Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


HÁROM NAP - ELMÉLKEDÉSEK

2012.08.13

Augusztus 13.

 

Hogy emlékezzünk Enikőre és Tomira, akik már nem lehetnek közöttünk, és hogy legyen valami „kalandja” Csabának is a nyári szünetben, hát tegnap elmentünk Ipolytarnócra.

 

Nagyon, de nagyon autista nap után állunk.

Kezdődött azzal, hogy Litkén leszállított minket a sofőr, hogy majd jön valami másik busz és az kiviszi a kirándulókat. De másik busz nem volt, így telefonon hívta a forgalomirányítót. Megtudta, hogy ő az a járat, amelyiknek mennie kell.

Visszaszálltunk hát a buszra.

Ipolytarnócon kiderült, hogy a Természetvédelmi Terület 2 kilométerre van. Igen, valóban, de csak a kapuja. Onnan még vagy másfelet kutyagoltunk, míg az ősmaradványok épületegyütteséig értünk.

Sorra mellőztek el minket az autók, mi meg lassú tempóban haladva Csabával vitáztunk, aki méltónak mutatkozott az őt teljesen uraló autizmusához. (Hogy milyen színű volt a terepjáró, amelyik elment mellettünk, az számára a világ első problémája volt, és felháborítónak, elfogadhatatlannak találta, hogy mi meg rá se hederítettünk.)

Kiváló kritikusi mivolta teljes teret kapott ezen a napon, hiszen a jól megszokott, otthon biztonsága eltűnt, gyalogolni kellett (amit kimondottan utál, egyébként én is, mert eléggé megöregedtek ízületeim), ezért aztán minden szavunkba hibát talált.

De…

Autóval biztosan nem állunk meg a gémeskútnál.

Most megtettük.

img_0001.jpg

 

Az ebéd komoly dolog. Probléma volt, hol fogjuk megejteni. Mi se tudtuk, de mi már rég elfogadtuk, hogy alkalmazkodjunk a helyzetekhez, a világ állandó változásához. A halasztást is úgy fogjuk fel, hogy ami késik, az nem múlik. Mindezt elmagyarázni egy autistának annyi, mint gyakorlatlannak megmászni egy sziklát.

Nem is örült semminek, és figyelni se tudott a látottakra. Mindig ott motoszkált benne, hogy az ebéd, a vacsora, a visszaút miként fog zajlani.

Így aztán a csavartszarvú fekete juhokig jutottunk, onnan visszafordultunk.

Azért még ráültettük  Csabát a "Tarnóci bestiára, amivel Enikőt is fényképezte Tomi egykor.

 

img_0008.jpg

 

kep-116.jpg

Lemondtunk az ősmaradványok megtekintéséről és visszakutyagoltunk a faluba, hogy egy korábbi busszal hazautazzunk.

img_0024.jpg

 

img_0026.jpg

 

Salgótarjánban aztán megebédeltünk.

A délután fejfájással telt.

Nem nekünk, mert mi a változásokat már természetesnek vesszük, de Csabának gyógyszer kellett.

Ezek után már nem vagyok benne biztos, hogy a gyerekkel valóban el kell menni a hétvégén az Állatkertbe.

 

 

Augusztus 12.

 

Azt mondtam nem is oly rég, hogy a legjobb, ha az ember maga építi föl önmagát, és nem mások véleményét veszi át egy az egyben. Másoktól persze függünk, de ha csak azt szajkózzuk, amit belénk akar diktálni a világunkon elhatalmasodott média, akkor félelemtől rettegő bábok lehetünk csak. Olyan bábok, melyeket kénye-kedve szerint irányíthat a földet (pénzügyi-gazdasági szektort) birtokló, maroknyi csapat.

Ha ez a földi lét, az emberi élet színtere, valóban a jóságon, a megértésen, a szereteten alapulna, ahogyan azt a Római Katolikus vallás is hirdeti, akkor nem létezhetne olyan, hogy emberek tömege egy életre eladósodott, de olyannyira, hogy egyetlen kiutat lát: az öngyilkosságot.

Ha valóban úgy volna, hogy boldogok a lelki szegények, akkor itt annyi boldog ember rohangászna, hogy úton, útfélen ölelgetnék egymást, boldogságtól könnyes szemmel, mert, hogy a lelki szegénység igen régtől megfigyelhető elgépesedett világunkban.

Ha meg az az igaz, hogy Isten a bűnöket „hetedíziglen” torolja meg a családon, akkor hogyan mondhatjuk, hogy Isten jóságos?

 

Ha meg az az igazság, hogy erre a bolygóra mindannyian vissza-visszatérünk csak másik testben, akkor nagyon sokan, nagyon rossz úton haladtunk előző életünkben. A reinkarnáció szerint ugyanis „fizetnünk” kell elkövetett bűneinkért, azokat az új életben kell jóvátennünk. Most aztán a végrehajtók a rosszak, akik tömegeket kényszerítenek vezeklésre?

 

Ha meg Buddhának van igaza, akkor meg még szeretnünk se szabad, mert az is a földi létbe visszahúzó érzelem.

Legjobb akkor nem szeretni senkit és semmit, mert ha nem szereted se magad, se gyerekeid, se más társaid, akkor semmi nem fáj. Nem érhet bánat, csalódás, kín. Senki, semmivel nem tud zsarolni, megfélemlíteni, sakkban és kordában tartani. A betegséged nem rémít, fel se veszed, és körülötted egyetlen halál se érint meg.

No, vissza is értünk a lelki szegénységig.

 

 

Augusztus 11.

 

Már meg van két hete is, hogy azon jár az agyam: meg kellene változtatni a regényem címét. Át kellene „írnom” régen a Teremtő Égi Hatalmak elé tárt vágyamat, miszerint boldog akarok lenni.

Hogy miért mondom, gondolom ezt?

Hát, mert…

Nagyon úgy tűnik, hogy a „lélekvilágban” ezt a kívánságot másként értelmezték… nem az emberi lét szerint. Lehetséges volna, hogy a lélek szempontjából a boldogság elérése annyit jelent, mint hogy a földi létben eltöltött időben kemény megpróbáltatásokon kell keresztülesnünk?

Lehet, hogy az ember csak akkor lehet igazán „megboldogult” vagy teszem azt „boldogságos”, ha itt… az életnek ezen a színterén olyan pofonokat kell, kapjon, hogy a végén már ereje se nagyon marad talpra állni?

Lehet, hogy „odaát” csak akkor lehetünk majd boldogok, ha ideát a szívfájdalmas kínoktól vonaglunk?

 

Most tökéletesen látszik már, hogy ezt a vágyam, ebben az életben már nem érhetem el. Lehetnek az életemben „részboldogságok” – mint ahogyan voltak eddig is -, de életemre olyan keresztet helyezett a Teremtő, amely lehetetlenné teszi, hogy ez a kívánságom, ezen a létsíkon, megvalósuljon.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.