Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KIESTEM AZ ÉLET ÜTEMÉBŐL... Segíts!

2013.11.22

November 21. csütörtök

Kósza gondolatok...

Álmodozunk, vágyakozunk, jót akarunk.

De, ami végül valósággá vált, azt nem ismerjük.

Rájövünk: Nem is ezt akartuk!

Pedig jót álmodtunk, a többiek jó álmával együtt.

Nem álmodhatom a Te álmodat, de álmaim akár akarom, akár nem, hatással vannak rád is. Akár egy óriási pókháló. Ha egyik szál rezzen, az egész beleremeg.

Ha lelkem felébredve nézi az álmodók sorát (Ott, ni! Ott vagyok én is!), nem tehetek mást, csak súghatok, csak mesét mondhatok, mert erőszakkal egyikőtöket se ébreszthetem fel.

Meg ugye, abban se lehetek biztos, hogy az a jó, az a helyes út, amiben én hiszek.

Csak azt tudom, hogy a harmóniát keresem, és hogy önmagam, egyedül boldog nem lehetek.


November 22. péntek

 Elkószáltak, de visszajöttek...

Nem akarok túlnőni rajtad. Veled akarok álmodni, alkotni szebb jövőt!

Nem akarlak megelőzni. Együtt akarok lépni Veled!

Nem akarom, hogy több legyen nekem, mint Neked, mert Te bennem, és én tebenned, egy hálóba ragadva, együtt álmodunk. A Te ezüst pókhálószálad áthalad az én ezüst szálamon.

Ha együtt lépnénk, megszűnne a hangzavar, és hallanánk a szférák zenéjét.

Nem akarok uralkodni feletted, hiszen Te is ugyanolyan lélek vagy, mint én. Együtt jöttünk egy síkra, ugyanazon időben, csak feledtük a célt.

Ha te erős vagy én is.

Ha térdre esel, emellek, ha elbukom, a Te kezd nyúl le értem.

Nem akarok gazdag lenni nélküled. Nem akarok luxust, míg éhező jár a bolygón, ahová azért jöttem, mert ők és ti, ő és te is itt jártok.

Nem akarok jövőt nélküled. Azt akarom, hogy te is alkoss, hogy a folytatás lehetőségét együtt teremtsük meg.

Veled akarom látni az óceánok mélyét! Veled akarok szárnyalni hófödte hegycsúcsok fölött!

Ha magadért nem tennéd, tedd meg értük, érte, értem! 

Kérlek, higgy magadban, hogy erős vagy! 

 

Október 23. szerda

 

Már több mint három órája fenn vagyok. Hallgat a város, alszanak a fiúk.

Olvasom a FB-on ismerőseim által közkincsé tett „felfedezéseket”… véleményeket… megszólal Ferge, igaz már egy éves a cikk. Olvasom különféle zárt és nyitott csoportok tagjait.

Halál és élet megférnek itt mind…

De mi ez?

Oly kényelmetlen hely lett a testem!

Ez valami… valami furcsa, valami leírhatatlan érzés, hogy nem tehetek semmit, a világ fut tovább azon a sínen, amelyre rátették a mozdonyt és utána kötötték az én szerelvényemet is.

Hiába akarom, hogy másik sínen, másik vonatom legyen.

Nincs kiépített vasút.

Ez van, ezen kell haladnom, még akkor is, ha behunyom szemem.

Miért van, hogy csoportokban melyeknek boldogan lettem tagja (azt gondolván, hogy ez JÓ) hirtelen ellenségessé válik?

Tagja lettem, mert „jó”, mert egy a sorsunk és jó is lesz, ha itt mindent megbeszélünk, aztán jönnek a jelek, hogy vannak itt sokkal okosabbak, meg sokkal „sirályabbak”, akik megmondják a tutit és a hozzászólások közül tüntetően kiemelnek embereket, a többi meg horgassza le a fejét, nekik nem jár semmi köszönet, mert az ő szavuk semmi.

