Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KISZÁMÍTHATÓ JÖVŐRE VOLNA SZÜKSÉG

2012.01.04

 

2012. január 4.

 

Tegnap suliba voltunk.

Pénteken is megyünk.

Vittem B.gyarmatra (a Nyírjesbe) a gyöngyhímzésemet és a januári IPM-et, ha olvasni támadna kedvem.

 

Csaba nagyon várta már az iskolát, de hiányzik neki az a jól bevált, és kiszámítható rendszer, amit a városban bérelt lakásban kialakítottunk magunknak.

Nekem is hiányzik.

 

Ott ketten voltunk.

Nem szól senki fölöslegesen, ami az autista számára idegesítő, mert érthetetlen, vagy kétértelmű dolgokat közvetít. Nem volt vita, aminek ő, passzív hallgatója.

Volt a konyhában asztal, ahol reggelizhettünk és vacsorázhattunk. Salgótarjánban nincs ilyen. Mindannyian tálcára rakott tányérral keressük a helyet, ahol leülhetünk enni az évekkel ezelőtt átalakított lakásunkban, ahol a konyha a beépített szekrény helyén van, mert kellett a helye a fiamnak, hogy neki is legyen egy kuckója, ahová elvonulhat.

A bérelt lakásban a szoba nem csak ágyakból és szekrényekből állt, hanem volt ott két nagyon terebélyes fotel, amibe beültünk és tanultunk, vacsora után pedig Csaba harminc percet olvasott fel nekem Tamási Áron Ábeléből. Salgótarjánban csak az ágyra ülhetünk, ami alacsony, és ha sokáig ülünk rajta, megfájdul a fenekünk, a lábunkkal együtt.

B.gyarmaton nem volt tévé, csak rádió. Nem hiányzott a sok esetben idegesítő információáradat, a zajláda, a hazugságközvetítő, a temérdek reklámjával, ami minden emberi értéket, árucikkek megvétele érdekében ledegradál.

Ott nem csábultunk el, hogy interneten keressünk megint csak idegesítő dolgokat, mert nem kapcsoltattuk be a netet. Miből is tehettük volna?

Jó volt.

Csak ne lett volna olyan hideg az a kicsi lakás, és bárcsak kaptam volna munkát, amiből az albérletet kifizethettem volna!

Tegnap ismét ott voltunk, bár nem maradtam a városban, mentem Csabával a suliba.

Elindult a magántanulói státuszba való helyezése és megbeszéltük az osztályfőnökkel, hogy majd mely napokon járjunk.

Kedden és pénteken.

De nagyon sajnálom, hogy nem járhat minden nap!

 

Amíg várakoztam gyöngyhímeztem, olvastam és szünetben a fiatalokkal beszélgettem, akik régi ismerősként üdvözöltek, hiszen szeptemberben négy napon át ültem a társalgóban, amíg Csaba megtalálta a helyettes támaszomat a suli területén.

 

Ez is jó volt.

Feltöltődtem.

Olyan volt számomra ez, mármint hogy ott nyüzsögtek körülöttem ismerőseim, kis barátaim, mint száraz földnek a rég várt eső.

Szerelmi csalódások, a szünet utáni újrakezdés nehézségei... kétségek a vizsga utáni „nagybetűs életbe” való kilépés lehetőségeiről... a tanulás értelme, más iskolák, mint „versenyistállók”, vívódások a jó és rossz között, élettervek, Csaba iránti érdeklődésük, az autizmusról feltett kérdéseik… mindezek olyan melegséggel töltöttek el, amit ha meghalok, mindenképp magammal kell vinni, elmondani a többi léleknek, hogy van remény még…  a szebb világ még felépülhet.

 

Várakozni nehéz, de nem akkor, amikor ilyen ritka – a nagy többség számára nehezen kezelhető, inkább „rossznak” titulált, sok problémával küzdő - megértő és érdeklődő fiatalok veszik körbe az embert, még ha óránként csak 10 – 15 percre is.

Megérte várni rájuk.

 

Az iskola kapuján túl kávéztam, mert odabent nem szabad sehol rágyújtani, és ennek köszönhető, hogy fele annyi cigit szívtam, mint ami otthon elfogyott volna. Jó volt a százéves fenyők alatt sétálgatni, jó volt hallani a madárdalt, és érezni a felhők mögül előbukkanó téli nap langyos simogatását, amelynek melegét tavasztól őszig nem élvezhetem. Az elfogyott pigmentek miatt ugyanis csak ebben az évszakban tarthatom az arcom a Nap felé, egyébként lehajtott fejjel menekülnöm kell - mert leégnék -, a legközelebbi árnyék felé.

 

Jó volt.

Még akkor is jó volt, ha fárasztó nap állt mögöttünk és este nem kellett altatni minket.

 

Mennyire nagyon szeretnék kilépni ebből a kilátástalan helyzetből!

Mennyire jó volna nyerni a lottón!

Más kilátásom nincs. Nem fog a kormány hirtelen háromszor-, négyszer annyi ápolási díjat adni, hogy finanszírozható lehetne a lakásbérlés, és nincs sehol a világban milliárdos rokonom, aki rám akarná hagyni mesés vagyonát.

Marad tehát a remény (most úgyis a remény éve van), hogy végre meghallgattatik a kívánságom és megnyerem a főnyereményt. Akkor elköltöznénk mind. Oda költöznénk, ahol közel az iskola, egy olyan házba, ahol van ebédlőasztal és kényelmes sarok a nyugodt tanulásra.

Nem kellenek óriási dolgok, nyaralás, autó, luxus! Nem kell pezsgő és kaviár! Nem kell ékszer és bunda!

A gyerekeim szebb jövőjének tudata kellene…  és nyugodt, a közeli hetekre is  kiszámítható élet!

 

Mikor lesz ez hazámban teljesíthető vágy?

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.