Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Így múlik el az életünk, avagy merengések múltról jelenről, jövőről

2016.04.05

Salgótarján, április 5.  kedd

Ma megyek a temetőbe. A lányomhoz.

Alig várom.

Ugye milyen buta dolog ez? Igen ez. Várni, hogy mehessek… a temetőbe!

Az élethez pedig hozzá tartozik a halál is. Igen. Éppen hogy az élet része, ahogyan a vonatnak is van eleje és vége.

Ha az utazásunk alatt tagadjuk, hogy vonatunknak – amely lehet luxus, kontinensen átívelő, vagy lepukkant ülések nélküli, helyközi tragacs (amit megengedünk) – szóval, ha tagadjuk, hogy van vége, akkor egészen becsapjuk magunk.

Minden nap egy fülkével arrébb kell költöznünk (hátrébb), mert új utasok szállnak fel elől. Ez a törvény. De, ha erőszakkal, aljasul, akarata ellenére, idő előtt, kegyetlenkedve taszigálnak, vonszolnak, lökdösnek valakit a szerelvény végébe és lökik onnan a halálba… nos, az, azért ha nem is megtorlásért vagy bosszúért, de kiegyenlítésért, igazságos büntetésért kiált.

Kell az igazság, mert az, alapvető emberi érték. Még akkor is érték, ha mostanság elég sok a titkosítás, meg az elferdült erkölcsű, akik azt bizonygatják, hogy az igazság valami fölös kolonc, amitől semmivel se lesz jobb… vagyis hát tényleg nem hozható vissza a mennyekből a halott. Elfeledik, hogy mennyire fáj, és büntetést követel, ha gyerekét az iskolában megalázzák. Pedig az övék még él.

Megyek a lányomhoz.

Jó volna az ő szépen berendezett otthonába menni, ahol kávéval és finom, általa sütött pogácsával várna!

Jó volna az ő kicsi lányát az ölembe venni és dajkálni meg elmondani neki dallamosan, ha nem is énekelve(mert fars a hangom) , hogy… így mennek az urakok a vásárra, így mennek a parasztok a vásárra, de a kocsi, zikeg-zakog, egyszer csak lezakog…

Jó volna nádszálon ringani… pillangónak vagy szitakötőnek lenni…

Jó volna hajába túrni, simogatni…

Jó volna kezét-lábát csókolni…

A lányomhoz megyek ma.

A lányomhoz… a temetőbe.

 

 Etes, Március 27  vasárnap

Húsvét vasárnap van. Kellene egy csoda. Kellene szépség, meg jóság. Ide azzal a vidámsággal!

Mindenség Teremtője! Rendeld csak el az egészséget, a boldogságot, az anyagi jólétet minden élő számára!

Mindenség Teremtője! Ha én is teremtő vagyok, ha én is a te társteremtőd vagyok, akkor… elrendelnem, hogy Enikőm itt legyen épségben, egészségben, szeretetben!

Akkor… elrendelem az Igaz, az Emberhez méltó szép világot, ahol az élők között él az igazság, a megértés, és a tisztesség!

Húsvét vasárnap van. A hajnal most hasad. Kell… jöjjön az a csoda! Kellene az öröm, a boldogság!

Hahó, Mindenség Teremtője! Kellene a teljesség!

Mit ér a félség?

Kell a lányom. Az Ő szavai, az ölelései, a mosolyai… a kacagása!

Húsvét vasárnap volt. Fekete borított be mindent. Jött a téboly, a kín. De vége! Most véget kell érjen, annak a világnak véget kell vetni. Egy új világ kell, hogy eljöjjön… beköszönjön. Kell az a világ, ahol minden ember azt mondja a gonoszra, az álnokra, az aljasra, a megalázóra, hogy NEM! Kell egy világ, ahol a szeretet irányít mindent, ahol ő a navigátor minden szívben, ahol a szeretet tartja a világ tengelyét, ahol mindent ő tapaszt, ahol a szeretet simogat, ringat… ölel.

Húsvét vasárnap volt, amikor mindent… de mindent… megfelezett a gonosz oldal és elsétált sértetlen vele, mert mindenki más erőtlen volt… hagyták. Mindenki elsétált...

Húsvét vasárnap van. Most kell… most éppen most… négy év után… éppen most kell, hogy a SZERETET visszataláljon a világba, hogy az emberek rádöbbenjenek, erejük van és visszavegyék az élet másik felét, hogy a félségnek vége legyen… győznie kell a jóságnak, a szépségnek, a teljességnek, amely az egészség és az igazság is egyben. Kell az az Igazságos Tündéri Világ!

♥ ∞ ♥

Március 3. csütörtök

Míg gondolataim az igazság körül forogtak, ahogyan kell természetes, hogy lépten, nyomon ebbe botlok. Szinte már megszoktam, pedig nem kellene. Ez olyan Angyali… (?) Vagy inkább Tündéri figyelmeztető jel az emberek felé, akik annyira logikusak, hogy az embert már sokszor nem is lelik meg magukban.

Az igazság „büdös”. Nem mindig, de elég gyakran. Sokak számára. Mutatja ezt a szólás is. Mondd meg az igazat és betörik a fejed.

Mondd meg az igazat és kiközösítenek, magadba éldegélhetsz, de ebben az életben se munkád, se közösségi életed nem lesz, hacsak nem lelsz hasonszőrű társakra, akik a legapróbb korrupciót tűrik csak el. El kell tűrni ugyanis, mert az emberi élettel, ezzel az anyagi világgal szinte együtt jár, mintha hozzá ragadt volna, mint valami lemoshatatlan retek.

