Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


HÁTRÁNYOS MEGKÜLÖNBÖZTETÉSEK

2012.03.10

Március 10. szombat


Tegnap bekövetkezett, amitől a február 4.-én, az utazókat semmibe vevő új menetrend életbe lépésekor tartottam: öt percet késett a balassagyarmati busz délután. Elgyötörten, testileg, lelkileg kiszipolyozva álltunk a buszváróba, előbb a Pécskőnél, utána az SZTK-nál.

 

A gyötrődés még csütörtök este kezdődött. Lefekvés előtt bevallottam Csabának, hogy azért nem engedem le a redőnyt, mert félek, hogy reggel elalszom. Csak egy egyszerű kijelentés volt, ami azt eredményezte, hogy az én kicsikém álmatlanul forgolódott. Éjfél előtt arra ébredtem, hogy fényt gyújt és trappol ki a konyhába. Azt mondta az időt nézte, igen, mert attól fél, hogy elalszom. Én még gyereket nem láttam, aki annyira szeret iskolába járni, hogy képes nem aludni, ha fennáll a lehetősége, hogy az anyja elalszik reggel, és emiatt lekésik a buszt.

 

Az elmúlt héten beteg volt. Már másodszor esett vissza a náthába, az első idején járt iskolába, de most nem kockáztattam, hogy gyógynövényes kúrával kupáljam helyre. Hétfőn is azért állt a bál, mert állította, hogy annyira nem fáj a torka, hogy ne mehessen suliba, majd ugyanezt játszotta el velem csütörtökön is. Tehát egy hét kimaradt és most, ezen az éjszakán inkább sasolt, mint, hogy véletlen itthon maradjunk.

Fél kettőkor azután kijöttem, lefőztem a kávét és olvasgattam, hogy legalább pár órát aludjon az én csillagküldöttem. Fél ötkor aztán, amikor ébresztettem, naná, hogy a fejére húzta a paplant!

 

Kezdődött a napunk. Helyi busz 5-kor, 40 perc üres járat a távolsági váróteremben, több mint egy óra zötyögés B.gyarmatig. Mire a városba értünk 7:15-re, olyan álmos voltam, hogy majd leestem az ülésről. Mivel az illemhely használata egy százas, és én már öt órától úton voltam, érkezés után irány a Tesco! Befelé menet, ahogy egy autistához illik egyfolytában azzal nyüstölt, hogy azt mondja: „Ilyen még nem volt. Ez az első. Ezt most bevezettük.  Ebbe a Tescóba még soha nem voltunk. Kitörölted a buszvárótermet, és betetted a Tescót. Azért tetted be a Tescót, mert nincs száz forintod.”  És így tovább. Az áruházból kiérve hát persze, hogy rá kellett gyújtanom! Egyrészt már másfél órája nem füstöltem, másrészt az autista ismétlések felturbózták egy cseppet a vérnyomásom, amihez hozzájárult még az éjszaka, a hajnal és Salgótarján Város csodás új menetrendje is. Ha a füsttel nem csökkentem kissé a nyomást, lehet, még sikítok is. Szépen, ahogyan a beidomított kutyuska, természetesen a kijelölt dohányzóhelyre ballagtam, ami most a buszpályaudvarnak a Tesco felőli oldalán jelöltetett ki. Amint én szabálykövetően megérkeztem a padhoz, rám szólt a biztonsági őr:

- Ha április elsejétől így, a peronon mer cigarettával végig menni, ötvenezer forintra büntetik.

Több se kellett! Ez a mondat volt az utolsó csepp a pohárban. A pasi fejét majdnem leszedtem…

 

Nem elég, hogy nem aludtam a nyomorult, idióta rendszer miatt, amelyik nem biztosítja, hogy a saját lakóhelyemen járassam a gyerekem iskolába?

Nem elég, hogy olyan közösségi közlekedést alakítottak ki, hogy mielőtt még egyáltalán hajnalban elindulhatnánk a távoli oktatási intézménybe, még órákat töltünk rövidke életünkből mindenféle buszvárókban?

Nem elég, hogy kutyagolni kell, hogy az ember hólyagja ne durranjon szét?

Nem elég, hogy kiszúrják a szemünket szégyenteljes összegű ápolási díjjal, amiből az embernek még az illemhely használatán is spórolnia kell?

Nem elég megküzdenünk az autizmus mindenórás különcségeivel?

Hát nem csináltak már belőlünk így is betegségekkel küszködő roncsokat?

Még az egyetlen nyugtató cigarettáját se szívhatja el, mert akkor bizony kéthavi ápolási díjával lakol?

 

Mindezt persze, az egyébként csak engem jó szándékkal figyelmeztető biztonsági őrnek nem mondtam el. Csak végigszáguldott az összes nyomorúságom az agyam idegsejtjein, átadva egymásnak a legkülönbözőbb, terhelő vádakat és pillanatok leforgása alatt akkora lufivá duzzadt, hogy ki is durrant, és minden mérgem a szerencsétlenre fröcskölődött.

Az meg még inkább dühített, hogy az ott álldigáló cigarettások lehorgasztott fejjel, némán hallgattak, mint ahogyan az az IDOMÍTOTTAKHOZ jól illik. No, ők is kaptak.

 

Miért hagyják magukat?

