Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Istenem! Én már megtettem, amit tenni lehetett, kérlek Uram, most te segíts!

2014.06.18

ILYENEK IS VANNAK?

https://www.facebook.com/ildiko.bodi.125/posts/731087326958782?notif_t=like

Részlet a cikkből:

 

Számításai szerint kettő, nagyjából 50 ezer forintos telefon miatt 26 főtől vettek DNS-mintát. Mivel a DNS-minta elemzésének költsége – a minta minőségétől függően – 50 ezer és 300 ezer forint lehet, így  26 emberrel esetében 1,3 millió és 7,8 millió forintra rúghatott az Orbán-lagzi telefontolvajának megtalálására fordított bűnügyi költség. Csókási a feljelentésében azt is kifogásolta, hogy „bírsággal fenyegetés hatására” kötelezték DNS-minta adására ilyen kisebb súlyú ügyben. A férfinek az sem tetszett, hogy csak a felszolgálókat vetették alá a rendőrségi tortúrának a vendégeket nem.

Hozzászólás:

Czopyk Erzsébet Gabriella Orwell: minden állat egyenlő, de vannak állatok, amelyek egyenlőbbek a töbieknél. Van, aki a ygerekét veszített el egy tűzesetben és még a vérmintákat is kidobták, az anyja meg kishíján beleőrült a huszonéves lány elvesztésébe (szénné égett a lány meg a barátja, a túlélőt meg vagy egy évig kórházban ápolták és mindmáig titok, hogy ugyan mitől gyulladt ki egy hétvégi ház????
https://www.facebook.com/photo.php?fbid=725577274176454&set=pcb.725577994176382&type=1&theater

Az én hozzászólásom:

Igen. Vannak, akik egyenlőbbek. Olyanok, akiknél a mobil többet ér, mint két ember élete. A lányom boncolási jegyzőkönyvében a boncnok lejegyezte, hogy odaszóltak neki a rendőrségtől, KÖLTSÉGKÍMÉLÉS miatta nem kérik a vér szénmonoxid vizsgálatát. Viszont a megadott ismertető jegyeket a boncnok nem találta. Ennek ellenére nem végeztek DNS vizsgálatot, mondván a túlélő szemtanú szavahihető. Igaz, hogy az általa megjelölt tárgyi bizonyítékokat nem keresték, róluk fotót sem készítettek, de olcsóbb hinni, mint nyomozni és bizonyítékokat gyűjteni. És lehetne még sorolni amit tettek illetve, amit nem tettek. Igen, a mai napig nem tudom mitől halt meg a lányom és a barátja (HA meghaltak egyáltalán, mert hogy azt is megspórolták a hatóságok, hogy a személyazonosságot bizonyítsák.) Hát nem vagyok a miniszterelnök lánya. Egy hős bányász lányaként születtem ebben az életemben, de legközelebb hazug és hanyag embereket móresre tanítóként szeretnék újra születni!

 További kapcsolódó cikkeket átolvasva ezt is találtam:

http://iksz.beszolunk.hu/botrany-dns-mintaadasra-koteleztek-az-orban-eskuvo-dolgozoit-felsobb-utasitasra-orbant-hazugsagvizsgalo-ele/

Még komolyabbá akkor válik az egész szappanopera, amikor kiderül, hogy ezelőtt fél évvel az összes kapitányságon KORLÁTOZTÁK a DNS-mintavételi lehetőségét a nyomozóknak! Mert drága, és mert a laborok el vannak maradva!

A NOL.hu írta cikkében:

A jövőben DNS-vizsgálatokat sem rendelhetnek már majd nyakra-főre a nyomozó hatóságok. Az ORFK és a BSZKI együtt készített javaslatának megfelelően minden megyei rendőr-főkapitányságnak kvótája lesz, s havonta annyi ügyben kérhet (ügyenként három mintára) DNS-vizsgálatot. Ezeket az ügy súlyától függően 30, 60 vagy 90 napon belül bevizsgálják. Azt, hogy mely ügyekre használják a kvótát a megyék, a bűnügyi vezetők az ügyésszel közösen döntik el. A kvótarendszerben „megfelelő nagyságú” puffert biztosítottak az előre nem látható, kiemelt fontosságú ügyekben indokolt vizsgálatokra; olyan esetekre például, hogy ha egy a mórihoz hasonló bűntény történne.