Csabával olvasunk minden nap a „Gondolatok” c. könyvből és az Igazságról fejezet van éppen soron.

Goethe gondolata imígyen szól:

„A tévedést sokkal könnyebb felismerni, mint meglelni az igazságot; az elébbi a felszínen virul, elbánhatni vele, utóbbi a mélyben nyugszik, kutatása nem lehet akárki dolga.”

Ezek szerint nem kutathatja (vagy nem kutatja?) akárki.

Pedig szerintem mindenkinek kellene, csak akkor épülhet fel az az Isten országához hasonlatos világ, amit építeni ide érkeztünk.

Hogy ez az igazság-e vagy sem, azt majd a jövő (vagy a túlvilág) mutatja meg.

Március 2. szerda

Megkérdezte tegnap egy kiválóan karban tartott 54 éves fiatalember tőlem, hogy szólíthat-e Ildikó néninek. Mivel 56 vagyok, megengedtem neki, hogy szólítson csak egyszerűen Ildikónak.

Ennyit vesz ki az emberből és benne a nőből négyévnyi, társas magányban, és kínban eltöltött idő.

Ez is egyfajta igazság.

Még kapaszkodom egy szakadék feletti kiálló szikla csücskében, aminek utolsó reménysugár a neve, de ahogy a dal is figyelmeztet: ... Ha nincsen barátod, elvisz a szél.

Nincs barátom a közelben senki. Mindenki a másik oldalon áll.

Ez meg egy másik igazság.

 

Március 1. kedd

Laci a kezembe adott egy könyvet, J. Menzeltől, hogy amíg Csabára várakozok, ezzel szórakozzak. „Hát, nem tudom…” Ez a címe.

Tényleg jól szórakoztam.

Nem gondoltam volna.

Itt van mindjárt a 12. oldal:

„A Köztársasági elnökünk zászlaján olvasható jelszó, a „Győz az igazság” nem árulja el, mikor győz az igazság, értelmezhetjük hát úgy is, hogy mi inkább ://a „MI” az a Csehek, de igaz ez a Magyarokra is – mondom én. Tévedek? //: kivárjuk, amíg igazságunknak valaki más is segít győzni.”

 

Február 14.  – vasárnap

Álmomban nyaraltunk.

Fehérhomokos tengerparton. Fellélegeztem, szinte már el se hittem, hogy ott sétálunk, mert évtizedek sem engedtek az országból kimozdulni. Mindannyian fehérbe voltunk. Amikor megláttam Editet, akinek nagyon megörültem, ő is felkiáltott örömében és a nevem kiáltotta, aztán futni kezdett, ahogyan én is. Ő fehér sortban, fehér pólóban volt, én meg hosszú lepelben. Arra gondoltam, hogy most aztán temérdek időnk lesz beszélgetni. De mégse öleltük meg egymást, mert egy bizonyos távolságban Edit megtorpant, én is, mintha láthatatlan kerítés emelkedett volna ki a homokból. Csodálkozva néztem őt. Széttártam a karom: „Akkor nincs ölelés? Nincs egy puszi se?” „Nincs” Ezt válaszolta, de megmagyarázni nem tudta. Én se. Csak álltam bénultan, néztem őt és mondtam, hogy ezt a gátat ő maga építette.

Aztán vége lett az álomnak, szétmorzsolódott a tengerpart, felszállt az életkép, mintha csak valami érzékcsalódást okozó köd volna. A napfényes tengerpart oda lett, a találkozás a végtelenbe hullott és csak mélabú (nem, nem szomorúság, ez még nem volt az) érzése maradt utána.

 

A következő álomban (érdekes, hogy hetekig egyikre se emlékszem, most meg kettőre is) itt a lakótelepi Tajga-teázóban dolgozott Csaba. Állt a pult mögött és ő árulta a csokis karikákat, melyek egy tálcán sorakoztak előtte szépséges rendben. Az iskola diákjaival volt teli a helység és a teázó előtti placc is. Tudtam, hogy iskolai rendezvény van, ahol egyes diákok dolgoznak, míg a többiek a vendégek szerepét játsszák el.

Kétszer mentem oda Csabához kekszet vásárolni, de egyszer se mosolygott rám (ami nagyon furcsa volt, mert Csaba inkább mosolyog és ritkán komor), hiába vidámkodtam. Olyan komolyan nézett rám (ami egy autistától ugyebár elég szokatlan, mármint a szembenézés), mintha idegen lennék.

Arra gondoltam bizonyára neheztel rám, amiért a pult mögött kell állnia egész nap, pedig ő szívesebben lenne kedvenc dolgaival otthon, és éhes is, szomjas is és nehezére esik ezeket ott a pult mögött megtenni, mert mindez ismeretlen, mert még ilyen nem volt.

Az első álomnál talán arra a kérdésre kellene válaszolnom, hogy mi az, ami elválaszt másoktól? Mi az, ami egy idő után távolba taszít, mintha azonos pólusú mágnesek lennénk? (Mert érdekes módon ez történik. Én teszem ezt, vagy mindenkiből én váltom ki ezt a távolságtartó magatartást?) Mi az hát, ami tisztes távolságban tart tőlem minden lelket?

A második álom kérdése az lehetne, hogy mi az, amit ráerőltetek a fiamra? Biztos, hogy jó az, neki, amit mi kigondoltunk a számára? Javára válnak majd ezek az évek? Csak most nehéz a sok változást megemészteni? Hol van a helyes út, az, amitől neki a lehető legjobb lehet az élete? Mert mi másért lennénk itt a Föld nevű tanterembe, mint megtalálni a helyes válaszokat és az igazságokat?