Megtehetnek velünk mindet? Soha nem fújtuk a nemdohányzók arcába a füstöt, mégis büntetni akarnak minket?

Diszkrimináció, ez az egész. Megosztás. Hát nincs még eléggé megosztva hazánk népe?

Azt senki nem mondja a nagy média egyik területén se, hogy mennyi káros anyag jut a levegőbe, amikor csak beindítanak egy buszt!  Csak egy motorindításkor több káros gáz jut a levegőbe, mintha száz (?) doboz cigit elszívnék. Az nem káros?

Miért hoznak ilyen megosztó, megkülönböztetést tápláló határozatokat? Miért nem törődnek a gazdasággal? Miért csinálnak „gazembereket” éppen a dohányosokból a nem dohányosok szemében? Az utakon száguldozó temérdek autó, amelyben, átlagban is csak egy-egy ember gurul… a rengeteg repülőgép, amely pl. B.gyarmat fölött percenként hasítja át az égboltot, az nem káros?

A dohányzót kell eltaposni, megbüntetni, kiközösíteni.

 

A vérnyomásom az egekbe száguldott. Már szédültem.

Hát persze, hogy Csaba is ideges lett, és mondta és mondta…

Nem győztem lenyugtatni magunkat.

Aztán, ez is elmúlt, mint ahogyan jó és rossz is mindig megteszi életünk folyamán.

 

Egy darabig elkísértem a nyírjesi buszon, a Banknál szálltam le. Csaba ment tovább a suliba, én meg álltam ott a városi forgalomban, 7.45 volt, és azon törtem a fejem, mihez kezdjek, hogyan töltsem el az aznapi cirka hat órát 13:45-ig, amikor is indul majd a busz és mehetek érte.

 

Gazdakenyér bolt, posta, a volt főbérlőnk húga, ÉFOÉSZ iroda, ahol megkaptam az új elnök telefonszámát, mert a Csillagküldöttek Egyesületnek kellenek a kapcsolatok, a partnerek, majd a piac, és a művelődési központ, ahol megreggeliztem, és kicsit olvasgattam.

Tíz óra el volt, amikor elindultam Marikáékhoz, akik szintén autista szülők. Az ő terhük nem az én terhem, mégsem tudom függetleníteni magam, folyamatosan itt vannak velem egész héten, akkor is, amikor nem vagyok Balassagyarmaton. Nem tudom, mi lenne számukra a megoldás? Illetve tudom, de azt mi önerőből nem tudjuk megvalósítani. Sajnos nem. Ugyanis a terheink már így is meghaladják erőnket. Állami feladattá kellene válnia az autisták fejlesztésének, oktatásának, nappali foglalkoztatásának, lakóotthoni ellátásának.

Marika is – akárcsak én - derék és hátfájdalmakkal küzd, kezelésekre jár, de nekik legalább van egy házi gondozójuk, aki hetente többször is meglátogatja őket.

Marika kicsit sírdogált, én meg kicsit megvigasztaltam (Vak vezet világtalant! Ezek a vigaszok minden esetben csak rövid időre adnak nyugtot.), majd délben visszamentem a művelődési központba, ahol az olvasással elment még az az idő, ami a buszig még hátra volt.

 

A helyi busz késett, de késett a távolsági is, ami Budapestről jött. Így esett meg, hogy Salgótarjánba nem értünk be időbe, lekéstük a 15:45 órai buszt, vettünk sütikét (Csaba óhaja szerint) majd egy 46 jelzésű busszal a rendelőintézetig utaztunk. Gondoltam feljövünk a hegyen gyalog, de nem volt már erőm.

Irtózatosan fájt a hátam, a derekam és a lábam is. Mennem kellene gyógytornára, de ezt kizárólag csütörtökönként tehetem majd meg, a többi női napon B.gyarmaton szédelgek.

 

Ugyebár voltam február 7.-én Egerbe MR-en, ahol is megállapítást nyert, hogy a 12 db háti csigolyámból 10 taccson van, az 5 ágyéki totálkár, és a farok csont is deformált. Meggyógyítani nem tudnak, ezt a házi- és a szakorvos is bevallotta. Amit tenni lehet, az a gyógytorna, a masszás.  Fogynom is szükséges, stressztől mentes élet kellene, és szedjek alga kapszulát, hogy a tápanyagok megfelelően szívódjanak fel. Lehet ugyanis, hogy azért mentek tönkre a porcok, mert nem szívódnak fel az épülésüket, regenerálódásukat elősegítő anyagok. Csakhogy az az alga két hónapra 13e forint. Vettem olcsóbbat, de fáj tőle a gyomrom. Lehet, hogy még az epémmel is gondok lesznek? Hát már engem is elért? Mindezek ugyanis tipikus betegségek, amelyek az autistát nevelő szülőknél jelentkezni szoktak.

 

Ötre hazaértünk. Mire elpakoltam, vacsorát kellett adni Csabának. Én is megebédeltem a vacsorával egybekötve.

Ennyit bírtam.A szavatosságom erre a napra lejárt. Már csak bezuhantam az ágyba, és a világgal minden tudatos kapcsolatom megszakadt. Még hétóra előtt elaludtam.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

bajzafi@freemail.hu

(Feri, 2012.03.10 12:19)

Igen... L. Sprague de Camp: A harcosok népe jut eszembe /Metagalaktika 4./