A DNS-vizsgálat rendkívül költséges, a kapacitások szűkösek, és a BSZKI ügyhátraléka 2012 elején 4166 volt. Ráadásul a korábbi gyakorlatban az intézetben senki sem tudta megmondani, hogy ezek közül melyek a fontos ügyek, és melyek nem azok. ” – 2013.08.02.

 

Idézni akartam egy Határozatból,  melyben az egyik felszolgáló panaszát utasítja el az Ügyészség, de kínai jelek jöttek át belőle.

Az alábbi jogszabályokra hivatkozik:

Be 75. par. 1-es és 4-es bekezdés

Be 164. par. 2. bek

Be 78. par. 1-es bek.

Ami ugyebár a mi tragédiánk esetében szóba se jött. :-(

 

 

 

Június 6.

 PERIÓDUSOK

Van két fiam. Tudjátok. Kettejük közül az egyik autista. Ezt is tudjátok. És elveszett a lányom, amit tán szintén tudtok. Ez egyik periódusa az életemnek. Az egyik legszomorúbb.

Volt olyan is, amikor volt férjem, fiam és lányom. Állandó volt a veszekedés, mert a saját ízlése szerint próbált átformálni a férjem. Senkinek nem javaslom. Ez a házasság biztos felbomlásához vezető egyik út.

Amikor nem volt férjem, az tíz évig tartott, de a fiam és lányom velem volt, mégis elégedetlenkedtem. Kár volt.

Aztán jött Tamás és boldogan csatlakozott negyediknek családunkhoz. Két kamasszal éltünk, ő már csak haverjuk lehetett. Amikor pedig Csaba jelezte, hogy érkezni készül… új lakhelye, új munkahelye lett… velünk.

Nagycsaládosak lettünk, amikor Csaba megérkezett. Olyan boldogok voltunk, hogy madarat lehetett volna fogatni velünk. Három évig tartott.

Amikor megtudtuk, hogy Csaba autista egy egészen új világot pillantottunk meg. Olyan világot, amiről fogalmunk se volt, hogy egyáltalán létezhet a mi kis védett „normális” világunkon belül… vagy ez már rajta kívül van? Talán inkább kívül. Igen, ez már egy külső réteg, mint a hagyma rétegei, azért is nem látják a tömegek.

Olyan érzés ez, hogyan is mondjam Nektek? Olyan, mintha egyik pillanatról a másikra bizonytalanná válnának addig biztosra vett dolgok. Mondjuk biztos, hogy a szék, amire le akarsz ülni, nem változtatja meg a méretét, a magasságát és az alakját sem. No, ez a biztonság tűnt el az életünkből, amikor kiderült, hogy az autista kisgyermekünket senki nem hajlandó fejleszteni, tanítani. Vagy mondjuk, elindulsz a lépcsőn lefelé, és azt veszed észre, hogy felfelé haladtál.

No, kb. ilyen lett az életünk.

Amikor már azt hittük, nincs a „hagymának” további külső héja, akkor azt mondták meghalt a lányom és a szerelme is. Akkor minden összeomlott a fájdalom miatt, de még volt hitem abban, hogy a tűzszakértők majd kiderítik a tűz okát és keletkezési helyét, a rendőrség meg majd megtalálja az okozót.

Ez a periódus is véget ért. Kiderült, hogy senki semmit nem tud. Az egész védelem, csak álca. A butaság, a csalás álcája. Hazugság, népbutítás, beetetés, szemfényvesztés. Nincs szakértelem, nincs bűnfelderítés. Itt nincs.

És erre csaknem egy évvel a tragédia után döbbentem rá, amikor rászántam magam, hogy elolvasok minden iratot.

Tetézte mindezt a szakszerűtlenséget, hogy nem találta meg a boncnok a megadott sérüléseket, nem kértek fogászati azonosítást, mégis engedték a hamvasztást.

Két évvel a tragédia után pedig kiderült, hogy hiába kért a helyszínre érkező orvos igazságügyi orvos szakértői boncolást, mert nem volt egyértelműen kizárva a bűncselekmény, a boncolásról még egy árva fotó se készült.

