Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


HIÁBAVALÓSÁGOK

2012.10.12

kozmukus-pokhalo.jpg

Október 12.

 

Hiábavalóságok

 

Két nap,  és egy éve lesz, hogy édesapám meghalt. Az idősek otthonának nevezett helyen.

Előtte másfél héttel a kórházba került, mert állítólag leesett az ágyról, de nyilván valaki fejbe vágta, mert a jobb karján is volt egy nagy seb, gondolom védekezésül emelte fel. Össze kellett varrni a homlokát.

Amikor hazajöttünk B.gyarmatról és szombaton bementünk hozzá, maszatos volt az arcára száradt paprikás zsírtól, mint egy kicsi baba, aki kikente magát az étellel. Már nem nézett fel. A világ nemtörődöm hanyagsága és az aljasság szikrái villództak az épületben. A lelkem zokogott… miért vagyok ilyen tehetetlen?

Zsírfoltos pólóját tisztára akartam cserélni, és ahogy felemeltem a póló és a trikó között egy marék rizses húst találtam. Az előző napi ebéd…

Harmincöt év a bányában. A föld alatt. Életveszélyben. Számtalan baleset, kórház, szenvedés, rettegés, hogy mindazok, akik ma ápolók, orvosok, intézményvezetők, polgármesterek, miniszterek azok a szénnel fűtött otthonukban, melegben tanulhassák a szakmájukat.

Ennyi az élet.

Hegyesre törött poháralj az ablakban… életet is ki lehetett volna vele oltani. Akkor már szédültem. A világ felfordult, fejére állt és a szívem azt mondta: állni akarok!

Orvost hívattam.  – Nem visszük kórházba, rajta már nem segít az infúzió – mondta. Haldoklik. Már csak néhány órája van.

Tisztára mostam a bőrét finom mozdulatokkal, tiszta illatos ruhába öltöztettem, de ő már végelszámolást tartott.

Hozzá hajoltam az ágy végénél, és mindent a fülébe súgtam, ami szép és jó csak az eszembe jutott, hogy a teste felett lebegő lélek még ezeket is beépíthesse a hiábavalónak tűnő, hálátlan embereket kinevelő sors-összegzésbe.

Másnap elment.

Panaszlevelet írtam a felettes szervnek.

Hiábavaló volt.

Ezen a téren minden a legnagyobb rendben. Erről szólt a válaszlevél.

Az akkor kiépített Kormányhivatal pedig, oda küldött, aki a pofont adta.

Hát maradt minden a régiben.

Nem! Nem kell jónak lennetek!

Legyetek rosszak, mert a sors azokat szereti, akik másokra taposva, másokat megalázva, odáig jutnak, hogy értelmetlenné tesznek küzdést, hősiességet, szeretetet.

Ha létezik az a túlvilág, ahol minden lélek megpihen és csak a szeretet, a jóság energiáit viszi magával innen vissza, akkor ott, lehet, azt jutalmazzák, aki itt a földi létben minden ellenkezőt kipróbál.

 

Aztán írtam a minisztériumba az autistákról, az őket ápolók nehéz sorsáról, arról, hogy milyen ellátórendszer lenne kívánatos.

Az illetékes Kormányhivatal megadta az ápolási-díj táblázatot.

És semmi!

Ismét írtam, hogy nem kaptam válaszokat.

Megírták, hogy van egy törvény, ami a hivatalnokok védelmében előírja, hogy ugyanazon ügyben nekik még egy válaszlevelet nem kell írniuk, figyelmen kívül hagyható.

Hiábavaló volt ez is.

De nem! Mégse!

Most azt hallom, hogy be akarják vezetni a segélyezési plafont ott, azoknál, akik beteg gyereket, fiatalt nevelnek, akiknek se éjjelük, se nappaluk, mert állandó szolgálatban vannak, és akiknek egy életen át nincs szabadnapjuk, szabadságuk.

Nem! Nem kell jónak lennetek!

Ha van véleményetek, azt hallgassátok el, mert csak tippet kapnak a dúskáló törvényhozók, és még szorítanak egyet a nyakadra tekert kötélen! Nem kell aktívnak lennetek, csak húzzátok meg magatokat, hogy észre se vegye senki a létezésetek! Ha lehet, akkor csöndben szenvedjetek, és ha eljő az idő, haljatok meg zokszó nélkül!

Aztán később szót emeltem a megritkított, életünket lassító, megkeserítő helyi közlekedés miatt.

Hiábavaló volt.

Mivel minősítettem, nem kértek a véleményemből.

Minősíteni nem szabad! Csak ny.ni és mosolyogni. Álnok lehetsz, ravasz is, de őszinte soha! Ezt jutalmazzák! A hasonszőrű mindig kedvenc. Véleményed, kritikád nem kell! Ne szólj, mert megjárod, mint ahogyan én!

Szeretnék partnere lenni a fiamat oktatóknak. Jó volna megbeszélni a problémákat és együtt kitalálni, hogyan lehetne javítani az életesélyeit. De ha azt mondom: nem való kollégiumba, akkor én az ápolási díjat féltem. Ha azt kérdezem: mit miért tettek, mert ugyebár együtt kitalálhatnánk… akkor azt piszkálásnak, kritikának tekintik és megsértődnek.

Hiábavaló, hogy a hajnalokat tananyagok átírásával töltöm, hiábavaló, hogy egész álló nap, minden alkalmat lesve és kihasználva, arra tanítom a gyerekem, hogyan kell a társadalomban helyesen működni?

Igen.

Tehetsz bármit jó szándékkal, itt mindent kifordítanak, és fegyverként neked szegezik. Itt nem lehetsz jó szándékú, mert gyanús leszel!

 

A sors, a rendszerről alkotott véleményeimért, a világ jobbá, emberibbé való tételéért leírt soraim, kimondott mondataim, megcselekedett tetteim miatt megbüntetett…

Elvette a lányomat, és az ő szerelmét.

Kérdeztem ezerszer: mondják meg miért zárták ki már az elején a szándékosságot, miért mentek úgy be, a leégett házba helyszínelni, hogy már akkor és ott közigazgatási eljárásnak tekintették és ennek a keretében vizsgálják a tűzesetet?

Mert nem találtak szándékosságra utaló nyomokat – jött a válasz.

 

Minden, de minden hiábavaló!

Ha nem találtak nyomokat, mert elégett, mert eltaposták a tűzoltók, mert eltüntette a tettes, vagy nem is hagyott, akkor nincs is szándék?

Ha kitörlök minden hozzám vezető utat az internetről, ha kitörlöm magam minden közösségi oldalról, akkor én soha semmit nem is tettem?

Ha némasági fogadalmat teszek és többé egy szót se szólok, akkor én már nem is gondolkodok?

Ha betaposom a gyűrűm a földbe, akkor nem is kaptam?

Ha elégetem a naplóm, ha kitörlöm a honlapomat, akkor én soha nem is írtam?

Ha mától mindenkire rámosolygok és megdicsérem, akkor is, ha rosszat tett, akkor én leszek a jó, a boldog és az elégedett ember?

Mi az igazság?

Mondjátok meg!

 

Minden hiábavaló?

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.