Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KARÁCSONY UTÁN, ÚJ ÉLETÜNK ELŐTT

2011.12.27

December 27.

 

Elmúlt. Véget ért az idei Karácsony.

Először fordult velem elő, hogy senkinek se készítettem képeslapot, senkit nem hívtam fel, nem írtam e-mailt, és sms-t se, hogy „Szeretetteljes Boldog Karácsonyi Ünnepeket” kívánjak.

Soha még ilyen nem volt.

 

Nagyon frissek még a sebek.

Apa elvesztése, elvesztésének körülményei, Csaba közösségben való oktatásának kudarca. Anya lelki kínjai…

A fiam, akit hamisan vádolnak, a lányom, akit két hónapig hitegettek, hogy lesz munkája egy nyolcórás, és amikor próbamunkára behívták egy hét után elküldték, és utólag akartak vele aláíratni egy szerződést, visszadátumozva és ugyanazon dátummal egy felmondást, amit állítólag ő írt, hogy neki ez a munka nem megfelelő. Hát persze, hogy nem írta alá, és nem vette át a kiküldött levelet se a postástól.

 

Miféle aljas, hazug, gonosz világ ez itt?!

 

Sajnos az ötös lottó hatalmas nyereményét nem én nyertem meg, pedig lett volna tervem, hogy miként költsem el.

Milyen jó is volna építeni egy falut, ahol az autisták és a szüleik is (persze csak, ha ők is szeretnék) új életet kezdhetnének! Kapnának lakást, kertet. Dolgozhatnának valamelyik kis műhelyben, készíthetnének napkollektorokat, napszakáccsal főzhetnének, és süthetnék a kenyeret mindenki kemencéjében.

Egy külön kis világ, ahol más szabályok, szokások lennének érvényben, mint a széles nagyvilágban. Egy világ, ahol a lakók, akikért a települést létrehívnánk, nem tekintenék értéknek a pénzt, nem lennének lefizethetők, mert többet érne számukra a nyugalom, a természet közelsége és a szeretet, amely körbefonná őket.

Abban a faluban gyönyörű konyhakertek, gyümölcsösök lennének, az iskola maga lenne az egész falu, ahol is bárhová menne az ember, mindenhol tanítókkal futna össze, mert olyan emberek laknák, akik szívügyüknek és nem karrierük építésének, meggazdagodásuk forrásának tekintenék az autistákkal való törődést, foglalkozást.

Hajjaj! Álom, álom! Megint csak álom!

Helyette itt ez az igencsak „mocskos” valóság, ahol az emberek álszentül mosolyognak, és miközben sajnálkoznak, arra gondolnak: De jó, hogy az én gyerekem nem ilyen!

 

És az a férfi…?

Ó mennyire segítenék én magának Ildikó, ha sok pénzem volna! – mondja, és megcsodálja a gyöngyhímzett pénztárcám. Kérdezi, és én mondom, hogy hát csak az anyagára ezerötszáz. Csinálhatnék az ő feleségének is. Csináltam. Megvettem a gyöngyöket, öt napig dolgoztam vele, és amikor vittem neki előbb az volt a kifogása, hogy nem kétrekeszes, majd az, hogy kétezer ötszázat akartam kérni érte - de csak neki, mert sokkal többet ér -, amikor ezerrel kevesebbet mondtam.

Sokallta az összeget azért a gyöngyhímzett pénztárcáért, amihez elköltöttem kétnapi pénzünk, amilyet sehol máshol a világban nem talál, amit úgy készítettem, hogy végig Istenpárosunk áldását kértem leendő tulajdonosára, mind az öt napon keresztül.  A pénztárca végül nálam maradt és várja, hogy szétszedjem, mert mostani állapotában senki másé nem lehet.

Ennyit arról, hogy mennyit ér a mondat: mennyire segítenék én magának Ildikó!

Benne is csalódtam. Pedig de nagyon nem akartam!