Az orvos kérését, véleményét felülírta valamelyik rendőrfőnök, aki fegyelmit akart adni annak a rendőrnek, aki a helyszíni jegyzőkönyvben bűnügyi eljárás indításáról írt.

Megszaggatott a sors. Ha igaz a reinkarnáció, akkor a lelkem vállalta ezt a kegyetlen sorsot. Hát nem tudom, hogy a hazugok, a csalók milyen reinkarnációs feladattal, tanulással érkeztek? Vagy ők nem is lelkek, csak bábok Isten kezében?

Minden periódusban úgy éreztem ez a legnehezebb. Minden periódus telítve volt érzelmekkel, és felismerésekkel, az életről, az emberekről, a lelkekről, a világ természetéről. De egyik se volt annyira kegyetlen és félelmetes (mert ez most határozottan az), mint ez a legutolsó.

Még soha nem láttam rá az életre ennyire. Mintha minden jelmezét ledobálta volna, mintha már csak kevéske festék lenne az arcán. Pőre.

Még soha nem láttam ennyire rá a hazugságokra, amivel a Földön élők egy maréknyi csoportja az orránál fogva vezet hatmilliárdnyi embert. Még soha nem láttam ennyire, hogy miért nem értik a „sok lúd disznót győz” szólás lényegét. Még soha nem láttam ennyire világosan az aljasságot, a nyomorult nyomort okozó emberi gyarlóságot, ami már nem is gyarlóság, hanem bűn.

Bűn, ha a férfi nem férfi, és nem apa, és nem hazafi, hanem csupáncsak felelőtlen, eszét vesztett hím és bűn, ha a nő nem nő, és nem anya és nem bölcs tündér, hanem hímhódító nőstény.

És bűn, ha látják ezt a tömegek, hogy vezetőik hasonlatosak a bűnözőkhöz és ezt inkább utánozzák, mint hogy elzavarják őket.

Sajnos, most… a sok-sok szépség és a szeretet ereje, csodái mellett… így látom a világunkat, amely ha nem törekszenek, ha nem mernek harcot vállalni a tömegek, hogy a változás jó irányba megtörténjen, a sötét erők markába fog zuhanni.

 

Június 3.

Annyi minden - főként érzések -, marad benne az emberben, amik mint láthatatlan férgek át meg át járják az egót, amely valamiért furcsa mód mindig megbántódik, ha mondjuk, annyiba se nézik, mint egy marék molylepkét (így jellemezte az ilyen szituációkat Encsikém mindig, tőle vettem át használatát szabadon).

Sokszor bent maradnak az érzések, és megbetegíthetnek. Sokszor félünk, hogy ha az illető szemébe mondjuk véleményünk, vagy, hogy egészen komolyan „szemétnek” tűnt… ezzel megbántjuk szegényt, és valamivel bosszút áll rajtunk, vagy szerettünkön.

Így aztán sok esetben maradnak a kis alattomos lelket-rágcsálók, és felfalják a még megmaradt kevéske önbizalmunk is.

Erre nálam példa a tegnap, ami azóta se csitult, csak furakszik, aztán kiírom, hátha gyógyít, ahogy a tegnap olvasott cikk írta http://www.pszichoterapia.tenyek-tevhitek.hu/gyogyito-iras.htm

 

Tegnap, elindultunk becsülettel, másfél órával korábban (8:35-kor), mint ahogy a tanítási óra kezdett (9:50-kor), mert hát a helyi buszközlekedés nem passzol az órarendünkhöz. Bóklásztunk, vártunk itt-ott, és vártunk a suliban, míg végre becsöngettek. Csakhogy a tanár sehogy nem akart megérkezni. Beültünk az iskolai könyvtárba, elő a tankönyvet, füzetet és tanulni kezdtünk. (Elvégre szerdán és csütörtökön vizsga lesz, már így is ellébecoltunk a napból két értékes órát!)

Csaba szerencsére nem mutatta, hogy túl ideges lenne (attól még zavarta, mert tudnunk kell: az autista keveset beszél, és az érzésekről, érzelmeiről meg aztán végképp nem), csak kétszer kérdezte meg miért nem jött a tanár. Aztán az óra felénél jártunk, amikor hallom a folyosón a tanár hangját:

-          Engem most Ő érdekel a legkevésbé, kisebb gondom is nagyobb nála.