2016. Február 6. (Etes) - szombat

Napok óta jön a „súgás”. Én, így nevezem, amikor azt érzem, hogy beszélni kellene róla. Miről? Hát arról, amibe úton-útfélen belebotlok. Látok egy életképet és belém rajzolódik. Hallok egy mondatot, vagy egy beszélgetést, és mint egy felvételt úgy tudom visszahallgatni.

Az jelezi, hogy beszélni kell róla, ha folyvást olyan helyzetekbe kerülök, ahol szóba kerül, vagy éppen „az a valami” jut róla az eszembe. Az „az a valami”, amely/ami valami általunk nem vizsgálható helyről érkezik. Ezek persze mindig más és más témák és dolgok, de fontosak itt létünk lényegét tekintve.

Nevetséges? Vannak, akiknek az, de tán csak azért, mert másra koncentrálnak. Nekem ezen a héten az jött a láthatatlan dimenzióból (ami nem vizsgálható), hogy miért teszik egymás életét pokollá, miért bántják, és miért gyilkolják egymást az emberek. Az egész egy álommal kezdődött, a végtelen űrrel, ahol a milliárdnyi csillag ködéből, egy parányi pont villogni kezdett, és egy hang azt mondta nekem, hogy látom-e mennyire parányi népség vagyunk mi emberek, a Földdel egyetemben, és mégis piszkálódás és gonoszság a legtöbb, ami kiteszi az életet, holott ugyanezt az energiát lehetne művészetekre, jóságra, szeretetre is fordítani.

„És ti folyton bántjátok egymást, szavakkal, tettekkel és eszközökkel vagy éppen gondolatokkal.”

Itt élünk ezen a bolygón, ami még a Naprendszerhez mérve is csak egy kavics, amit bármikor elsodorhat egy űrlavina, és mi itt rajta holmi mulandó anyagi előnyökért egymás oldalába könyökölünk. No, persze nem én és még sok millió társam szintén nem, de vannak sajnos bőven telhetetlenek, akik még a tanulás lehetőségét is elveszik sokaktól.

Sajnos sokak gyilkosokká lesznek, ha nem közvetlenül, akkor közvetetten, mert cselekedeteik miatt megbetegszenek emberek, vagy véget vetnek saját életüknek. Máskor más embereket pénzért vesznek ezek a kapzsi emberek, hogy legyilkoljanak többre érdemes zseniális és jó embereket. Ők a vagyonok birtoklóinak rabszolgái.

Nem azt cselekedi az ember, amire Jézus felhívott, nem a szeretet a vezérlő elv. Nem szabadság van és demokrácia, hanem szabatosság és manipulált embertömegek, amiket kényszerpályára löktek a pénzurak, hamis szavakkal.

Szóval itt ülünk ezen a nagyobbacska sziklán és jönnek emberruhába öltözött sakálok, vagy emberek, akiket a sakálok sakálruhába öltöztettek és megpróbálnak lelökni minket a szakadékba.

Boldogtalanok.

És még csak nem is tudják.

 

2015. október 30.

Megszokás. Megszoktam, hogy Csaba és én egyedül vagyunk. Tamás reggel elmegy dolgozni egy másik világba (no, nem a nagyvilágba, csak ide a szomszéd fészerbe) és csak este jön haza. Fáradt, elgyötört, és élni akar. Vagy legalább úgy érezni, mintha élne. Néha mesél a fészerkalandjairól; nem szívderítők. Nem nagyon van bennük változatosság. Valaki állandóan ittas, vagy részeg, de a főnök valamiért kedveli, de babusgatni kell, mert ha szédületében baja esne, az mindenki baja lenne. A másik a siketnéma srác ő humoros, jó fej, neki – hallom – működnek még a lélek-szenzorjai.

Megszokás. Megszoktam, hogy kettesben vagyunk. Ketten, magányosak. Ő az autista világából kényszerül kitekinteni ránk, én meg (?) mint valamiféle összekötő kapocs (gem) a két világ között. Kapocs, amely állandóan súrlódik, keményen használódik, kopik. Néha felforrósodik, aztán kihűl.

Megszokás. Megszoktam, hogy Ő és én, mi ketten, egyedül vagyunk. Ha kilépünk a nagyvilágba, ő az, aki keresi a kapcsolatot egy név és egy érintés erejéig. Nincsenek előítéletek, mindenki érdekes. Ő az, akit szeretnek, én csak tolmács vagyok. Ezt is megszoktam. Azt, hogy nem szeretnek, még ha oly jó hallgatóság is vagyok. Ááá! Megértem én. Hogyan is szerethetnének olyan valakit, vagy hogyan is rezeghetnének olyan valakivel együtt akár pár percig is, akinek a szemgolyói mögött meggyilkolt szépséges lánya megcsonkított holttestének látványa örökké ott lebeg?

Megszokás. Megszoktam, hogy elfutnak, és menekülés közben tollas hátú idiótának kiáltanak ki, aki felnagyítja a létező, ám aprócska gondot.

Megszokás. Megszoktam, hogy mindig jön valaki, aki lelkes, aztán megunja és lelép. De már nem is érdekel. Elég baj az, ami van. Nem kellenek új bajok, nem kellenek új veszteségek, a nagy lendülettel barátságot ígérők aztán eltűnők, mert ért már elég veszteség, nem kellenek új csalódások. A játék úgy is véget ért.  Átlátszó hazugságok, képmutatás. Az az őszinte tán, aki nem keres, mert ő legalább szó nélkül beismerte, hogy nem érdekli az életem. Nem, nincs itt… nem létezik már jó barát, aki szótalan átölel. Nem is kell… jó ez így, mert a végén még ő is előre megy, és haltak már meg előttem elegen.