Miért van, hogy vannak csoportok, melyek tagjai kiléptek és új csoportot alakítottak, mert az eredeti létrehívójának "elveivel" nem értettek egyet, de hogy mik voltak azok az elvek, azt senki nem fejti ki? éS MA MÁR EGYIK CSOPORT SE "ÉLŐ".

Miért van, hogy embertelen felhívásokra, embertelen cselekedetek születnek, mert megélni akarnak kiszolgáltatott emberek? (Konkrétan a hajléktalanok bekényszerítése a hajléktalan szállókra.) Miért van, hogy erre az a válasz, hogy azért van a szálló, hogy ott éljenek? De nem próbálta még ki gondolatban sem az illető, milyen az, amikor este a párnára hajtja fejét és harminc szuszogást, köhögést, horkolást hall, és mindenféle szagok furakszanak orrába, agyában pedig az törekszik, hogy egy sor ismeretlen mellett alszik, és a csizmája reggelre ugyan meg lesz, vagy sem.

Kényelmetlen hely lett a testem.

Mi ez a furcsa érzés?

Tán veri testem belső falát a lelkem?

A szívem meg szúr. Előbb baloldalt, majd középen is belemarkol a fájdalom.

Nyújtózom, de megvannak még a határaim, pedig, mintha nem lenne odabent elég hely neki… tovább kellene nyújtanom mellkasom.

Nem vagyok elég jó.

Nem vagyok elég kitartó.

Nem tudom a válaszokat.

Próbáltam visszatérni.

Vissza az emberek közé, ahonnét kizuhantam, amikor Enikő elment.

Próbáltam hinni, és bízni, de minél többet tudtam, annál távolabb kerültem az emberek világától.

Próbáltam visszatérni a csalódások után, amikor megremegett már minden védelemben vetett hit, de kemény bakancsos lábak visszarúgtak, és akkor is rúgtak, amikor a hivatalokat elmarasztaló cikkhez névtelenül hozzászólt „valaki”.

Engem akart bántani és, hogy ezt megtehesse lejáratta a lányom, lejáratta az ő és Tomi szerelmét… mindent bemocskolt...

Gátlástalanul, csak hogy engem megbánthasson.

Megbocsájtani?

Mikor lehet?

A férjem mondta éppen tegnap este: Arról beszélnek a kereszténység hívei, hogy meg kell bocsájtani az ellenünk vétkezőknek, csak azt felejtik el elmondani, hogy megbocsájtani annak lehet, aki bocsánatot kér.

Már megint ott tartok, ahol tartottam, amikor megszakadt a szív, amikor megrepedt az ég kékje, amikor megnyílt a föld és tengernyi sós víz lepte el életem…

Már megint magányos vagyok.

Magányosabb, mint valaha.

Én próbáltam… komolyan.

Minden próbálkozásom, mit a világotok felé tettem… hogy most mégis visszatérek közétek… kudarc lett… és mintha visszadobó rúgó lenne, minden közelítéssel, próbálkozással nem hogy közelebb… egyre távolabbra repülök.

Én megpróbáltam…

Komoly erőfeszítésembe került, de próbálkoztam olyan életet élni, úgy gondolkodni, hogy visszaillő legyek.

Nagyon persze nem tetszett, de gondoltam, mégis ezt élitek, hát majd csak menni fog…

Nem sikerül.

Nem bírom a hazugságot, a képmutatást, a kirekesztést, azt, hogy ezt gondoljátok sokan: ez így helyes, és semmit nem akartok tenni, mert féltek.

Nem bírom, hogy egyes rétegek hülyének néznek embereket, hogy természetesnek hiszik a szegénységet és, hogy mi mindent megtesznek emberek a másik emberrel, csak hogy tárgyakat (és lehetőleg minél többet) magukénak tudjanak!

Elnézem az embereket – mintha egy távoli világból távcsővel néznék -, mi mindent szeretnek, mi mindent akarnak magukénak tudni… és mintha földönkívüli lennék: nem értem.

Alkoss!

Szeress!

Azért jöttél, hogy tudásoddal, tehetségeddel, alkotásaiddal másokat segíts!

Mind azért jöttünk.

De pont az ellenkezője zajlik...

Mi történik velünk?

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.