 

Csak sejtettem, hogy Csabáról és arról volt szó, hogy a könyvtárban várjuk. Idegesség csendült a hangjában, nem is kevés. Gondoltam, ha mondandója van, majd jön, én most inkább nem zavarom. Bíztam, de hiába. Nem volt mondandója a számunkra, pedig láthatóak voltunk minden folyosón álló számára.

Ezután kicsit berágtam. Nem tagadom. Az a fránya egó, amelyik bizonyos tiszteletet elvár, ha már ő megadja minden tekintetben a másik embernek! Kicsire, azaz fájósra szűkült a gyomrom: nem hinném, hogy éppen ezt érdemlem!

Szünetben aztán kerestem az emeleten azt a tanárt, aki kedden szokott órát tartani Csabának (kérdezni akartam: mit gondol, jöjjünk e még holnap, mert kedden az ő órája után van egy lyukas óránk, utána pedig azzal a tanárral lenne megint óra, aki most szó nélkül levegőnek nézett bennünket), de nem volt a helyén. Az aulában találtam rá, éppen a mi, órát elmulasztó másik tanárunkat hallgatta.

Diszkrét, két méter távol megálltunk, és várakoztunk, hogy befejezzék a beszélgetést. Amikor a tanár elköszönt és hozzánk egy szava se volt, utána szóltam: „Tanár úr! Vártuk.”

Visszanézett, és csak annyit mondott: „Ez van. Más dolgom volt.”

…. :-(

Én elhiszem… mi több tudom is, hogy mindenkinek vannak problémái. Elhiszem, hogy vannak fontosabb dolgok, attól, hogy: „na, most akkor mi van, hogy elmaradt egy óra?”

Nem az a gondom, hogy elmaradt, hanem az, hogy nem szólt, nem is üzent.

Azaz semmibe vette Csabát, a tanítványát és semmibe vett engem, az édesanyját. Mert mondjuk, a házi macskának nem szólunk, hogy most később lesz vacsora, mert tovább dolgozom, de úgy gondolom, mi attól többek vagyunk… igaz: autisták.

Elszalasztotta a lehetőséget, többször is elszalasztotta, hogy emberszámba vegyen bennünket.

„Ez van.”

Köszönjük!

 

Május 3.

 

Állj!

Meg kéne állni! Nekem is, Neked is!  Hová rohanunk? Minek? Ki, vagy mi után… vagy elébe? Le kellene állítani ezt az irdatlanul kegyetlen és tettekre sarkalló, folyton űző belső hangot!

Ó, de rég találkoztunk! Örülünk, átöleljük egymást, aztán azt látom, hogy tekintete nyugtalan (az enyém meg valószínűleg szomorú) és érzem, hogy futnia kell, mert indul a busz és a következő órák múlva megy.

Nincs idő, hogy halljam a hangod, lássam az arcod.

Be vagyunk táblázva, meg van egy keret is, amiben futkoshatunk, mint kísérleti patkányok, akik jutalomfalatokat kapnak, ha megtalálják a labirintusban a legrövidebb utat.

Hajcs! Hajcs! Siess! Fuss! Rohanj, mert most van akció, holnap már késő! Mozogj, csipkedd magad, mert így épült fel a rendszer, hogy neked csak akkor jó, ha a lábad még bírja!

//Aki nem bírja, azt az orvos is kipenderíti: Ötven vagy hatvan felett természetes, hogy minden fáj… no és, most akkor mit tehetnék én, aki csak 6 évet járt egyetemre? Nem vagyok Isten!//

 

No, jó! Lehet, nem ezt mondja, hanem felír vagy 5-6 bogyót és kész.

 

Rebben a szeme. Idegesen körbe néz. Óra, vagy mobil mutatja a könyörtelenül múló időt.

 

Mi az idő? Azt mondják, akik értik a szellemek suttogó hangját, hogy „gömb”.

GÖMB a tér és benne az IDŐGÖMBJE, abba meg mi, szépen beleszuszakolva. Nem tehetünk semmit, mert amikor időgömbünk megnő és eléri a nekünk szánt térgömböt, akkor meghalunk és kiléphetünk az időtlenségbe.