 

2015. szeptember 11.

Azt gondolom: a jövő változtatható, nem előre elrendelt. Ha az ember képes volna elhinni magáról, hogy „teremtő” erővel ruházódott fel, mert azzal… máskülönben hogyan tudna építeni száznál is több emeletnyi házakat.

Az „erő” a teremtő, az, ami Istené. Isten pedig olyan valami, amiről minden népcsoportnak, minden embernek más és más az elképzelése. Ha Isten maga a természet, vagy maga a Világegyetem, akkor a teremtő erőt használatba adta nekünk (a madárnak is, amelyik fészket épít) és kaptunk mellé még „létezéstudatot” és „haláltudatot”. Mik által aztán mi sokszor inkább nem is alkotunk, annyira rettegünk.

Ahogyan a gyógynövény gyógyítani tud, és meg is gyilkolhat… éppen úgy a kígyó mérge gyógyszernek jó és ölni és pusztítani is képes… mert a világunk csak úgy képes működni (így építette fel a Nagy Szellem), hogy az ellentétek aránya, egysége tartja egyensúlyban.

Ahogyan a villám vagy a Nap fúziós energiája éltető erő, és szolgálhatja az emberi fejlődést a maga „isteni szikrájával”, ugyanakkor a pusztítás szolgája is.

Hát valahogy így képzelem én az embert a maga teremtő energiájával valami sokkalta jobbat teremteni, ugyanazzal az energiával, amivel most a világ több pontján pusztít.

Sokszor semmit nem tesz. Az is rothadást hoz. Ha nem forgatod meg a levágott, száradó fűszálakat, alul megrohad, hiszen nem érte se szél, se fény.

Mindenki felelőssége – ÖNÁLTATÁS, ha azt hiszed, te kivétel vagy -, ha a maga közelében hagyja a szeretetnélkülit, a hatalommámorost, a harácsolót, a mindent magának akarót kizsákmányolni a természetet és a többi embert.

Mindenki felelőssége, mert nem küzd a szebb világért, megelégszik a maga parányi örömeivel, a kicsike boldogságaival, mert nem tesz semmit azért, hogy együtt egy szebb világot teremtsünk, és mindeközben szépen hagyja bűnbe esni, benne lubickolni rablásra kárhozott embertársait. Mintha cinkosa lenne. Hallgatag, lesütött szemű (vagy máshová tekintő) idővel hajlított gerincű cinkosa lesz a félelmet keltő, fegyvereket osztogató, és azokat megragadó rétegeknek.

2015. augusztus 6. csütörtök

Azt akarom, hogy a fiaim ne engedjenek rossz, romlott vagy hamis csábításnak! Azt szeretném, ha a fiaim szívében szeretet lenne, ha szeretnék a világunk szépségeit, az életet a nehézségeivel együtt, és ha őket is szeretet venné körül!

Ó bárcsak lehetőség lenne, hogy kijavíthassam fiatalabb korom összes hibáit! Talán nem bántanék meg senkit, csak azt, aki valóban megérdemli. Sokszor önmagam legnagyobb hibájának tartom, hogy hozzá mentem egy nálamnál tíz évvel fiatalabb férfihoz, mert a bajok utána gyarapodtak meg. Utána jött a pajzsmirigy betegség, autista gyermek, pigmenthiányos bőr, gerincproblémák, elhízás, magas vérnyomás. Tán ez a szellemhazából érkező bosszú, mert tán tönkre tettem a férjem egész életét, azzal, hogy hozzá mentem, mert hiszen lehetett volna neki egy szép, fiatal felesége is, és most kisebb gondokkal kellene élnie, mint azt teszi mellettem. Ha így van, akkor feltétlenül bocsánatot kérek a szellemektől, és kérem, hogy tegyék lehetővé a férjem jobb és szebb életét!

Több mint tizenöt évig foltosként éltem, legszívesebben elbujdokoltam volna, lefüggönyöztem volna tetőtől talpig magam. Jó lett volna, ha építenek a föld alatt nekem egy alagutat, ahol a legkevesebb emberek ijesztegetése nélkül járhattam volna ügyeimet intézni.

Persze ezek, még a lefüggönyözés is csak álmodozás lehetett, mert világunkban még most, amikor a Nap veszélyes (bár láthatatlan, de attól még létező) sugarakat küld a bolygónk felé, azt is nevetve bámulják meg, aki esernyőt használ, hogy megvédje pigmenthiányos bőrét a leégéstől.

 Mindenki visszataszítónak tartott. Most meg, amikor teljesen fehér lettem, most már a szempillám fehéredik. Ettől egészen különös az ember tekintete. Észre is venni ezt az embereken, amikor velem beszélgetnek.

Az elhízással aztán végképp randa lettem és, hogy ha ez még nem lett volna elég kín, a sors elvette a legkedvesebbet, gyermekeim közül a legszebbiket… a lányomat.

Mindent tűrnék, nem zavarna a fehér bőr, a kövérség, csak visszakaphatnám az én édes lánytündéremet a fiaim mellé!

Mindeközben kiderült, hogy az emberek a fájdalmat látni se bírják, így megéltem, hogy sorra elhagytak. De már nem bánom. Nem is igazán vágyom arra, hogy lényegtelen kínlódásokat hallgassak, mint hogy a szomszéd és a kutyája örökké hangos, vagy állandóan égett pirítóst sütnek és az, elviselhetetlen. Persze ezek a példák hülyeségek. Nem létezők, csak én találtam ki. De a való világban hasonlóan jelentéktelen dolgok miatt „szenved” sok ember.

