatokon!

 

 

 

Július 6. szombat (Etes)

 

Jungot olvastam… csak egy kicsit, mert ez nem regény és gyorsan nem lehet a végére jutni, hogy kiderüljön mi lesz a főszereplő sorsa:

 

„… a félelem a kudarctól és létem kicsinysége a környező világ nagyságához képest nemcsak elkedvetlenített, hanem egyfajta csöndes kétségbeesésbe is sodort, úgyhogy szívből meggyűlöltem az iskolát…”

 

Arra gondoltam Jung szerencsés volt, hogy csak az iskolát gyűlölte meg.

Hányan és hányan éljük úgy az életünket, hogy már csaknem az egész társadalmi felépítményt gyűlöljük?

 

 

Július 5. péntek

 

Olvasom a neten a bejegyzéseket… szajkózzuk egynéhányan, hogy a szabadság, az nem szabadosság, hogy előbbi azzal jár, hogy magunkért és másokért is felelősséget vállalunk, az utóbbi pedig az őseink elveinek, hittel hitt hitének és a magyar nyelvnek a megcsúfolása.

 

Mintha vakoknak mutatnánk a teliholdat, süketeknek a harangszót, bénának a futás örömét. Mit mondjak? Eléggé elkeserítő! Persze lehet mondani: nem vagy elég kitartó.

 

Papoljuk már többen jó ideje, hogy a demokrácia mindaddig népámítás, míg nincs lehetősége mindenkinek az Isteni küldetés, az alkotás megvalósítására, és ennek hiányában meg nincs az asztalokon elegendő egészséges élelmiszer, ami viszont megbetegít, gyógyszerek szedésére kényszerít… rabság.

 

Mondjuk páran, hogy az igazság, az soha nem „szolgáltatás”, mert ha azzá válik, akkor valakiket kiszolgál, mégpedig az „erősebb kutyát”, amelyik a falkavezér, és ő az, aki hozza a „falka” felett a döntéseket, és aki ezt meg meri kérdőjelezni az isteni igazságot emlegetve, annak átharapják a torkát.

 

Óvatos hangokkal soroljuk az érveket, hogy a környezetvédelem az igazából embervédelem, ezért nem kellene pazarolni és szennyezni az energiaforrásokat, szemetelni, vegyi anyagok tömkelegével kenni, fújni, pancsolni, de mintha vasércet simogatnánk, és arra kérnénk, érezze mennyire jó az érzés.

 

Akár a fülekbe is ordíthatjuk, akkor se hallja meg senki (vagy csak nagyon kevesen), mert nem akarja, hogy a szigorral, kemény szankciókkal nem lehet „gyereket” nevelni, csak legfeljebb megfélemlíteni, és a félelem mindig gyűlöletet terem, titkolózást, hazudozást, haragot, ami végül dacos ellenállássá változva pusztítja el kiötlőjét.

 

Mondhatjuk napjában ezerszer, hogy szeresd felebarátod, mint ten magadat, és ne tégy másokkal semmit, amit magaddal nem tennél, ha a pénz szaga mindenkit elbódít, és kábulatukban, meg a rózsaszín ködben inkább azt látják, hogy ezzel elérhetők a legnagyobb álmok is, mert a legtöbb ember száját pénzzel be lehet fogni, szemét meg le lehet ragasztani.

 

Egyre többször érzem úgy, hogy valami fatális tévedés következtében kerültem ide.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.