 

Vagyis hiába rohansz el, mert indul a busz, akkor is csak annyi az időd, amennyi a tered.

ÁÁÁÁÁÁ!!!

Nem is ezt akartam mondani!

Álljunk már meg kicsit! Üljünk le szépen erre a padra, nézzük kicsit a homokot a sétányon, a füvet, a virágokat a parkban. (Ha nincs, csak beton, akkor… keress!)

Nézzünk önmagunk középpontja felé. Befelé. A lelkünkhöz szólva.

Kapcsolj ki mindent, csak Te legyél ott!

Teremts ott bent békét és nyugalmat; Szivárványt, erdőt, vetést és réteket, nyüzsgő boldog bogár- és virágéleteket!

Ne is velem beszélgess!

Előbb állj szóba magaddal!

   

Április 5.

 

Ötödik ima

Teremtő Istenpáros!

Emeld ki Lelkem a jelen poklából, ahol jószerivel nem is létezem, hisz oly távolra tekintek el… el a jövőbe… túl a bolygón… túl a Naprendszeren, hogy a testem elfelejt levegőt venni!

Csak nyúlik, mint végtelenített gombolyag, miközben múltam gyémánt kemény emlékeibe ezernyi láthatatlan szállal kapaszkodik ez a jelenbe taszított „rab”, mint óriásfa gyökerei a föld mélyén megbúvó sziklakövekbe, ha a felszínen tombol a pusztító vihar.

De nem! Nem is a jövőre kíváncsi, hanem a dimenziókon túli végtelenre… vagy sokkal inkább a tiszta lelkekre, kik számunkra láthatatlan világod lakják.

Átnyúlni kíván lelkem… elvágyódik, vagy inkább vissza… miközben sodorja földi szél, ár és bolygóközi atomvihar.

Istenpáros, csak arra adj engedélyt… csak egy villanásnyi időt kérek az örökkévalóságból, csak hogy lássam Őt… evilági testemből kinőtt virágom, az én mostani életem Tündérét, amint Te melletted kacag… és ha már engedted, hogy lássam, akkor kérnék még egyet: Égesd be elmémbe azt az egy villanásnyi örökkévalót!

http://www.kezirat.eoldal.hu/cikkek/irasok-masoktol/isten-tenyeren.html

 

március 19.

Azt tudom - most már tudom -, hogy szörnyű átverés, téves létezési mód, amikor úgy élünk, hogy azt mondjuk így kell, mert ezt várja el tőlünk a „jövő”. Mindegy kinek a jövője.

De mi a jövő?

Az a valami, ami miatt föl kell áldoznunk a mát?

Mert nagyon úgy néz ki.

Elfutunk a pillanatok, a percek, az órák… a mindennapok mellett.

 

Nem ülünk meg, hogy most csak befelé figyelek… most csak a gyerekeimre… most csak a férjemre… vagy mindegy mire, vagy kire, de csak rá figyelek.

 

Így neveltek minket: az idő pénz, vagy drága.

Menni kell, haladni előre, mert a tétlenség, a néma figyelem az pazarlás, és nem hoz semmit a „konyhára”.

Én is sokszor ebbe a csapdába esek, hiszen az egész világ ebbe az őrületbe pörög.

Azt látom, hogy vergődnek a lelkek, de már erre se tudnak odafigyelni. Csak azt érzik, hogy valami nem jó, mert egymás torkát rágja a fél világ, és látszik, hogy hamarosan igaz lesz az egészre is.

Ezért gondolják, hogy nem szabad megállni és… tényleg nem állnak le, hogy figyeljenek a csöndre, a lelkek hangjaira, a természet zenéjére.

Nagyobb fokozatba kapcsolnak, még többet dolgoznak, hangosabb a fülükbe ordító zene, a külvilágot valahogy el kell nyomni… még többet futnak, pörögnek, egyre gyorsabban. Félnek, hogy lemaradnak, és kevesebb lesz nekik azokból a mulandó dolgokból, amit még soha senki nem vitt magával az öröklétbe.

 

Február 8. Etes

 

Kérdéseim unalomig ismételgetem. Imákat mondok saját szavakkal. Könyörögve kérem a Teremtő csak kicsike figyelmét.