Ó bár változna a világ! Lenne benne sok-sok szeretet!

Bár történnének a dolgok úgy, hogy meg se történtek esetek, csak úgy hittük, csak hazugság volt a halál, a csalás, a gyalázatok!

...

A mai napom nagy-nagy  kérdése:

Miért van az, hogy ha egy szakma kimond valami véleményt, akkor a többi szakmabeli nem meri felülbírálni, és inkább haladnak a megkezdett téves úton, mint hogy felvállalják a kritikát és vele az igazságot?

 

2014. Október 22.

Olvasgatom (tényleg nem folyamatosan, csak időnként találomra kinyitom és elolvasok pár oldalt belőle) P. Brunton könyvét, Az önvaló bölcsessége címűt.
Kicsit csalódtam benne.
Itt van, hogy miért: 246-47. o.
Eleinte nem is volt gond, csak kicsit arrébb…
… a gondolatteremtő erő…
… Ha a gondolatok elég intenzívek, és hosszú időn át tartanak, a külső környezetben is változást idéznek elő… ://Csak legyen elég hosszú az élet! Csak egyszerre többen is akarják, mert ha mindenki mást akar ugye…//:
…káros gondolatok, káros elváltozásokat hoznak létre a fizikai testben… :// Kezd félelmetessé válni.://
…létünk egész alapja mentális. A teremtő tényező az elme… :// Ugyan minek teremtett akkor kezeket és lábakat nekünk Istenünk, ha cselekednünk, alkotnunk nem kell?://

… Ha az ember helyesen megértette, hogy miért kell szenvednie… akkor számíthat arra, hogy megszerezheti szellemi egyensúlyát… A földi nehézségek között ://hol máshol?//: megtanul rendíthetetlen szívvel… az örömök között pedig nyugodt, higgadt szívvel járni.
…szellemileg magas fokon áll, aki megtanulja elviselni a szomorúságot és az örömöt… ez a fajta nyugalom nem önteltség és nem is alacsonyrendű optimizmus…

:// Nos, itt lett elegem. Az biztos, hogy nem önteltség, hanem sokkal inkább közönyösség. És egyáltalán! Mi az, hogy alacsonyrendű akár ember, vagy akár maga az optimizmus?! Ha valaki rendíthetetlenül hisz a jó létezésében és annak győzelmében, még akkor is, ha keresztre feszítik, ahogyan Jézust, akkor annak alacsonyrendű az optimizmusa?
Vagyis a Hit-ében megrendíthetetlen ember alacsony szellemi szinten áll?//:

Olvasom tovább…
„Minden virág birtokában van… a derűs nyugalomnak… magvából kihajt, pedig sötét föld borul rá, sötétség és akadály veszi körül. Ennek ellenére bátran tör felfelé, mivel természetében rejlik a hit, egy belső hívás…”

:// Csapni való hasonlat. Ha ugyanis így tekintünk a dolgokra, akkor az ember gyerek is sötétben fogan, és onnan tör a fény felé, akadályokat legyőzve.
Ha az Isteni Teremtő Erőnek elég lett volna a virág „hite”, nem teremtett volna további, nem helyhez kötött lényeket.
A virág „filozófiája” a csodálat, a színek kavalkádja, a helyhez kötöttség boldogsága, az állandóság biztonsága. A virág passzív az emberhez képest, ő nem zuhant ki az „Egységből”, ahogyan az ember kizuhant, fizikailag és szellemileg is, hiszen elfeledte, hogy létezik az EGY.
A Teremtő jónak látta a felejtést (Nem az van, hogy nem volt soha. Az van, hogy eszünkbe juthat, mert a fele meg van.), éppen ez kell ahhoz, hogy a hitet próbára tegye, hogy mozduljon, aktívan cselekedjen, ahogyan változik pillanatról, pillanatra minden.
A mozgás, a keringés az élet. A mozdulatlanság igazából nem is létezik, mert a mozdulatlan test is bomlik, még ha mozgása ellenkező, vagyis negatív irányú.

Ha csak elviselsz, és semmit nem teszel ellene vagy érte, ősi hitünk legnagyobb vétkét követed el… az egyetlen bűnnek minősülő tettet: A KÖZÖNYT.
 

Augusztus 31.

 

Sivár korszak a miénk. Ezt írja Paul Brunton, de így vélekedik Müller Péter és már Hamvas is erről beszélt több helyen. Valószínű, hogy még sok más gondolkodó, akikről még nem is hallottam.

Sivár, és sokak számára megalázó is. Mások számára durva és mocskos.

 

A valaha élt ősünk, amikor elszaporodott rádöbbenhetett, hogy kell a vándorláshoz, a vadászathoz, az otthon őrzéséhez egy-egy vezető, ha életét rendezetté, biztonságosabbá akarja tenni. A vezető kiválasztásakor minden bizonnyal vagy a kiválóság vagy a fizikai erő számított, attól függően, mi volt a rábízott feladat.

 

A szebb, jobb, a nyugodtabb, biztonságosabb, a harmonikusabb életért létrehívott csoport lehetett a mai civilizációnk vezető rétegének gyökere.

 

Ki tudja megmondani mikor jött el az idő, amikor ez a csoport a maga kényelmére és gazdagodására alakította át a közösségi érdekekért létrehozott szabályrendszert, és kezdték el úgy terelni az embereket, hogy a rájuk bízott értékekből nekik több jusson?

Senki.