 

Anyát pénteken hozta be hozzánk a fiam, a főnökétől kölcsönkért autóval. Együtt voltunk, és ő két éjszaka jól aludt. Tegnap mi voltunk nála. Úgy jöttem el, hogy azt hittem kiszakad a lelkemből egy darab. Olyan mélységes szomorúság van az ő lelkében, hogy alig bírom a látványát. Talán ez, talán a hegyen való kigyalogolás – mert a helyi közlekedés csapnivaló, nem az embereknek tervezték, hanem a buszokat osztották be minden logikai megfontolás nélkül – volt az oka, hogy este úgy szenvedtem a fájdalmaktól, mint a félig szétmarcangolt kutya. A derekam, a hasam, végig a lábam… nem tudtam se állni, se ülni, se feküdni… mint űzött vad a rengeteg erdőt, úgy róttam a lakás szűk métereit, míg végül rávettem magam, hogy beszedjek minden fellelhető „hátha segít” gyógyszert.

Fél kilenctől hajnali egyig aludtam.

Kicsit sírdogáltam itt magamnak a gép előtt, majd magamra ripakodtam: Önsajnáló! Így azután elapadtak a könnyeim.

 

Gondolok mindenre és mindenkire.

 

Mi lesz januártól?

Hetente kétszer kell mennem Csabával B.gyarmatra. Most még kedden és csütörtökön. Majd ha elkészül a magántanulói órarendje, akkor lehet, hogy más napokon. De akkor is kérdés marad, hogy mit fogok én addig a városban csinálni, amíg ő az iskolában lesz 8-tól 14 óráig?

Heti 10 órája lesz.

Hogyan fogom én majd pótolni itthon a kieső heti 18 tanítási órát? Lesz hozzá elég erőm, tudásom?

Apukámra is sokat gondolok, a világ hazugságára, amivel elintézték jobbító szándékkal íródott levelem.

Meditációmban legutóbb apa azt „mondta”, hogy sok lesz a változás. „Minden megváltozik, más lesz a világ. Figyeld a FÉNYT!” Azóta nem tudtam „szóra” bírni. Egyszer még táncolt velem, de csak mosolygott, és egy hangot se üzent.

Gondolom most e sorokat olvasva többen is bolondnak tartanak, hiszen ezeket a meditációs beszélgetéseket nem csak elhiszem, hanem még ide le is írom.

Nem gond.

Az igazság viszont mégis az, hogy mindezen biztatások ellenére tehetetlennek érzem magam. Nem látom a következő napot. Következőt? A mai napot se!

Ma például el akarok menni (akar a fene, de még egy olyan fájdalmas estét, mint a tagnapi nem igazán szeretnék) az orvoshoz, de azt nem tudom, hogy sikerül-e, mert mióta engedélyezték a magánrendeléseket, azóta kilométeres előjegyzések kígyóznak a rendelőben egyes vizsgálatoknál. És ha ma mégis sikerül orvos szeme elé kerülnöm kínzó fájdalmaimon bizonyosan nem tud ma segíteni, mert el fog küldeni laborba, meg ultrahangra és ez utóbbi, legalábbis napok, ha nem hetek kérdése.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nagykozár, Pécsi u 7.

(Pálfi Ibolya, 2012.01.23 12:36)

Ha nyerek, különösen nagy összeget, elsők között hívlak az álomvilág megteremtésére. Üdvözöllek, remeteként élek 27 éves autista fiatalember -Olivér- fiammal. 23 éve elváltam, egyedül neveltem fel 3 fiamat. Nincs élő hozzátartozóm, nagyszülők sem segíthettek semmiben. Ápolási díjban részesülök, és fogyatékossági támogatásban. Boldog vagyok, mert fiaim megbecsülését megkapom, 36,28,27 évesek. Most találtam az írásaidra, GRATULÁLOK!

Nagykozár, Pécsi u 7.

(Pálfi Ibolya, 2012.01.23 12:34)

Ha nyerek, különösen nagy összeget, elsők között hívlak az álomvilág megteremtésére. Üdvözöllek, remeteként élek 27 éves autista fiatalember -Olivér- fiammal. 23 éve elváltam, egyedül neveltem fel 3 fiamat. Nincs élő hozzátartozóm, nagyszülők sem segíthettek semmiben. Ápolási díjban részesülök, és fogyatékossági támogatásban. Boldog vagyok, mert fiaim megbecsülését megkapom, 36,28,27 évesek. Most találtam az írásaidra, GRATULÁLOK!