Hát persze, hogy megint „azt” kérdeztem! (Mi történt akkor, azon a hajnalon? Mikor derülhet ki az igazság? És persze azt, hogy mit kell, kellene tennem nekem?)

És igen, megint a Müller-féle Titkos tanítások segítségét kértem. (148-153. o.)

 

Néhány napja már meditációimban Enikővel egy tó partján ülünk. A tó vize sűrűbbnek tűnik, mint amit megszoktunk az e világi vizektől, és ezüstösen csillogva ring. A tó túlsó partján két hegy emelkedik, közte völgy. Azon át látjuk a lenyugvó Napot, amely még így alacsonyan járva se világít meg minket. Tisztába vagyok azzal, hogy Ő és én nem ebben a fizikai valónkban ülünk az asztalnál a kényelmes nyugágyban, hanem „ŐK” a mi földi megtestesülésünk „gyökerei”. Tudom, hogy gyökere és gyökerem mindig együtt vannak, és akkor is „beszélgetnek”, ha földi valónk valami mással van elfoglalva, amikor éppen életünket vagy sorsunkat éljük.

 

Nos, ezt azért mondtam el, mert a könyv, amitől most is kérdeztem, elsőként azt a mondatot dobta szemem elé, hogy „Felsőbbrendű Énünk, sorsunk tudója”, és hogy Isten lelke bennünk is ott van, és hogy a valódi „hit” igazából besimulás magasabb Valónk akaratába.

„Az Én-élmény nemcsak egyéni, hanem egyetemes”… „az Én a látható és a láthatatlan világgal is EGY”… „hitünknek akkor lesz ereje, ha ráhangolódunk az univerzális energiákra”… „az egó harca Isteni énünkkel a nehéz döntés naponta, hogy sorsunkat éljük-e vagy önző életünket” … „ez alól a dráma alól senki nem kap felmentést…”

 

Nagyon nehéz különbséget tenni az egóm vágyai, és a Teremtő Erők akarata, iránymutatása között. Hol ezt, hol azt hallja az ember a fejében, mintha „odabent” többen is lennének, és majdnem „mindegyiküknek” igaza van.

És persze hozzá kell itt tenni, hogy egyszer kimondtam: „Istenem! Legyen meg a Te akaratod!”  Aztán elvitte édesapámat, 2 hónap elteltével anyósom is hozzá költözött, majd újabb 2 hónap után elvitte valami ismeretlen helyre a lányom, és az ő szerelmét is.

Ugye nem nehéz megérteni ezek után, hogy félek ismét kimondani ezt a sokat hallott mondatot?

 

Aztán az jutott az eszembe, az olvasás után, hogy ha egy virág bármibe is hinne (és miért ne hihetne, csak azért, mert mi még nem tudtuk vizsgálni az Ő hitét), és azt hinné, hogy Ő egy mindentől független csodája a világnak, mindentől különálló, és megvalósítaná… vagyis leválna a föld mélyén, láthatatlanul megbúvó gyökereitől… akkor ugye néhány nap alatt elpusztulna. Talán az ember is ilyen „virág”. Lelki gyökereink az „ész” számára felfoghatatlanok, a földi szem számára láthatatlanok. És ahogyan a növénynek nincs keze, eszköze, hogy felkutassa gyökerét, úgy nekünk embereknek sincs birtokunkban még az a készülék, amellyel érzékelhetővé, a tudomány számára vizsgálhatóvá tenné a lélek, vagyis gyökereink létezését.

 

Hogy mi történt valójában azon a hajnalon, tán igazából még az se tudja, aki ott volt. Bármivel eltompíthatták elméjét, de szerintem az igazságot hosszú ideig nem tarthatja emberi tevékenység a víz felszíne alatt. Hittel hiszem, hogy az igazság felszínre „akar” törni, vagy levonzza a mélybe elménket, hogy láttassa, mert lelki gyökereink Isten Országából erednek, mindannyian egyek vagyunk az Univerzummal, ahol nincs hazugság.

 

Ez lenne a válasz a kérdéseimre? Csak ültem és merengtem, aztán írtam és a válasz nem volt egyértelmű.