Talán a vadászatszervezőből idővel gazdasági igazgató, az elosztásért felelősből meg bankár lett, akik megbeszélhették, hogyan hitetik el az egyszerű vadásszal, halásszal, étel-, szerszám-, edénykészítőkkel, hogy minden szabály az ő kényelmüket is szolgálja. Más dolguk nem lévén, mint a szervezés volt elég idő kiagyalni a kizsákmányolás alapjait.

 

Valahogy így juthattunk el odáig, hogy mára sok esetben csak korrupcióval (megalkuvással, álszentséggel, elhallgatással, elnézéssel) lehet kényelmesebb élethez jutni.

 

Abban az „átkosban”, amikor még csak kicsi lány voltam, mentünk anyával és a szomszédokkal az erdőre gallyakért. Azok voltak akkor az utolsó idők (mostanáig persze), mert később már nem volt szüksége egy családnak se ilyen megterhelő cipekedésre, volt pénze mindenkinek tüzelőre.

Szóval mentünk fáért. Széles, lapos kötéllel kötöttük a hátunkra az összeszedett gallyat. Volt azonban az erdőkerülő bácsi, aki bizony jól megnézte a hátfánkat, és ha 5-6 centi átmérőnél nagyobbat talált, akkor elkobozta az egészet.

Emlékszem jól… volt, akivel kivételt tett. Aki ezzel az illetővel volt, az is vihette a fát.

Mindenki a maga ízlése szerint gondolja tovább, mi lett a lepakoltatott fával és azt is, ki és miért volt az, akivel kivételt tett az erdő akkori őre.

Mindenki tudta, de mindenki hallgatott róla. Lehet, hogy sutyorogtak a háta mögött, de mindenki jóba akart vele lenni.

Ugyan miért?

 

Á! Nem követtek ők el semmi bűnt. Nem voltak ők rossz emberek. Nem tekintették ezt nagy dolognak, mégis… olyan keserű volt az embernek a szája íze.

Erre mondja Hamvas a Direkt morálban:

„…Ezek az emberek nem voltak gonosztevők csak link vagy svihák. Ez, amit tesz a többség, az nem bűn, mert nincs mélysége. Ez jelentéktelen, csak kicsit piszkos, és önmagában egy összetört létezést hordoz…”

„… Minél kisebb valaki, minél igénytelenebb, minél kevésbé veszi önmagát komolyan, vagyis minél súlytalanabb, a korrupciót annál simábban tűri el…”

 

És én arra gondolok (folyton az jut az eszembe) ilyenkor, hogy…

Talán ezért kell megalkuvó, szabályokat szigorúan betartó, vissza nem szóló (csöndben hallgat), színtelen, véleménynélküli, kreativitástól csírátlanított, önmagát lebecsülő, a bosszúálló Istentől és minden vezetőtől, meg betegségtől félő, rettegő embereket kinevelni.

 

Augusztus 23. Etes

 

Aug.20-án azt írtam a fészre: Ez a világ számunkra illúzió, legtöbbször sötét rémálom, ahol mindent homály fed.

Buddha azt mondta a vágyak és őrületek sodorják az életet kényszerpályára, minden cselekedetünket átjárja a félelem, az üres remény, a gyűlölet.

Hamvas azt mondja: Ez a korrupt realitás. (Dúl Antal, 2007 - nem pontos idézet)”

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=765240500210131&set=a.352124591521726.87252.100001725636099&type=1&theater

 

Szóval a világ korrupt… ezt mondta Hamvas (1897-1968).

Nem most mondta.

Eltelt azóta jó pár év.

Minap meg azt olvashattuk a neten, hogy hazánk Európában az egyik legkorruptabb.

 

(aug. 21-én jelent meg a HVG-ben az alábbi cikk:

http://hvg.hu/itthon/20140821_Nalunk_nem_kellett_Amerikaban_dijaztak )

 

Egy külföldön dolgozó magyar hozzászóló írta:

„…Próbálok szurkolni, hogy legyen hová visszajönnöm legalább nyugdíjasnak, de nehéz hinni az ország erejében, ha azt látom, hogy szinte mindenkit elkorrumpálnak…”

Egy másik hozzászóló:

„…Mit jelent ez a kisember részére? Azt, hogy a tényleges szakmai tudás értéke nulla. Se jó fizetés, se megbecsülés nem jár érte. Az egyetlen megbecsült szakmába a lopást technicizálók köre tartozik (…) Ezért ha a szakértelmedből akarsz megélni, akkor más országot kell választanod. Mint ahogy a kutatás sem jelenhetett meg egyetlen hazai szakmai lapban.”

 

Hamvas azt is mondta, hogy az idő egy koszos lejtő. Pontosabban:

„… a gazdasági és szociális érdekek ezen a koszos lejtőn, ami az idő, előtérbe helyeződnek, és kielégítésük csak a morális kvalitások (értékek) rovására történhet meg…”

 

Na, tessék!

 

Hónapok óta kutatom a kort, ahol elrontottuk ezt, és lefelé indultunk a lejtőn, de már nagyon messze tartok és még mindig nincs meg a kezdőpont.

Azt mondjam „emberemlékezet óta”?

Akkor erre nincs is megoldás?

Akkor igaz az, hogy ha azt akarom például, hogy jól menő vállalkozásom legyen, ahol a vevő is, az alkalmazottam is és én is jól járok, akkor le kell adnom az erkölcsi értékeimből, máskülönben megbukom?

 

Akkor az is igaz, hogy ahogyan telnek az emberiség órái ezen a bolygón, úgy leszünk egyre embertelenebbek, erkölcsileg korcsosultak, silányabbak?

Kaptunk a Teremtőnktől erkölcsi vagyont, lerakott ide vele minket és azt mondta: ÉLJ! És mi a vagyonunkat, azért, hogy ÉLhessünk elcseréltük ilyen-olyan luxusra?

 

Nem értem.

 

Olyan ez, mint amikor valaki életveszélyes, jól megfizetett munkájából nem haza indul, hanem betér a kocsmába és vagyonának nagy részét elissza, mert józanul nem bírná ki, azt, amit egész nap csinált, és akkor érzi csak, hogy ÉL?

 

Nem jó!

 

Akkor olyan ez, mint egy tisztesen irodába dolgozó, aki munkaidejében statisztikákat, vagy számlákat készít, de mert végtelenül monoton és unalmas, amit csinál, ezért pornót, vagy perverziót vásárol, hogy úgy érezze ÉL is?

 

Nem tudom! Tényleg nem tudom!

 

Azt tudom, hogy még az én időm kezdetén is nyugodtabbak voltak az emberek. Összetartóbbak. Nem voltak parlagon heverő földek (így parlagfű se ilyen sok), nem mászott be a konyhakertbe a bozótos, nem jöttek almát enni az őzek, feltúrni a gyepet a vaddisznók.

Igaz nem volt temérdek képes újság, kivillanó intim testrészekkel, nem harsogta 66 tévé csatorna tízpercenként, hogy mit kellene vennem abból a nevetséges összegből, amit konyhapénznek csúfolunk. Nem mondta senki burkoltan, hogy „Dobd ki!” meg arra se biztatott, hogy „fogyassz!”.

Tényleg szépen éltünk. Igaz szombatonként jártunk iskolába, apa meg munkába, mégis jutott idő a szomszédnak segíteni, vele beszélgetni és játszottunk is eleget.

Nem lehetett olyan sokakat akkoriban rávenni, hogy barátságot törjenek, és áruljanak el valamiféle haszonért, vagy előnyért.

 

Az idő egy koszos lejtő?

Való igaz.

Talán mert rossz irányba indultunk. Lefelé menni nem olyan megterhelő.

 

Hogy mikor érünk le a lejtő legaljára, az attól függ képesek e az emberek, egyszerre sokan persze (mert egy fecske nem csinál nyarat), behúzni a kéziféket, lemondani haszonról, előnyökről mások (a közösség) javára, és visszafordítani a mögöttük haladó tömeget is?

Ha nem sikerül, akkor most már igen gyorsan az út végére érhetünk, lejárni látszik az IDŐ.

 

 

Augusztus 11.

 

Vannak lelkek, akik az egész bolygó terhét (globális) egyszerre szemlélik és mérhetetlen akarattal, és embert próbáló erővel próbálnak segíteni.

Nem én.

Én csak egy „kis” lélek vagyok, aki ugyan látja, hogy ahogy szélesebb körű a gond, annál nagyobb a baj, de ebben már segíteni nem tudok.

Kérdeztem hát Juditot Encsikémről. Mit lát, mit tud az Ő lelkéről nekem mondani?

Segített kedves szavaival, megnyugtató érveivel, de mivel lezáratlan volt, néhány nap után kérdeztem ismét.

Kiderült, hogy Judit milliók életével foglalkozik, milliók szemeit próbálja felnyitni és kevesebb ideje marad az egyénekre.

 

Többek között ezt írta:

Ildikó, tudom ez nem vígasztal téged, de talán mégis...? Ha tudatosítod, hogy világszerte milyen sokan veszítik el szüleiket, gyermekeiket. Olyan ügyeken dolgozom, amelyek sok emberre hatással vannak. (…)Gázában naponta tépnek ketté emberi lényeket, köztük kicsi gyerekeket a rakéták. Anyákat gyerekeik szeme láttára, gyereket anya és apa szeme előtt. Kórházakat, iskolákat óvodákat bombáznak le könyörtelenül. Nincs is olyan messze! És ez most is történik! Ezekben a pillanatokban! (…)

Fukushimánál még mindig szivárog a radioaktív anyag az óceánba. (…)

2012-vel beléptünk az új korba. Most választhatunk, hogy aranykor, vagy teljes pusztulás.

És az emberek túlnyomó többsége még mindig gyerek.

Óriási a tudatlanság még mindig. Ijesztően nagy. Önmagunkról, a bolygóról, az egész világról...”

 

Igen… Tényleg… Tudom…

 

gazai-bun.jpgGáza

 

http://naturahirek.com/amit-nem-mondanak-el-fukushimaval-kapcsolatban/

 

És ezt válaszoltam:

Nem vigasztal. Sajnos nem tud vigasztalni, hogy mások is szenvednek, gyászolnak, boldogtalanok, éheznek és betegek.

 

Nem vigasztal, hogy elburjánzott a gonoszság, melyet emberi félelmek táplálnak, hazugságok ömlenek, átkok szóródnak és a haraggal egyre csak nagyobb lesz azok ereje, akik ajándék-hatalmukat rosszra fordítják... vagyis amikor visszaélnek vele.

Lelkem egy testbe érkezett e világba.

Elvesztettem mindenhol való jelenlevőségem.

Vállaltam, hogy nem az egészet nézem, nem kapkodok, nem aprózom el erőimet, hanem azon a pontokon próbálok "rendet" tenni, ott próbálok szeretetet adni, ott igyekszem szemeket felnyitni, ahol élek.

Megértelek, hogy Te egy nagyobb távlatból szemléled a világot, te a részleteket próbálod összehangolni, míg én csak a nagy egész egy részletét.

(…)

Amíg a földön van a léghajó, addig csak azon a ponton látjuk az életet. Amikor magasba emelkedik, sokkal több mindenre látunk rá, de bizony segíteni csak akkor tudunk, ha leereszkedünk.