Sokszor azt érzem, hogy egyedül vagyok, és egóm toporzékolva győzköd, hogy nincs más, csak az, amit látsz. Elkeserít sokszor ám. Aztán pofon vágom és bevonul a sarokba, mert tudom, hogy azt kell megtanulnom, hogyan kell rákapcsolódnom az univerzális energiahullámra, vagy, ahogy Jung nevezte: a kollektív tudatra.

Csaba ma is állítja (bár azt mondja most már nem „látja” úgy, mint régen), hogy ezüst szálakkal vagyunk összekötve. Ha így van (és miért ne lenne?), akkor csak üzenetet kell küldenem, és hívnom a mindent átható Egységet.

 

Aztán jön egy sejtés (ez lenne a vissza üzenet?), hogy várni kell. Még tanulni kell sok léleknek, még nem rándult görcsbe a „lelkiismeret”, még van tudás a kiderítetlenben, de hamarosan jön a perc, amikor ugyanezen célokból jön az igazság is.

 

Aztán felébredt Csaba, kérte a reggelit. Kezdődött a nap.

 

Később anyukám kérte töltsek már ki egy nyomtatványt (3 oldal), mert az Etesi Önkormányzat fel akarja térképezni az ingatlanokat a kommunális adó miatt. Kiderült, hogy kell a Földhivatali nyilvántartás is. Azt kerestem, abba a fiókba, amit édesapa használt, amíg még közöttünk élt, amikor egy négyrét összehajtott lapot találtam a papírok között. A kereső mindent megnéz, még ha tudja is, hogy az a hivatalos irat nem így néz ki.

Megdöbbentem, amikor elolvastam.

Az első, amit ki tudtam nyögni az volt, hogy „Megkaptam a választ”.

Megmutattam a férjemnek is este, amikor hazaértünk, de ő se emlékezett az alábbi levélre, amely éppen most, amikor elgyengültem, amikor mély közömbösséget érzékelek a világból a hosszúra nyúlt igazságkereső utamon, éppen most került elő, és éppen édesapám fiókjából:

 

„Kedves Ildikó!

A lányod halála óta olvasom bejegyzéseidet a Gyermekeink jelene és jövője című oldaladon. Az, hogy nyíltan leírtad öngyilkossági szándékodat pozitív jel, mert élni akarásról tesz tanúbizonyságot. Iszonyatos csapás ért, kettészeltnek érzed magadat és félemberként nincs nyugvásod. Idáig érzem a fájdalmadat, de öngyilkosságod esetén az átok tovább terjedne, és már semmi se állítaná meg. Bármennyire iszonyatos és gyötrő, de elébe kell állnod. Írd ki, ordítsd világgá a fájdalmat, őrjöngj, és aztán menj neki a világ romlottságának. A támadás a legjobb védekezés és az egyetlen mód, hogy erővé kovácsold a kínt.

Éld végig a gyászévet, járd be a gyötrő utat, akár Krisztus a magáét, mert a tiéd is az övéhez mérhető, de utána menj neki a gonoszságnak és mutasd meg neki, hogy a lányodnak mindvégig igaza volt.

 

Mély tisztelettel,

Kocziszky Andrea”


Kell ennél tisztább és érthetőbb üzenet?


Harmadik ima

 

Teremtő forrásom! Halld meg szavam!

 

Látnod kell, Te mindent látó, hogy olyan vagyok most, mint a végtelen sötét szakadék felett lebegő fény, amely önmagához hűtlenül, meghazudtolva lényegét, tétován, elbizonytalanodva körbe néz.

 

Kérlek, mutass utat, és ha zuhannom kell, hát zuhanjak, vagy engedd meg, hogy itt álljak még kicsit, bűntelen, hisz az Időt, mit használatra teremtettél nekem, béklyóba vert testem vesztegeti, mint bölcs tudását, valami magnetikus erőtől megkergült sas madár.

 

Teremtőm! Engedd felderíteni Végtelened ma még sötét zugait, és küldj fénylő lelkeket kihunyni készülő lámpásom köré!

 

Türelmet adj, vagy engedd látni Gyökerem!

 

Kérlek, adj igazságot, vagy szakajtsd le hervadó virágom, és adj új könyvet kezembe, de már felébredt lélekkel, mert most, így, az igazság nélkül, egyedül, megvakultan, sem Idő, sem Tér, nem hozza el lelkemhez a Békét!

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.