Megértettem minden szavad. A te szavaid által születtek fenti enyémek.

Így hatunk egymásra és ez, azt hiszem jó.

 

Július 25.

 

Hallgat a múzsám. Magányos vagyok. Nélküle még inkább. Gyakorlatilag és látszólag nem, de ténylegesen rég. Tán készül a lélek a költözésre, amit mindenkinek egyedül kell… ide nem, csak innen el.

Most akkor az Égiek nem súgnak, vagy én lettem „süket”? Vagy a „világ” lett hangosabb? Azt hallom, hogy óbégat, sületlen értelmetlenségekkel terheli a teret, ezek hullámai ellepik az eget. Ez az óriás „tömeg” nyomná el az Égi Hangokat?

Napok telnek és hiába is kérdezem őrzőangyalom, hogy „mi vagyok” és „ki” és „miből lettem”, meg „miért”? Van nekem „hangom”? És „fényem”?

Ha süket lettem, akkor vak is vagyok, mert hiába tapogatom kiutak után megkövült világunk érdes falait.

Hazugságtenger. Jön, és nyaldossa térdemet. Mindenki azt mondja ez az igazság, de én született lázadó vagyok, aki tudja a jót, és nagyon is érzi azt, szavai mégis a rossz leírására hegyeződnek ki. Mégis mi fog történni, ha a tenger csak egyre emelkedik és én, még akkor se fogom megtalálni a kifolyószelepet?

 

 

Július 21.

 

Hol vagy Isteni Kegyelem,

mikor térdig állok „utam” hamujában?

Merre jársz jótékony Halál,

amikor  tűzemlék járja át elmém,

amikor elemészt a Kín,

mégse omlik porrá testem,

hogy végemet vetve, szivárvány

Mennyet arasson?

 

 

Július 16.

 

Így múlik el…

 

Minap látom a "fészen", hogy Éva beszkennelt egy cikket a Nógrádból. A 25 éves Asztaltársaságról szólt, egy most megjelent kiadványukról. Arról a csapatról, amelyet annakidején Guszti és Peti alakítottak, majd, amikor a változások szele mindent el akart söpörni (a csoport is ingott, mert más szervezte az összejöveteleket, nem önmagunk) én vetettem föl, hogy talán alakuljunk egyesületté, ha talpon akarunk maradni.  A mostani megjelenéshez gratuláltam, de nem állhattam meg, hogy megírjam: sajnálom, hogy még nevemben sem lehetek közöttük. Az cikkíró ugyanis simán átugrotta a témát, hogy az annakidején megjelent számtalan Asztaltársasági Füzetek milyen forrásból lettek finanszírozva és ki volt az, aki azokat a forrásokat felkutatta.

 

Tudom, és akkor is tudtam, hogy életem aprócska és jelentéktelen, a nagy hangyaszorgalmú Egységben, de mégis igaz, hogy mivel ez Egyesület elnöke lettem, ezeket a jeltelen mindennapokat áldoztam, meg elhanyagoltam gyerekeim, mert pályázatok garmadáját írtam, levelek ezreit (akkor még kézzel, vagy a rozzant írógépemen), hogy kapcsolatokat tartsak, és fülkéből telefonáltam, ha ügyeket kellett intézni.

 

Peti szólt vagy két hónapja, hogy küldjek irodalmat, de mondtam én mostanság legfeljebb a lányomnak írok el nem küldött leveleket, meg jegyzeteket, monológokat körmölök a világról, az elvesztegetett morálról, meg a megvesztegetett emberiségről. Mondtam, ha kell, nyugodtan le lehet szedni anyagot a honlapomról, ha talál olyasmit, amit megjelenésre alkalmasnak ítél. Javasoltam is az imákat, de bizonyára nem volt megfelelő, vagy nem volt hely. Én meg… hát igen: nem pedáloztam. El voltam foglalva arcom borogatásával, mert éppen akkoriban kaptam meg egy jó nagy „horgot” a kamara elnökétől. (Mindegy miért.)

 

Éva aztán visszaírta a hozzászólásban, hogy meg lettem én említve szóban, csak hát az újságíró valahogy mégse tartotta fontosnak az alkotásnak nem minősülő kulimunkám. Ettől függetlenül nem mennek ki elmémből azok az éjszakák, és a hajnalok, amikor a tervek születtek, formát öltöttek és körmöltem, miközben tudtam: a fiam haragszik, a lányom büszke… igaz ő is… ennek ellenére mégis szeretné, ha édesanyjából többet kapna.

Behunyom szemem és látom a múltat.

Picit fáj, picit cirógat, picit felemel.

Tudom, hogy azért jöttem ebbe a világba (és Te is azért), mert Veletek együtt akarom élni ezt a kort, bármennyire is „mocskos” már. Nem azért jöttem, hogy meg- vagy elítéljem, hanem éppen hogy jobbá tenni, csak mostanra, mintha elvesztettem volna a vezérfonalat. De csak mintha.

Mintha ettől jobb akartam volna lenni. (Talán kicsit emlékezetesebb.)

Jobb, mint annak előtte voltam. Ma meg jobb, mint akkor voltam.  Az ítéletet önmagam felett kell meghoznom, a kritikát itt kell gyakorolnom legbelül.

A belső „Mesternek” igaza van:

Én vagyok az, aki elálltam az útból. (Lehetne kérdezni: Miért?)

 

A „történelem” meg nem hiába lett így nevezve, hiszen „tört”.

Hogy el-, vagy meg-, esetleg le- vagy ki-… (és az ellentétpárjaik, de csak a létező világegység miatt) hát nem egyre megy?

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.